Prédikációk

2023. január 8. vasárnap - Juhász András
2023.01.09
Lectio: Lukács 10: 1-16.
Textus: Lukács 10: 1.

A pénteki napra kijelölt újszövetségi igeszakasz az, amely ma megszólít bennünket, amelyben Jézus kiküldi tanítványait, maga előtt, mintegy követségben. Ma, csak a történet első versével szeretnék foglalkozni, ha Isten éltet és ad rá erőt, lehetőséget jövő héten folytatnám a tanítványok kiküldésének történetét, amely azt hiszem, hogy egy új év kezdetén, akkor, amikor gyülekezetünk missziói munkatervét összeállítjuk, mindenképpen megindít, mozgásba hoz!

Jézusnak és tanítványainak kapcsolata nem a szokásos mester-tanítvány kapcsolat volt. Jézus másként viszonyult tanítványaihoz, mint a többi rabbi – mester. Érdemes egymás mellé tenni a kor gyakorlatát, és azt, hogy Jézus milyen kapcsolatban volt tanítványaival.

Mindenek előtt eloszlat a történet egy tévképzetet, mintha Jézusnak csak 12 tanítványa lett volna. Volt valóban egy 12-es belső kör, de ezen kívül mintha koncentrikus köröket képzelnénk magunk elé, volt még több kör. Volt egy 72 tanítványból álló kör, és volt egy – ahogy az Írás beszél róluk – több száz atyafiból álló követői közösség, tanítványi kör is.

Csak érdekességként, és mint szegedi ritkaságot jegyzem meg, hogy a Dóm elődjéből megmaradt Dömötör torony kapuja felett található 1272-es szám nem egy évet jelöl, hanem külön értelmezve a 12-es és a 72-es tanítványi körre jelent utalást.

Miben volt Jézus más, mint a többi rabbi?

Mindenek előtt abban, ahogy tanítványaival viselkedett, feléjük fordult. Az átlagos rabbit kiválasztották a tanítványai. Jézus pedig maga választja ki tanítványait, amikor megáll előttük és ezt mondja: „Kövess engem!”. Nagyon tisztán rá is mutat erre a János 15:16-ban: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket!” A más rabbik lábainál ülő tanítványokból előbb-utóbb ugyancsak rabbi lett. Jézus tanítványai nem lesznek „Mesterekké”. Jézussal való kapcsolatukból adódóan mindig tanítványok maradnak. Ez egyébként óvja őket a túlzott elbizakodottságtól is.

Jézus tanításában is szétfeszíti a hagyományos rabbiról alkotott képet. Míg egy rabbi jellegzetes módon a Törvényt annak emberi magyarázatával tanítja, a Halachából, addig Jézus a Törvény eredeti értelméhez vezet vissza. Gondoljunk a Hegyi Beszédben található Antitézisekre, amikor Jézus idéz egy törvényt, a következő bevezetéssel: megmondatott a régieknek, majd így folytatja: én pedig ezt mondom nektek – és ez után következik a Törvény radikálisabb megtartására vonatkozó tanítás.

Jézus ezen kívül azért is több mint egy rabbi, mert mint ellenfelei fogalmazzák meg vele kapcsolatban: „Erővel és hatalommal tanított.

Jézus ráadásul nem helyhez kötve tanított, hanem mintegy vándortanítóként járta Izraelt. Nem hozzá mentek, hanem küldetésének lényegéhez hűen Ő ment az emberekhez.

Ezt a mobilitást fejezi ki a 72 tanítvány kiküldése is szolgálatra.

Jézus, egy idő után nem tartja maga mellett a tanítványokat, hanem kiküldi szolgálatra. Olvashatunk a 12 kiküldéséről és a 72 kiküldéséről is. A kettő nem ugyanaz. Míg a 12 tanítvány Izrael 12 törzsét szimbolizálja, kiküldésük pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Jézus Izrael népének megváltója, addig a 72 tanítvány a föld népeit jelképezi, azaz arra mutat rá kiküldésük, hogy Jézus nem csak a zsidóság, de az egész világ megváltója!

Kiküldésük pedig előkészített kiküldetés!  Már sok mindent láttak, hallottak. Ott voltak a Hegyi beszéd elhangzásánál, amely Isten országának mintegy alkotmánya. Ott voltak beteggyógyításoknál, ördögűzéseknél, a tenger lecsendesítésénél, halottak feltámasztásánál, az 5000 ember megelégítésénél. Sokat tudnak már Jézusról, most pedig azt a feladatot kapják, hogy szolgálatba állva Jézus követeiként munkálkodjanak. Szolgálatba állította őket Jézus – ezzel kezdődik a felolvasott egység.

