Prédikációk

2023. szeptember 24. vasárnap - Szabó-Lovász Adrienn
2023.09.25
Lekció: Gal 6, 1-10
Textus: Mk 9, 33-37

Szeretett Testvéreim!

Életünk során sokszor vagyunk úton. Útjainkon nem csak emberek kísérnek minket, de érzéseink, gondolataink és kérdéseink is. Miközben életünk történései, kihívásaink és döntéseink foglalnak le minket, csak ritkán vesszük észre, hogy Valaki mellénk szegődik, velünk tart és részese akar lenni annak az egésznek, melynek mi is tagjai vagyunk.

Magam elé képzelem a tanítványokat, miközben keresztülmennek Galileán és még éppen nem érkeztek meg Kapernaumba. Heves szóváltások, visszakérdezések, érvek felsorakoztatása. S ahogy ők „maguk körül forognak”, Jézus szavai haláláról és feltámadásáról, a háttérbe kerülnek.

De sokszor foglalkozunk mi magunk is jelentéktelen dolgokkal, és észre sem vesszük, hogy a lényeg, amiért érdemes élni, az a háttérben marad. Mert mi is inkább szeretünk gondjainkra tekinteni, mint a gondok Megoldójára! De sokszor öncélúak döntéseink, kijelentéseink, és olyan nehezen figyelünk fel másokra is, akiknek talán nagyobb szüksége van a bátorításra, mint nekünk, akik saját sebeinket próbáljuk orvosolni…

Valószínűleg Jézus útközben is hallotta a tanítványok vitáját, mégis hagyja, hogy befejezzék párbeszédüket, és lecsendesedjenek az indulatok. Csak akkor avatkozik bele, amikor látja, hogy a vita nem viszi őket előre.

Jézus kérdez, és szembesíti őket helytelen magatartásukkal, tudatlanságukkal és kicsinyességükkel, de mindezt szeretettel teszi! S a tanítványok? Hallgatnak. Hallgatnak, mert tudják, vitájuk teljesen helytelen. Hallgatnak, mert – talán – elszégyellik magukat.

A Mester félreérthetetlenül a tanítványok tudomására hozza: lelkületük teljesen ismeretlen Isten Országától.

Az a mozzanat, hogy Jézus a 12 közé ül, és magyaráz nekik, számunkra ez egy óriási bíztatás, hogy nem mond le rólunk sem! Közéjük ül, és elmagyarázza a lényeget. Mindezt pedig azért teszi, mert nem akarja, hogy övéi tudatlanságban szenvedjenek! Milyen sokszor tanít minket is az Ige, egy-egy igehirdetés vagy egy nehéz élethelyzet által: helyreigazít és ismét egy új útra indít.

A hatalomvágy az első embertől kezdve belénk van kódolva. A jó hír azonban az, hogy ezt lehet orvosolni! Mire jó a sok pénz, ha nincs egészség? Mire jó a hatalom, ha saját szeretteink nem figyelnek ránk? Mire való a rang, ha nem ad boldogságot? Azt mondja a Galatákhoz írott levélben Pál: „Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.” (Gal 6, 3).

A tanítványok egymás között akarták eldönteni, hogy ki a legnagyobb. Vajon mi alapján? Péter, Jakab és János, mindhárman ott voltak Jézus megdicsőülésekor. Tanítani Jézus mindnyájukat tanította. Mi alapján lesz valaki a legnagyobb? Tehetség? Jómód? Jézushoz való közelség?

Szeretett Testvérek, ezek mind emberi gondolatok. Jézus szavai által megsejtet valami csodálatosat Atyja Országának titkából: befogadni az elesettet, szükséget szenvedőt, az árvát, mert ha valaki befogadja őket, olyan, mintha magát Jézust fogadná be. Sőt! Jézus tovább megy: aki mindezeket befogadja, magát az Atya Istent fogadja be.

Ki tehát a legnagyobb? Az, aki előbb ad enni az éhesnek; aki előbb ruházza fel a mezítelent; aki nem a maga elégedetlenségeivel vagy épp hatalmával foglalatoskodik, hanem mások szükségét helyezi előtérbe.

Akkor lesz valaki a legnagyobb, ha a sor végén tud maradni. Ha engedi, hogy utolsó lehessen. A Galata levél felhívja a figyelmet arra: „Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. ”  (Gal 6, 4). Azonban pár sorral feljebb azt is megtaláljuk az Igében: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6, 2).

Hát így ül közénk Jézus, így tanít ma minket is: az Ő törvényét betölteni csak szeretettel lehet. S ha van bennünk szeretet, és önvizsgálat a szívünkben, akkor elindulunk mások felé, és átéljük a szolgálat áldásait és csodáit. Nem véletlen, hogy ezt írja a Példabeszédek könyve: „aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11, 25).

