Prédikációk

Szeretett Testvéreim!

Az először felolvasott Igében azt hallottuk, hogy ne aggodalmaskodjunk, hiszen aggódásával senki nem tudja meghosszabbítani életét egy arasznyival sem. Hallottuk Jézus bíztatását: „…keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6, 33).

Könnyű mondani, hogy ne aggodalmaskodjunk! Oly sok minden körülvesz minket, ami bizonytalanságban, kétségek között, reménytelenségben tart minket. Ráadásul egyre több embertől a panaszt, a kétségbeesést halljuk, és kevés ember az, aki tudja értékelni mindenét, amije csak van!

A hála érzése pontosan azt fejezi ki, hogy nem csak a rossz dolgokat észlelem magam körül, hanem észreveszem a jó dolgokat is. A hála érzése azt erősíti bennem, hogy a meglévőkkel foglalkozzak, és azokat értékeljem, ne pedig a hiányérzetre helyeződjön a hangsúly. Valóban könnyebb észrevenni, hogy  mi az, amink nincs, mégsem ez a fajta gondolkodás visz előre, és tart meg minket!

A mi feladatunk ebben a zűrzavaros világban az, hogy mindenekelőtt Isten Országát keressük, valamint az Ő igazságára hagyatkozzunk, és ráadásképpen megajándékoz minket mindazzal, amire épp szükségünk van!

Érezzük mindnyájan, hogy szükségünk van a bíztatásra, Isten erőt adó jelenlétére. Szükségünk van a lelki kenyérre, talán napjainkban még jobban!

Isten pedig szünet nélkül szól hozzánk! A kiszolgáltatott helyzetekben is érezzük, hogy Urunknak nincsenek határai, és Ő képes megszólítani úgy is, hogy épp megfáradtunk; csalódottak vagyunk; gyászolunk vagy épp végtelenül örülünk valaminek!

A mai vasárnapon azt a történetet hoztam a Testvérek elé, amikor Jézus a tengeren jár. Jól ismert történet, mégis a világ történései, annak a mában történő aktualizálása egészen mélyre enged evezni minket, és rávilágít olyan alapigazságokra, amelyekre bátran ráállhatunk, és megkapaszkodhatunk benne.

Egy nap vége felé járunk. Miután az 5000 embert megvendégelte Jézus 5 kenyérből és két halból, a tanítványok segítségével, Jézus kényszerítette tanítványait, hogy menjenek át a túlsó partra. Miután a sokaságot elbocsátotta, Ő felment a hegyre imádkozni. Ekkor már beesteledett.

Soha nem gondolkodtam azon, hogy vajon Jézus milyen szavakkal imádkozott! Soha nem játszottam el a gondolattal, és nem ötleteltem, vajon kikért könyörgött az Atyához! Most mégis megtettem, és az fogalmazódott meg bennem, hogy bizonyára hálát adott a csodáért, az 5000 emberért; ugyanakkor akár a tanítványokért is könyöröghetett az Úr Jézus!

Oly sok tanulnivalójuk, és megtapasztalnivalójuk volt még! Hiszen a legtöbb történetben a tanítványok úgy vannak előttünk, mint bármelyik más ember. Porszemnyi, esendő, gyarló teremtményei Istennek, akik olykor nagyon bíznak, olykor kétségek között hánykódnak.

Mert bizony a keresztyén ember szívét legtöbbször ez a kettősség jellemzi: olykor pislákol a mi hitünk lángja, és elbizonytalanodunk Isten mindenhatóságában; olykor pedig a hitnek lobogó fáklyáival indulunk az élet kihívásaiba, és még másoknak is erőt adunk!

Tehát Jézus könyörög. A tanítványok közben messze eltávolodtak a parttól, s hányódtak a hullámok között, mert ellenszél volt. Kicsit ijesztő ez a látvány! A tanítványok ekkor már kimerültek, elfáradtak, és hajnalban sem térhetnek nyugovóra, mert veszélyhelyzetbe kerültek.