Szolgálat!

Ha ezt a szót halljuk, biztos, hogy eszünkbe jutnak a régi idők szolgái, akik uruk szolgálatában állva végrehajtották annak akaratát.

De eszünkbe jutnak akár mentősök, akár katonák, akár tűzoltók, akár rendőrök, akik valami iránt annyira elkötelezettek, hogy sokszor saját magukat, saját érdekeiket is háttérbe szorítják, ahogy egy énekes nagyszerűen megfogalmazza, az igazi hősökről szóló számában: „csoda, hogy a mentős, tűzoltó, rendőr, életeket ment és lemond a pénzről”. Ha valaki szolgálatba áll, akkor azzal teljesen elköteleződik valami vagy valaki iránt. Amikor Jézus szolgálatba állítja a tanítványok csapatát, akkor tulajdonképpen Isten szolgálatába állítja őket. Azzal pedig, hogy elküldi őket, kimozdítja a komfortzónájukból a tanítványokat, mozgásra indítja őket.

Pedig milyen jó lehetett ott, Jézus mellett a tanítványoknak! Hallgatni Őt, megnyugodni drága jelenlétében. Kérdezni, ha valamit nem értettek. Gyönyörködni tanításaiban, rajongva tekinteni rá, a csodáit szemlélni, és a reá hulló dicsfényben sütkérezni.

Azzal, hogy Jézus kiküldi őket, hogy szolgálatba állítja őket, arra mutat rá, hogy nem ez a mellette megélt fizikai közösség a tanítványi lét lényege, hanem a róla szóló bizonyságtétel! A vele megélt közösség feltölt, megerősít, megnyugtat, ha kell, bűnbánatra késztet, de nem ez a célja Jézus követésének, hanem a szolgálat, a misszió.

Minden korok keresztyén embereit, így Jézus ma élő tanítványait, tehát minket is tanít a tanítványok kiküldésének története.

Fel kell tegyük az ige tükrébe való tekintésünket követően magunknak a kérdést, hogy vajon a mi tanítványi létünknek mi a lényege?

Nagyon jó és hasznos dolog, amikor egyéni csendességünkben, olvasva Szentírást, imádkozva leborulunk lelki értelemben Jézus lábainál.

Még építőbb, ha mindezt egy közösségben tesszük, egy gyülekezet közösségében, egy templom nyugalmában, csendjében. Mennyi mindenre taníthat bennünket Isten a templomokban, hiszen ezek a helyek arra épültek, hogy ott vele és a többi követővel, tanítvánnyal közösségünk legyen! Azért épültek, hogy azokban lelkünk épüljön, erősödjön a hitünk, azon keresztül, hogy az imádságban, zsoltár és dicséret éneklésben, igeolvasásában, a prédikációban megszólít bennünket Isten.

De vajon csak ez lenne a keresztyéni lét értelme?

Ha e ponton leragadnánk, akkor az olyan lenne, mintha valaki egész életében iskolapadban ülve készülne, tanulna, majd az ott szerzett tudást soha fel nem használva halna meg.

Vagy olyan, mintha egy sportoló egész életében edzené testét, de soha nem versenyezne. Nőne rajta az izomtömeg, erős lenne, jó lenne az állóképessége, de azt a gyakorlatban soha nem próbálná ki

A tanulás alatt az ember felkészül arra, amit végezni szeretne, és alig várja, hogy a megtanultakat az életben kamatoztathassa.

Az edzéseken arra készül a sportoló, hogy meg,érettessena versenyen.

Emlékszem, hogy már olyan harmadéves teológus korunktól mekkora tettvágy élt bennünk! Meg akartuk váltani a világot, noha tudtuk, hogy Jézus már megtette, de szent buzgalom égett bennünk azért, hogy végre cselekedhessünk. De ugyanígy érez egy fizika szakon, egy informatikán, egy tanárszakon tanuló is. Az életben akarja kipróbálni magát.

Hosszú éveken keresztül atletizáltam, és türelmetlenül vártam, hogy a heti 4-5 edzés után végre a rajtgépbe térdelve, kezem alatt érezve a futópálya salakját,  elrajtolhassak, és fussak. Mert erre készültem, erre edzettem sok, végtelenül hosszú órán keresztül, medicinlabdázva, súlyokat emelve, lépcsőzve a Duna-parton, és végtelen sok kört róva a Ligetben.

A tanítványi létnek nem célja az állandó lelki értelemben vett Jézus lábához kuporodás, hanem eszköze abban, hogy felkészítsen arra a szolgálatra, amelyben kicsúcsosodik a tanítványság: arra, hogy Jézus követeként járjunk ebben a világban. Minket is küld Isten, szolgálatábába állít. Vajon halljuk-e szolgálatba küldő szavát?

