Prédikációk
Textus: 2Móz 19, 4-6
Szeretett Testvéreim!
Pár évvel ezelőtt történt, hogy a konfirmációi vizsgán feltettem a kérdést: „Mi a legfőbb része a református istentiszteletnek?” A felelet így hangzott: „A református istentisztelet legfontosabb része az igehirdetés, mely által Isten megszólítja a gyülekezetet. Erre a megszólításra a gyülekezet engedetlenséggel és hálaadással felel.”
Mondanom sem kell, hogy csupán egy nyelvbotlás történt, és arra a megszólításra természetesen a gyülekezet engedelmességgel és hálaadással felel. Milyen igaz mégis ez a nyelvbotlás!
Mert oly sokszor gyönyörködünk itt, Isten házában az Ő Igéjének, de a hétköznapok forgatagában legtöbbször mégis megyünk a magunk feje után, legkevésbé sem engedelmességgel a szívünkben Isten iránt…
Amikor olvassuk vagy hallgatjuk Isten Igéjét, érezhetjük azt, hogy egyszerűen nem értjük! Mire gondol az Ige? Mit értsünk alatta? Az is gyakran megesik, hogy megértjük az üzenetet, mégsem akarjuk megérteni, így nem vesszük figyelembe azt. Talán azért, mert mi másképp gondolkodunk; talán azért, mert fáj a mondanivaló; talán azért, mert nem akarunk saját magunkkal és Istennel sem szembe nézni…
Az engedelmesség kérdése már pedig szerves része a mi Istenbe vetett hitünknek. Hogyne lenne fontos része, amikor a hétköznapjainkban, a családunkban is azt tanítjuk a gyermekeknek, hogy engedelmesek legyenek szüleik iránt. Lehet, sőt biztos, hogy a szülők nem a gyermekek kedvére tesznek időnként, mégis minden szavuk és tettük, feddésük és olykori tiltásuk a gyermekek érdekében történik!
Felolvasott Igénkben Isten szavai hallatszanak, még pedig akkor, amikor Mózes felmegy a Sínai-hegyre, és hallgatja Isten üzenetét a nép számára: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha ENGEDELMESEN HALLGATTOK SZAVAMRA, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül…” (2Móz 19, 4-5).
Hogyan lehet Istennek engedelmeskedni? Mit jelent ez? Mindenképpen különbséget kell tennünk két kifejezés között: engedni vagy engedelmeskedni?! Nem mindegy, hogy engedek Istennek, és közben megtörök, és nem akarok abban a helyzetben benne lenni, és szenvedek közben; vagy engedelmeskedek Neki, ami azt jelenti, hogy fejet hajtok Őelőtte, és bízom az Ő vezetésében!
A zsidó nép oly sokszor ment a maga feje után. Oly sokszor hibáztak, bűnt követtek el, mulasztottak, és Isten mégsem hagyta őket magukra, sőt! Megengedte nekik újra és újra, hogy Nélküle szülessenek meg a döntéseik; engedte őket a saját útjukon haladni, de a legnagyobb veszélyekben mindig mellettük volt, és ahogy az Ige fogalmaz: „sasszárnyakon hordozta őket”!
Amikor éheztek, ételt adott nekik; amikor szomjaztak, Mózes közbenjárásával vizet fakasztott a sziklából. Amikor besötétedett, tűzoszlopban, nappal pedig felhőoszlopban vezette őket.
Most pedig azt ígéri nekik: „ha ENGEDELMESEN HALLGATTOK SZAVAMRA, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom…”. Azt kéri Isten, hogy emlékezzenek meg eddigi gondviseléséről, és engedjék, hogy ezután is sasszárnyakon hordozza őket! Isten azt szeretné, hogy ez a nép azért legyen engedelmes, azért hajtson fejet, alázatosan Előtte, hogy ezzel is kifejezze feltétel nélküli bizalmát, Istenbe vetett hitét!
A nép életében meglátszik az engedetlenség –gondoljunk itt arra, hogy a nép figyel Isten szavaira, mégis aranyborjút önt, és bálványistenként imádják azt… Vagy arra, hogy a pusztai vándorlás alatt nem éheznek, és nem szomjaznak, mégis elégedetlenkedve azt mondják a mennyei mannára: „szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt” (4Móz 21, 5)!
Ahogy meglátszik az engedetlenség egy ember életén, ugyanúgy meglátszik az engedelmesség is. Csak annyira nem mindegy, hogy egy ember élete „Krisztus jó illatával” van tele, vagy –bár ismeri és mondja az Igéket, - mégis izzadságszagú, amit mond és tesz, mert legfeljebb enged Istennek, de nem hajt fejet Előtte…
Kulcsfontosságú az engedelmesség gyakorlása, mert csodálatos ígéret fűződik hozzá: „ti lesztek az én tulajdonom”! Olyan nép lehetünk, akik Istenhez tartoznak; akikhez Ő ragaszkodik; megóv; tenyerén hordoz! Ahhoz, hogy bízni tudjunk Istenben, és Rá tudjunk hagyatkozni, ahhoz meg kell látnunk, hogy Ő az ígéretek Istene. Olyan ígéreteké, melyeket mindig teljesít!