Az Ige segít nekünk meghatározni az időt, hiszen a negyedik éjszakai őrváltás, -a római hadsereg időbeosztásából tudható,- hogy kb. hajnali 3-4 órát jelentett! Vagyis egész éjjel küzdöttek az elemekkel, próbálták a hajót irányban tartani, pedig nem voltak éppen kezdő hajósok! Halálosan kimerültek lehettek!

Jézus pedig a vízen járva közeledik hozzájuk. Sokáig nem értettem, hogy a tanítványok hogy gondolhatták Jézust kísértetnek?! Miért nem ismerték fel azonnal?! Nos, ha a hajnali félhomályra, vagy épp a hullámokra gondolunk, melyek csapkodtak ide-oda, valóban nem egyértelmű a látvány!

Jézus így szólítja meg őket: „BÍZZATOK, ÉN VAGYOK, NE FÉLJETEK!” (Mt 14, 27b). Jézus mindig tudja, mit kell mondania, mivel kell bíztatnia, mire van a legnagyobb szükségünk! Ezekkel a szavakkal nem tesz mást, mint beazonosítja magát: a hangjával, az erőt adó szavaival és a nyugalmat árasztó jelenlétével.

Mindig Péter az, aki olykor „hebehurgyán” reagál le helyzeteket, vagy olykor fellángol és túlzásokba esik. Most is ő szól Jézushoz: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” (Mt 14, 28).

Ismerve Péter természetét, persze nem lepődünk meg ezen a kérésen, mégis felmerült bennem: miért nem kért valami egyszerűbbet a Mestertől?

Lehet, hogy Péter gyakran „hebehurgya”, de ebben az esetben valami hihetetlen bátorsággal kéri, amit kér! Mi a garancia, hogy nem fullad bele a tengerbe? Semmi. Illetve, de! A garancia Jézus, Akié „minden hatalom mennyen és földön”! (Mt 28, 18). Tehát, amikor Péter meggondolatlanságát látjuk, vegyük észre azt is, hogy nem keveset kockáztat most…

Jézus annyit felel: „Jöjj!” (Mt 14, 29). Ezen a mai vasárnapon valami különös erővel szólít minket ez az egy szó: „Jöjj!” Jakab levelében találjuk a csodálatos bíztatást: „Közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok.” (Jk 4,8). Tehát hívogat az Úr magához minket. Hív a Szentírás elé, hív a Vele való közösségbe. Hívogat Önmagához, és bátorít: ’indulj el Felém’!

A hullámok nagyokat csapnak, ellenszél is van, ráadásul félhomályban tündöklik minden. Nincs tisztán látásunk körülményeink között. Olyan események vesznek körül, amelyeket legtöbbször nem tudunk befolyásolni, nincs beleszólásunk, egyszerűen csak megtörténnek. Betegségek, balesetek, munkahelyi nehézségek, megváltozott anyagi helyzet, és a sort hosszasan lehetne folytatni…

A kérdés csak az, hogy mi mit reagálunk ebben a káoszban? Jézus reagál. Jézus ezt mondja: „Jöjj!” Azt fejezi ki ezzel, hogy indulj el felém. Én várlak! Nagy a kockázat? Igen! Bármikor elsüllyedhetünk vízen járva…

Szeretett Testvéreim, merthogy az Istenbe vetett hit nem más, mint vízen járás! Ingoványos a talaj, bármikor el lehet süllyedni, nincs kapaszkodó. Csak az a biztos, hogy ha elsüllyedek a félelemben, a reménytelenségemben, az elkeserítő helyzet tényezőiben, akkor megfulladok…

Elég nagy a kockázat! Vízen jár az is, aki vigasztalásért könyörög gyászában; vagy aki gyógyulásért betegségében; vagy aki új szívért könyörög emésztő bűneiben… Ingoványos a talaj, bármikor el lehet süllyedni.