De mi is a mi szolgálati területünk? Jónás próféta egykoron azt a küldetést kapta, hogy menjen Ninivébe, amellyel kapcsolatban ezt olvassuk: nagy városa volt Istennek, ahol több mint 12-szer 10000 ember élt, akik nem tudtak különbséget tenni jobb és bal kezük között. Ez a mondat azt jelenti, hogy az ott élők Isten nélkül teljes tudatlanságban, lelki sötétségben éltek.

Nem ismerős ez a helyzet nekünk? A munkahelyünkről, az iskolából, a sarki boltból, a villamosról, a vonatról, a családunkból?

Vajon minden körülöttünk élő különbséget tud tenni lelki értelemben jobb és bal keze közt? Mindenki a környezetünkben már Istenhez tartozik, Urának és megváltójának vallja Jézust?

A választ tudjuk mindannyian.

Na, közéjük, hozzájuk küld az Úr követségbe. Értük való munkálkodásra, mozdulásra késztet és szólít! Az ő megmentésük a cél, az örök haláltól a kárhozattól. Az, hogy másoknak vigyem Isten szeretetének jó hírét, kimozdít komfortzónánkból. Nem feltétlenül kényelmes, nem feltétlenül mindig kellemes, de nem is egy virágosréten való andalgásra hívott el bennünket Urunk, hanem az érte való küzdelemre, az Ő szolgálatára!

És, nem is kell feltétlenül elhagynunk a szolgálatban mindig komfortzónánkat, a gyülekezetet, templomunkat! Itt is oly sok módon szolgálhatunk!

Szolgálunk, amikor Jézus nevében enni adunk heti rendszerességgel az éhezőknek, nélkülözőknek. Szolgálunk, amikor elkészítjük a kenyereket, amikor imádkozunk azokért, akiknek testi eledelt adunk, hogy Isten a lelküket is elégítse meg.

Szolgálunk akkor, amikor a kiosztandó élelmiszert behozzuk, Jézus szeretetére adott válaszunkként, amit az embertárs felé közlünk.

Szolgálunk, amikor egy gyűjtésen egy áruházban megszólítjuk az ott vásárlókat, időnkből szánva erre. Szolgálunk a templomkert vagy templom takarításakor, hogy a szép rend tükrözze Isten harmóniáját.

Szolgálunk a templom ajtajában állva, ott egy mosolyt adva a betérőknek, megszólítva a bátortalanul betérőt, éreztetve vele, hogy vártuk, hogy éppen őt vártuk, kinyitva – korábban felkelve Isten házát.

Szolgálunk, amikor autónkkal egy beteg testvért hozunk el a templomba, amikor meghallgatjuk a szenvedőt, amikor meglátogatjuk azt, aki épp összeroskad a testi-vagy lelki terhek alatt.

Szolgálunk egy karácsonyi műsorban, egy passióban, mások elé adva a Szentírás üzenetét. Számtalan szolgálat van tehát!

Mert a szolgálat az, amit azért a valakiért végzek, akit szeretek, és akinek alárendeltem egész lényemet és valómat. Amiért nem várok viszonzást, elégtételt, hanem ahogy az egykori diakonisszák nagyszerű jelmondata elénk adja: „Jutalmam, hogy tehetem!” Hiszen, ha tehetem, az azt jelenti, hogy a világ Ura fogadott szolgálatába!

Ő bíz meg valamivel. Ő érte mozdulok, ő érte cselekszek.  Őt szolgálom, és szolgálatomnak elvehetetlen jutalma van: enyém is a Jézusban megjelent kegyelem által az örök élet!

És, ha megfáradunk? Ugyanúgy, mint az egykori tanítványok visszatérhetünk feltöltődni, megnyugodni a mi Urunkhoz. Új erőt kaphatunk, egyéni csendességünkben és templomaink megszentelt légkörében!

Jellemezze hát keresztyéni létünket ez a körforgás: Hallgatva Isten igéjét töltődjünk fel lelkileg a szolgálatra, majd kilépve a világba Jézus követeiként forgolódjunk, ez után pedig ismét, kuporodjunk le Jézus lábaihoz lelki értelemen, erőt merítve az istentiszteletek központi részéből, az Isten szeretetéről szóló prédikációkból, igeolvasásból, amelyek arról a Jézusról tesznek tanúbizonyságot, aki Isten szeretetének legteljesebb megnyilatkozása. Ámen

Juhász András

vissza