Isten akkor lépett a legközelebb hozzánk, amikor Jézus Krisztus testet öltött az első karácsonykor. Az egész Ószövetség azokról a próféciákról beszél, melyek egyértelműen a Messiásra, a Szabadítóra mutatnak, Aki nem más, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusunk!
A lekcióban a lábmosás történetét olvastam fel, amikor Jézus önmagát megalázva odalépett a bűnös tanítványokhoz, és megmosta lábaikat! Hihetetlen szelídséggel, az Atya iránti engedelmességgel tette mindezt, hogy tanítsa övéit!
Eszünkbe juthat az ún. „Krisztus-himnusz” is a filippi levélből, amelyben Pál így ír Krisztusról: „…megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; MEGALÁZTA MAGÁT, és ENGEDELMESKEDETT MINDHALÁLIG, mégpedig a KERESZTHALÁLIG.” (Fil 2, 7-8). Micsoda példamutatás ez előttünk, drága Testvérek!
Az engedelmesség tehát nem rabszolgaságot jelent. Isten minket úgy teremtett meg, hogy szabad akaratunk, önálló döntésünk lehet. Nem akarta, hogy az ember rabszolgamódon vagy automataként szolgálja Őt! Nem korlát tehát önmagunk odaadása Istennek, hanem lehetőség a boldog életre! Nem diktálni akar nekünk a mi Urunk, hanem elvezetni minket az örök életre, amely EGYEDÜL JÉZUS KRISZTUSBAN VAN!
El lehet ezt fogadni, és meg lehet tagadni. Lehet vele azonosulni, és mehetünk a saját elgondolásaink után is. A döntés a miénk! De az érzés, amikor alázattal, fejemet meghajtva engedelmeskedek Isten szavának, és engedem, hogy Szentlelke átjárjon, megváltoztasson, és bölcsességgel megajándékozzon életem minden területén, elmondhatatlan… megfizethetetlen!
Az tehát, hogy engedelmeskedem Istennek, azt jelenti, hogy átadom Neki életem kormányát, és hagyom, hogy a számomra legjobb úton vezessen engem! Akkor is, amikor gondjaim vannak. Akkor is, amikor a gyász terhe alatt roskadozom. Akkor is, amikor elvesztettem a munkámat. Akkor is, amikor a házasságomat próbálom megmenteni. Akkor is, amikor betegségben szenvedek. Akkor is, amikor a magány a szívemre nehezedik, és emberileg egyedül érzem magam!
Ez az engedelmesség, egyben Isten iránti alázat megtöri az én központúságomat, önzőségemet, és megtanít a Szentháromság Istenben bízni. Azaz: letenni az életemet az Ő két áldott kezébe!
Higgyük el, hogy Isten, a mi Atyánk, ÉRTÜNK fáradozik, és úgy cselekszik, ami a javunkat szolgálja! Ennek a végtelen szeretetnek a legcsodálatosabb bizonyítéka az Úr Jézus! Aki nem csak otthagyta a mennyei dicsőséget, hanem az életét adta azért, hogy nekünk bűnbocsánatunk, békességünk és boldogságunk legyen e földi világban, és örök életünk a mennyei hazában!
Csak akkor tudunk egészen az övéi lenni, gyermeknek érezni magunkat, Őt pedig Atyánknak nevezni, ha belesimulunk tenyerébe, és engedjük, hogy Szentlelke által vezessen minket.
Már nem tűzoszlopban, és felhőoszlopban vezet minket, hanem Igéjével tanít, bátorít, vigasztal. A sákramentumok által emlékeztet Krisztus értünk hozott áldozatára, és az örökkévalóság ösvényén vezet. Szentlelke által pedig formál minket belülről, hogy mindezeket elfogadjuk, és rámutasson arra, hogy nekünk, porszemnyi, gyarló embereknek szükségünk van az Ő jelenlétére!
Nemrég olvastam ezt az idézetet: ’Isten az ember nélkül is Isten marad, de az ember Isten nélkül semmi!’
Engedjük hát magunkban munkálkodni Istenünket! Hagyatkozzunk az Ő vezetésére, hogy minden egyes nehéz helyzet után, melyből kivezetett, elmondhassuk mi is hálaadással: „sasszárnyon hordozott minket”. Ahogy gyönyörű dicséretünk is megfogalmazza (melyet záróénekként együtt éneklünk majd): „Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát naponként tölti ki rád: áldását mindenben érzed.”.
Legyen mindez valósággá a mi életünkben! Ámen.
Szabó-Lovász Adrienn