Az Istenbe vetett hitnek pontosan az a lényege, hogy a körülményeim egyre kétségbe ejtőbbek, de amikor süllyedni kezdek, Valaki utánam nyúl!

Nézzük csak tovább a történetet! Miután Jézus szólítja Pétert, „Jöjj!”, ő elindul a Mester felé. És sikerült! Péter a vízen jár! Micsoda csoda! Micsoda áldás! Péter Jézusra néz. Jézus tekintete megtartja az ijedt halász embert.

Péter most tanul járni. Mint a kisgyermek, amikor járni tanul. Bizonytalanok az első lépések, de a második, vagy a harmadik lépés után már talán egy mosoly is befigyel… ez az öröm és a siker jele! Minden tanítvány őt nézi. Ő meg Jézust. De nem sokáig.

„Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott…” (Mt 14, 30). Na, most mi történik?! Eddig minden rendben ment! Egészen addig, amíg Péter el tudott vonatkoztatni az őt körülvevő körülményektől, addig megtartatott. Amint leveszi Jézusról a tekintetét, süllyedni kezd. Nincs már, ami megtartsa…

Épp pár perccel ezelőtt mondtam: Az Istenbe vetett hitnek pontosan az a lényege, hogy a körülményeim egyre kétségbe ejtőbbek, de amikor süllyedni kezdek, Valaki utánam nyúl!

Elhisszük ezt? Azt, hogy ez megtörténik? Elhisszük, hogy Jézus képes minket is megtartani, a körülményeink ellenére is?

Ehhez a megtartatáshoz szükség van még valamire: arra, hogy jó helyre irányítsuk a segítség kérést! Jézus egészen addig csak nézi, ahogy Péter süllyed, amíg el nem hangzik a tanítvány szájából: „Uram, ments meg!” (Mt 14, 30).

A történet csúcspontja egy szó: AZONNAL. Ahogy jön a segélykiáltás, „Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt…” (Mt 14, 31). Amíg Péter nem jelez, addig nem tesz semmit a Mester. Amint Jézustól kér segítséget, Jézus AZONNAL megmenti.

Ugye, értjük már? Jézus kezeiben vagyunk. S ezt már a tanítványok is kimondják: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14, 33b). Micsoda bizonyságtétel!

Igazából bármi vesz minket körül, akár a világban, akár a közvetlen környezetünkben, mindig az a kérdés, hogy el merjük-e hinni, hogy az Úr Jézus Krisztus képes megtartani minket!

Jézus kezeiben vagyunk: ez tehát azt jelenti, hogy az aggodalom és félelem helyett Krisztusban higgyünk, hiszen Ő tud és akar segíteni! Ő már mozdult értünk, és ezt újra meg újra megteszi. Valahol olvastam: „Az aggódás kezdete a hit vége; és az igazi hit kezdete az aggódás vége.” Mi döntünk, hogy egyedül a hullámokra és a fölöttünk gyülekező fekete felhőkre tekintünk, vagy Jézusra emeljük szemünk!

Végezetül, egy keresztyén, ifjúsági dal szövegét hadd idézzem, mintegy egy mélyről fakadó fohászt:

Meghívtál, hogy vízre lépjek,
hol Nélküled elsüllyedek.
Ebben megtalállak Téged,
a mélységben megtart hitem.

Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
Ott látlak én, a lelkem Benned megpihen.
Enyém vagy és én Tied.

A mélységnél nagyobb kegyelmed,
mely elvezet és tart engem.
Ha elbuknék és nagyon félnék,
Te nem hagysz el, nem inogsz meg.

Lélek add, hogy Benned teljesen megbízzak,
A vízen bátran Veled járjak, bárhová hívsz, menjek.

Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni.
Taníts teljes hitben járni, jelenlétedben élni.

Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn