A reformáció Szegeden

A reformáció magyarországi elterjedése összekapcsolódik a nemzet tragédiájával, a mohácsi vésszel és a török megszállással. Bár az országban tudunk már 1526 előtt is a reformáció tanainak terjedéséről, és az ellenük foganatosított intézkedésekről (Brandenburgi György, II. Lajos gyámja, szinte a wittenbergi eseményekkel egyidőben értesült a reformáció tanairól, üldözötteket pártfogol, sőt 1525-ben Lutherrel is találkozott, aminek hatására a reformáció egyik első pártfogója lett. Szüksége is volt rá, mert Budán 1523-ban fej- és jószágvesztésre ítélik a reformációval szimpatizálókat, 1525-ben pedig a rákosi országgyűlés[1] kimondja, hogy a "lutheránusok megégettessenek", 1545-ben, Buda eleste után is Fráter György az eretnekek üldözését tartja fontosnak), mégis a döntő lökést a mohácsi csata adja a magyarországi reformációnak. 1529. augusztus 29-én a katolikus főpapság nagy része holtan maradt a csatatéren. A fejetlenséget tetézi az, hogy a nép a főpapok pusztulását és a török hódítást Isten büntetéseként kezdi értékelni, a magyar népet pedig Izraelhez hasonlítani, akiknek Istentől való elpártolásukért mindig szenvedni kellett[2]. A megoldás számukra kézenfekvő: ha a vallás megromlott, szükség van a megreformálására. Érthető tehát, hogy a reformáció követőinek tábora gyarapszik. A török ezt a helyzetet kihasználta, és pártfogolta a királyi Magyarországon üldözött új vallás követőit. A prédikátorokat hagyta szolgálni, sőt gyakran maguk is résztvettek az ő vallásukhoz közelinek érzett, egyszerű istentiszteleteken. Megtörtént az is, hogy a királyi Magyarországon működő vésztörvényszékek elé idézett protestáns lelkészeket nem engedte el. Szeged 1543 farsangján került török megszállás alá, és az 1686-os visszavételéig nem is cserélt gazdát, sőt mindössze egy ostromot kellett kiállnia keresztyén részről, 1552-ben. 1647-48-tól pedig a török helyzete megszilárdul a városban, mert a várat rendbeteszi és megerősíti. Ebben a történelmi helyzetben vizsgáljuk most meg a szegedi reformáció történetét. A helytörténeti kutatások szerint a magyarországi reformáció szolgálatában sok szegedi, illetve szegedi származású lelkészek, iskolamesterek a "mezővárosi" reformáció szolgálatában végeztek, aligha lehet túlbecsülni. Alig van olyan hódoltsági város, melynek reformációjában a város fiai ilyen, vagy olyan formában ne vettek volna részt. Szeged első ismert reformátora Abádi Benedek volt, aki először Krakkóban tanult, ahol a könyvnyomtatás mesterségét is elsajátította. A sárvárújszigeti nyomdában dolgozott Sylveszter János Ejszövetség fordításán, majd ismét külhonba távozott, ezúttal Wittenbergbe, ahonnan 1545-ben, rövid eperjesi tartózkodás után tér vissza Szegedre. A török pártfogását élvezték, aki a hatalom konszolidációja érdekében a népet a vallási türelmesség álarcával akarta magához édesgetni. 1552-ben Tóth Mihály, szegedi származású debreceni főbíró, hajdúival megrohanta Szegedet. Tóth Mihály a város bírája volt 1543-ban, majd vagyonát elhagyva menekült Debrecenbe. Fráter György úgy beszél róla, mint saját emberéről. Tóth megegyezett a szegedi halászokkal, mintegy 700 emberrel, hogy az ostrom alatt segíteni fogják. Tóth és seregei csak a városba tudták betörni, a várba nem. cgyúik nem voltak, így az 5000-6000 fős keresztyén sereg a város falain belül, a vár falai körül tétlenségre volt kárhoztatva, így a város kirablását, a lakók kiszipolyozását megkezdték. Ezzel párhuzamosan kezdődött meg a reformátusok zaklatása, üldözése. Előzték a város lelkészét is. A reformátusok a környező mezővárosokba menekültek: Makóra, Hódmezővásárhelyre, Szentesre. Mások a Bánátba, illetve Debrecenbe mentek. Szegedi Gergely Debrecenbe ment üldözött népével, majd a szétszóródott szegedi egyháztagok lelkigondozásával, pásztorolásával foglalkozott. A török azonban néhány nap múlva nagyobb sereggel támadt a városra. A csatában visszafoglalták Szegedet és mintegy 500 hajdút felkoncoltak. Tinódi a szegedi ostromot "Szegedi veszedelem" címmel feldolgozta, és így emlékszik meg ez esetről: "Nagy Isten igéjét ők bizon nem vevék, Jámbor prédikátort várasból kiküldék.". Benczédi Székely István Krakkóban, 1559-ben kiadott világkrónikájában is megtalálható ez az eset: "Szegedöt Tóth Mihály hajdúkkal megvevé, de az úristen nem tartá őket sok ideig benne, mert az isten igéjének hirdetőjét kiűzé onnan, kit a török nem bántott.". Ez eset után Szegeden igen kevés református család maradt. A másik nagyon jelentős reformátor Szegedi Kis István (1505-1572), aki az alsóvárosi ferences obszervancia szellemiségében nevelkedett, majd 5 évet Krakkóban tanult, ahol megismerkedett Abádi Benedekkel. Wittenbergbe már együtt mentek. Szegedi Kis István, a helvét irányzat úttörője, szegedi kun családból származott, Gyulán, Mezőtúron, Békésen, Cegléden, Laskón, Tolnán és Kálmáncsehén, valamint Ráckevin végezte reformátori szolgálatát. Tudományos műve, a "Loci communes" című hittankönyve Európa szerte ismert volt. Minden műve oly nagy sikert aratott, hogy a pápai szék tetszését is elnyerte, amennyiben azok mindegyikét felvette az Index librorum prohibitoriumba, a tiltott könyvek jegyzékébe. Teológiai éleslátását sokan a svájci reformáció legnagyobb alakjaival hasonlítják össze. Szegedi Kis István fia is Wittenbergben tanult. Feljegyezték, hogy 1584-ben, amikor Baselba került, tandíjként 1 török aranyat fizetett, mert tanulmányait az a török tette lehetővé, aki atyjával a pécsi börtönben rosszul bánt. Wittenbergben tanultak: Szegedi Gergely, Szegedi Benedek és Dániel. Szegedi Gergely volt a helvét irány alapvetője Szegeden. Szintén szegedi pap volt az a Szarka (Pica, Picus) Ferenc is, aki 1545-ben, mint rabszolga, Konstantinápolyban hirdette az új hitet, oly sikerrel, hogy a törökök hozzásereglettek és tevékenységének híre haza is eljutott. Később Rusztán nagyvezér ügynökeként tevékenykedett Magyarországon, a francia követ oltalma alatt állt. Működését oly riasztónak tartották, hogy Ferdinánd állandó megfigyelésre utasította embereit. ť az első "szegedi ember", akinek személyleírása az utókorra maradt. Az 1540-es években a török szandzsákbég kegyes hozzájárulásával a ferences barátok "Havi Boldogasszony-templomát", illetve annak főhajóját a protestánsoknak kénytelenek átengedni. A század hatvanas éveiben azonban a reformáció lendülete megtorpant, és a lakosság egy része visszatért római katolikusnak. A fordulat legfontosabb jele, hogy 1562-ben az Ej Boldogasszony-templom, melynek megszerzésén a reformátusok mesterkedtek, továbbra is katolikus kézen maradt. A hagyomány szerint egy hitvita miatt történt mindez, ahol a hitvitázó református prédikátort egy "paraszt-barát" győzte le, aki az evangélisták közé sorolta Recefet, az arab egyházi írót is. A döntés oka valószínűleg nem az volt, hanem a lakosság vallási összetételnek megváltozása, amiért a ferencesek felelősek, akik a reformáció eszközeit felhasználva győzedelmeskedtek. A szegedi reformátusok, akik kezdetben házaknál tartottak istentiszteleteiket, egyházzá szerveződtek, és a kutatások jelenlegi állása szerint a felsővárosi Szent György-plébániatemplomot használták. Szegeden általában szegedi születésű, vagy származású lelkipásztorokat találunk, akik Debrecenben szerezték képesítésüket. A korban igen jó oktatás folyt a református iskolában is. 1589-91 között például itt volt iskolamester Foktövi János, a későbbi váci lelkész, prédikációgyűjteményt és énekfordításokat is írt. A kutatók szerint a szegedi protestánsoknak már a XVI. században volt nyomdájuk, ahol többek között kinyomtatták Méliusz Juhász Péter Ejtestamentum fordítását[3]. Irodalomban e korból Szegedi Lőrinc Theophania című műve ismert egyedül, amin keresztül képet alkothatunk a szegedi reformátusság életéről. E mű 1571 tavaszán jelent meg Békésen. Ferdinánd alatt, de Rudolf uralkodásától kezdődően már mindenképp megindult az ellenreformáció. Szükség is volt erre, katolikus szempontból, mert a XVI. század a katolicizmus szinte teljes pusztulását hozta (Egy, a pápához küldött jelentés titkos adatai szerint ezer emberre egy katolikus jutott, egész Magyarországon 300 pap munkálkodott és a legerősebb rend - a ferences rend - taglétszáma is összesen 30 fő). Rudolf (1576-1608) alatt a katolikusok a rekatolizáció érdekében kezdik igénybe venni az állami hatalmat és a jezsuita rendet. Megindul a "csizmás misszió", és szellemi téren a hitviták. E korszakban munkálkodott az ellenreformáció legnagyobb szellemi vezére, Pázmány Péter. A Harmincéves háború alatt, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadaitól való félelem egy kicsit visszafogta az erőszakos rekatolizációt, de az önálló erdélyi fejedelemség hanyatlása, majd bukása után a harc még újultabb erővel lángolt fel. A módszerek ismertek: a közösségek vezetőinek (lelkészeknek, lévitáknak és oskolamestereknek) lefogása, perbe fogása felségsértés módjával, ami alól csak rekatolizációval tisztázhatták magukat. Aki hitét nem tagadta meg, azt börtönbe vetették. Ha a börtönben hittagadó lett, elengedték, ha továbbra is kitartott hitvallása mellett, gályarabságra ítélték. 40 prédikátort ítéltek gályarabságra, akik közül 30 valóban a hajókra is került. 3 év múlva holland közbenjárásra szabadult a még életben lévő 24 protestáns lelkész. A már említett megfélemlítések mellett állandóan napirenden voltak a templomfoglalások - osztrák zsoldosok támogatásával, valamint a földesurak katolikus hitre való visszatérítése. E sors várt volna a szegedi reformátusságra is, ha a királyi Magyarországon életek volna, ám "szerencsére" 1686-ig, Szeged visszafoglalásáig viszonylagos "nyugalomban" éltek a félhold árnyékában. 1686 után a terület a Temesi bánsághoz tartozván, katonai közigazgatás alá került. E körzet vezetője Caraffa császári parancsnok volt, aki Kolonics Lipót érsekkel egy egységes osztrák birodalom kialakításán fáradozott. Kolonics Lipót nagyszámú osztrák iparost és kereskedőt telepíttetett be Szegedre, csak hűséges és katolikus alattvalókat, valamint ortodox szerbeket. III. Károly (1711-1740) 1719-ben szabadalmi levelet íratott Szeged városának, amelynek egyik cikkelye úgy rendelkezik, hogy "senki az igaz és való római katolikus hittől idegen, polgárul semmi ürügy alatt be ne vétessék és el ne tűressék.". Ettől függetlenül próbálkoztak a városba beszivárogni és letelepülni más vallású egyének is, legalábbis ezt mutatja a magisztrátus 1723. évi egyik határozata: "Ezen nemes szabad királyi városban mostanság lappangó, vagyis már lakó kálvinista személyek kimenjenek harmad nap alatt, másként ami rajtuk történik, maguknak tulajdonítsák.". Mária Terézia (1740-1780) hű és okos folytatója volt atyja politikai hagyományainak. Uralkodása alatt ugyanúgy folytatódik a protestánsok üldözése, jogaiknak sárba tiprása - csak finomabb, vértelen eszközökkel, de roppant kemény formában. "Negyvenéves uralkodása mély barázdát hasított úgy a magyarság, mint a protestantizmus történetében".[4] Szeged is megsínylette az uralkodó nézeteit. 1754-ben gróf Esterházy Károly prépost canonica visitatioján jelenti, hogy 1737 és 1754 között Szegeden a megtérítettek száma 272 fő volt, akiknek legnagyobb része református, illetve zsidó volt. Csak II. József (1780-1790) 1781-ben kiadott "Türelemi rendelete" biztosított a protestánsoknak (és egyéb felekezeteknek is) szabad vallásgyakorlatot. Csak e kortól kezdődően építhettek a protestánsok templomokat - iskolákat, és költözhettek szabadon. ‹gy kerültek Szegedre, a püspöki városba ismét protestánsok. A feljegyzések szerint 1805-ben került a városba Schreiner Mihály vasárus.[5] A reformkor alatt még könnyebb volt polgárjogért folyamodni. E jog adta meg a lehetőséget arra, hogy birtokosa valamely céh tagja lehessen, és a város által adható kiváltságokat élvezhesse. A kérelmezőt két polgártársnak kellett ajánlani, és a magisztrátushoz magyar nyelvű beadványt kellett benyújtani. Az újonnan betelepültek közül az egyik leghíresebb Fadgyas Pál ügyvéd, aki Pozsony megyei nemes volt, kiváló és elismert jogász, több vármegye táblabírája, a szegedi közéletnek is jeles személyisége, a Palánki Kaszinó megalapítója. Az ő kezdeményezésére 1846. március 3-án a városban élő evangélikusok összegyülekeznek és levelet írnak Jeszenczky László hódmezővásárhelyi lelkésznek, amelyben meghívják rendszeresen istentisztelet és úrvacsora tartására. Ez azt mutatja, hogy a szegedi reformátusságot már korábban is a vásárhelyi egyházak gondozták. Ugyanez év április 19-én tartották első gyűlésüket Jeszenczky László elnökletével, amelyen évi négy istentisztelet és úrvacsora tartására kaptak ígéretet. A nagyobb lélekszám és anyagi erő elérése érdekében a helvét hitvallást tartók meghívását is elhatározzák, aminek eredményeként létrejön Szegeden a két vallásfelekezet egyesülése. Egyik első határozatuk: "templom alapítására vagy vevésére adományok gyűjtessenek.". [1] Az 1525. április 24-i országgyűlésen hozott IV. törvénycikkely ekként szól: "... az összes lutheránusok az országból kiirtassanak, s bárhol találtatnak, nemcsak az egyháziak, de a világiak által is szabadon elfogattassanak és megégettessenek ... javaik pedig a királyi kincstárra és földesuraikra szálljanak." [2] Szép énekünk is megfogalmazza ezt: "Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról. A nagy siralmat, kit Jeremiás régen írt zsidókról:" 385. dicséret, de ezt a gondolatiságot viszi tovább Károli Gáspár Két könyv ... című művében, sőt a gondolat megjelenik Kölcsey Himnuszában is. [3] E tételt 1972-ig támadták, mondván, hódoltsági területen nem működhetett nyomda. Seres Zoltán azonban egy eddig ismeretlen adattal állt a nyilvánosság elé: a szegediek követelik a nyomdaköltségeket Méliusz Juhász Pétertől. [4] Dr. Zsilinszky Mihály: A Magyarhoni Protestáns Egyház története - Budapest, 1907 Athenaeum 354. lap [5] Más források szerint a város első protestáns lakója Makki Mihály mészáros, aki 1809-ben költözött a városba. Összeállította: Juhász András