Megtörtént eset, hogy a zebránál várakozó idős hölgy, nehéz szatyrokkal könnyes szemmel köszöni meg a segítséget, és érezzük, hogy örül a mi szívünk is.

Ezek csupán apróságok, mégis addig, amíg mások szükségével törődünk, addig háttérben tudunk maradni és elkerüljük azokat a kínos gondolatokat, mint hogy: kicsoda a legnagyobb? Vajon előléptetnek? Vajon koromnál fogva jobban tisztelnek? Vajon engem jobban szeretnek?

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9, 35). A szolga kifejezés igencsak hangsúlyos Igénkben. Nem rabszolga-értelemben szerepel itt a szó, inkább önként segítést és támogatást jelent. Eszünkbe juthat a lábmosás története, amikor Jézus térdre ereszkedik, és megalázva önmagát, mosni kezdi tanítványai lábait. Még az áruló Júdásét is! Még a tagadó Péterét is! Még a hitetlenkedő Tamásét is!

Gondoljunk csak bele: vajon Jézus itt nem lett-e a legnagyobbá? Amikor még a tanítványok is ujjal mutogatnak a másikra, és azon vitáznak, hogy ’ki a legnagyobb?’, és amikor mi is csak versengünk, és teljesítmény-orientált világunkban próbálunk előrébb jutni, nem akkor leszünk igazán utolsókká? Mintha csak ennyi lenne az élet…

Szeretett Testvéreim, sokkal nagyobb a küldetésünk, a feladatunk, minthogy csak megfelelési kényszerben szenvedjünk! Az életünk célja, hogy építsük Isten Országát, már itt e jelenvaló világban. Hogyan? Úgy, hogy önként, szeretettel és alázattal szolgálunk másokat, úgy, hogy saját érdekünk a háttérbe szorul, és a szükséget szenvedő kerül a figyelem középpontjába!

A kisgyermek személye érteti meg velünk igazán Jézus mondanivalóját. A kisgyermek mind a zsidó, mind a görög-római társadalomban a legjelentéktelenebb személy volt, hisz ezek a kultúrák az érett felnőttkort eszményítették. Jézus tehát a legjelentéktelenebbet odavezeti a tanítványok elé, karjaiba veszi, megöleli, és megosztja velük: bárki, aki befogadja az ilyen elesetteket, szükséget szenvedőket, Őt magát fogadja be. Sőt, Jézus tovább megy: aki befogadja a kisgyermekhez hasonló, kiszolgáltatott helyzetben lévőket, magát Istent fogadja be.

„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6, 2). Hogyan tudjuk egymás terhét hordozni? Úgy, hogy nyitott szemmel járunk, és észrevesszük a letörölt könnyeket a munkatárs szemében. Úgy, hogy észrevesszük a mindig elégedetlenkedő szomszéd mosolyát és örömét, és vele együtt örülünk. Úgy tudjuk egymás terhét hordozni, ha a szolgaság lelkével, alázattal indulunk el minden reggel életünk új útjára, és imádságban kérjük, hogy Isten használjon minket mások segítésében, az Ő dicsőségére!

Szeretett Testvéreim, ez mind szépen hangzik, azonban egy komoly akadálya lehet annak, hogy mi szolgákká, segítőkké váljunk. Az életünkben meglévő terhek, bajok, kísértések, betegségek igenis akadályt képeznek előttünk, és ezek megkötöznek minket olyannyira, hogy már nincs erőnk arra, hogy magunkon túl lássunk, és meglássuk embertársaink szükségét…

Az Úr Jézus Krisztus keresztje alatt azonban sok minden elfér. Megfér ott minden nyomorúság, minden bűn és minden gyarlóság. Csak oda kell menni. Leborulni előtte, és letenni azokat. Oly nehéz a cipekedés; oly nyomasztó már az a sok fájdalom, melyet hordunk magunkkal mindenhová, és közben meggyengült testünk-lelkünk! Ha letesszük, utána könnyebb lesz, mert új erőre kapunk! Amint letesszük saját terheinket, segíthetünk másoknak hordozni az övéket.

A Mindenható Isten cselekedje meg, hogy jelentéktelen dolgok helyett az igazán értékesekkel foglalatoskodjunk. Adja, hogy ami nem oda való, le tudjuk tenni Krisztus keresztje alá. S végül, a Szentlélek Isten formálja úgy egész lényünket, hogy elsők helyett az utolsók legyünk, alázattal és szeretettel szolgálva embertársaink között, az Ő nagy nevének dicsőségére! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn

 

 

 

vissza