Prédikációk

Az elmúlt héten kezdtem meg a 72 tanítvány kiküldése történetének magyarázatát. A történet hihetetlenül gazdag üzenetéből már kiderült számunkra, hogy a 72 tanítvány kiküldése nem csak a tanítványi lét lényegére történő rámutatás Jézus részéről, hanem egyben egy csodálatos szimbólum is, mivel a 72 tanítvány az akkor ismert világ 72 népét jelenti. Kiküldésükkel arra mutat rá, hogy Ő nem csak Izraelnek, hanem az egész világnak megváltója. Megtudhattuk azt is, hogy a szolgálat nem könnyű.

Amikor Jézus azt mondja övéinek, hogy „elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé”, rámutat arra, hogy a keresztyéni létforma nem veszélytelen, nem egyszerű, nem mindig kellemes következményekkel jár.

Azzal viszont, hogy előre elmondja tanítványainak ezt – ma úgy mondanánk, hogy „korrekt” módon tájékoztatja őket a várható nehézségekről. Nem áltatja őket, nem csapja be őket, hanem a várható nehézségekre irányítja tekintetüket. Ám, az, hogy kiküldi őket, arra utal és mutat rá, hogy övéit képesnek tartja, késznek látja a helytállásra!

Szóltam arról is, hogy a szolgálatra való kiküldés a tanítványok kiválasztásából fakadt, és ez a tudat csodálatos erőket mozgósíthat bennünk, hiszen a világ Ura választott ki, és küld el szolgálatára.

Ma, haladjunk tovább a 72 tanítvány kiküldetésének történetén, és nézzük meg, hogy mire akar tanítani a mi Urunk bennünket!

A kiküldetést mindenek előtt megindokolja Jézus: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!” Jézus tulajdonképpen munkatársakat választ magának, azért, hogy a munkatársak mindenhova eljussanak, mindenkit elérjenek, és így mindenkihez eljuttassák az ő szeretetének jó hírét. A világ azonban hatalmas, így teljesen természetes, hogy a szolgálatba állók úgy érzik, hogy kevesen vannak. Mi is érezzük ezt. Minél több emberhez szeretnénk eljuttatni az örömüzenetet, annál több emberre van szükség a szolgálatban.

A keresztyén misszió ugyanis akkor a legerőteljesebb, ha embertől-emberig hat. Mert kétségkívül nagy dolog a modern technika minden vívmánya, az online istentisztelet, de éreztük a járvány alatt, hogy azért ez teljesen más, mint amikor a drága testvérekkel közösségben vagyunk, és úgy vesszük és adjuk másnak tovább az isteni örömüzenetet.

Mi a megoldás? Jézus ebben is utat mutat: „Kérjétek tehát az aratás Urát – azaz Istent, - hogy küldjön munkásokat az aratásába!”

Megvallom Nektek, hogy rajtam is sokszor eluralkodott ez a kevesen vagyunk érzés, a megye gyülekezeteire tekintve – a tények ismeretében még inkább, hiszen számadatok támasztják alá azt, hogy 15 éven belül 200 lelkészünk megy nyugdíjba országosan, miközben a teológiákon jó, ha ezen idő alatt végezni fog 120. Csongrád pedig szórványvidék, amely ráadásul távol esik a nagy központoktól, azt láttuk, hogy nehéz ide lelkészt kapni. Ahogy viccesen mondani szoktuk: valahogy mindenkit Debrecenbe hív el az Úristen lelkésznek…

Azóta imádkozok, és sokan imádkozunk azért, hogy az aratás ura küldjön a Csongrádi aratásba is munkásokat. Kérésünk pedig folyamatosan hallgatja meg az Úr! A pár éve még minket jellemző kritikus lelkészhiány lassan változni kezdett, lelkes, drága új szolgatársakat kaptunk Istentől!

De mindez nem csak a lelkészekre igaz. Ha azt látjuk, hogy egy gyülekezet diakóniája erőtelen, fohászkodjunk azért, hogy az Úr küldjön arra alkalmas embert, vagy indítsa fel valakinek erre a szívét a gyülekezet közösségéén belül.

Ha kevés a hitoktató, könyörögjünk azért!

Presbiteri tisztújítás előtt vagyunk. Idén lejár a presbitériumok 6 éves ciklusa. Legyen az is imádságtémánk, hogy kérjük Istent arra, hogy a presbitériumokba a lelkészek mellé alkalmas, elhívott szolgatársakat vezéreljen, akik ahogy most is tesszük itt gyülekezetünkben, vált-vállnak vetve küzdenek Krisztus ügyéért.

Mindezek után Jézus a szolgálatok néhány jellemzőjét adja a tanítványok elé. Ezek a jellemzők, intések formájában hangzanak el, általában „ne” felszólítással kezdődően. Ezek a jellemzők egykor egyértelműnek hatottak, ma azonban furcsán hangzanak, éppen ezért magyaráznunk is kell őket. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut! –szól az első intés. Mit jelenthet ez a különös mondat?

Az erszény mindig a pénzre történő utalás. Mit jelenthet az erszény nélkülözése? Azt, hogy aki az Úr szolgálatába elindul, azt nem köthetik, nem húzhatják le a világot olyannyira jellemző anyagiak, a pénz kérdése. Aki szolgál, az a lelkiekkel kell, hogy elsőrenden törődjön. Nem húzhatják le, nem tarthatják vissza anyagi gondok, megfontolások.

A tarisznya a jól felkészült utazó kelléke, aki gondoskodik magáról. A tarisznya nélkülözése azt jelenti, hogy az Úr szolgálatába álló igényeiről a szolgálat ellátása alatt nem magának kell gondoskodni, arról az Úr gondoskodik! A tarisznya a bebiztosítást jelenti, míg annak nélkülözése az Istenbe vetett bizodalomnak azt a tudását, amiért így imádkozhatunk: „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!”

És a saru hiánya? Talán mezítláb induljunk utunkra? Különösen mutatnánk, főként télvíz idején! Nem, nem erről van szó.

Emlékezzünk egy pillanatra vissza arra a különleges történetre, amikor az Isten Mózest szolgálatba állítja. Az égő, de el nem égő csipkebokorhoz közelítő Mózest Isten így szólítja meg: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz” Mózesnek tehát Isten szentsége közelségében le kellett vennie saruját.

De Józsué is ugyanezt a parancsot kapja, amikor az Úr seregeinek vezérével találkozik Jerikó mellett.

A saru levétele ugyancsak egy szimbolikus utalás tehát, amelynek jelentése: aki szolgálatba indul, az úgy végezze szolgálatát, mintha mindig az Úr szentségének közelében lenne.

Az Ő szolgálata ugyanis mindig előfeltételezi azt, hogy az Úr velünk van. Hány és hány ígéretet kaptak erre minden korokban az Ő szolgái! A már említett Józsuét például így bátorította: „Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el. Légy erős és bátor!” Amikor Gedeont hívja el, angyalán keresztül ezt az üzenetet küldi: „Az Úr veled van erős vitéz!”

Jeremiás elhívási történetében, amikor a fiatal Jeremiás tapasztalatlanságra és fiatalságára hívatkozik, ezt mondta az Úr: „Ne mond, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd amit csak parancsolok. Ne félj tőlük, mert én veled leszek!”

Láthatjuk tehát, hogy Isten minden korokban bátorította, erősítette szent jelenléte, pártfogása által az ő szolgáit. Minket is pártfogol, segít a szolgálatban! Igéje és a Szentlélek által velünk van akkor, amikor szolgálatba indulva a megfelelő mondatokat tudjuk kimondani egy ember felé. Velünk van, amikor egyáltalán meg merünk szólalni, mert Ő indít a szólásra – miként Pétert is indította az első pünkösdkor. Velünk van, amikor eszünkbe jutnak azok az igei tanítások, amelyek „passzívan” bennünk vannak, de épp akkor és ott kell elhangozniuk. Hogy is olvassuk a Pártfogóról, a Szentlélekről szóló egyik jézusi ígéretet? „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Őt kapjuk tehát, Ő munkálja bennünk az Isten szolgálatára való készséget!

A tanítványok kiküldésének történetében azt is olvassuk, hogy Jézus kettesével küldi ki őket. Mi ennek a jelentősége? A zsidóságban két ember tanúságtétele a bíróságok előtt is meggyőző tanúság volt, ha a két ember azonos módon vallott. Gondoljunk például Jézus perére, ahol a két tanú hamis tanúnak bizonyult, hiszen nem tudtak egybehangzó vádakat megfogalmazni. Két ember, így a hétköznapi életben is elégséges módon tudott rámutatni valamire, ha egybehangzóan beszéltek arról. Hiteles volt a tanúságtétel, sokkal hitelesebb, mintha csak egy ember állította volna ugyanazt! Mi is így vagyunk összerakva, ha két ember szól ugyanarról, sokkal meggyőzőbb számunkra, mintha csak egy bizonygatna valamit

Pszichológiailag is bizonyított tény, hogy két ember pedig erősíti, bátorítja, kiegészíti egymást a bizonyságtételben, a szolgálatban. Ezért is igyekszek arra, hogy például betegúrvacsorára menve vigyek magammal még egy testvért a gyülekezetből, mert azon kívül, hogy a testvéri közösséget elvisszük, erősít, bátorít, kiegészít engem a másik testvér jelenléte a szolgálatban. A Jehova tanúi nyilvánvaló tévtanításukat kettesével viszik. Miért? Ezt olvasták a Bibliában. A mormonok ugyanígy viszik a tévtanokat. Mi miért mondunk le erről a Jézustól kapott lehetőségünkről? Válasszunk hát magunk mellé testvért a szolgálatra, ahogy Pál maga mellé vette egykor Silást.

Találunk egy nagyon különleges mondatot is, mégpedig azt, hogy ha elindulnak tanítványai, útközben ne köszöntsenek senkit. Mit jelent ez? Talán udvariatlanságra akarja övéit utasítani Jézus? Távol legyen! Hiszen éppen az apostolon keresztül tanít bennünket Isten arra, hogy a köszöntésben egymást megelőzőek legyünk.

Akkor mire mutat e mondat? A szolgálat sürgető voltára. Arra, hogy az idő behatárolt. Jézus mennybemenetele óta az utolsó világkorszakban élünk, amelynek utolsó eseménye lesz az Ő dicsőséges újbóli eljövetele. Eddig a pontig van időnk, lehetőségünk minél több embert Krisztushoz vezetni. Ismerjük, hogy ha elkezd az ember köszönni az utcán, akkor a köszönésből jön a „hogy vagy” jellegű kérdés, abból pedig beszélgetés. Fiaim mondták is régen, amikor nem a megbeszélt időpontra értem haza, hogy kivel vagy kikkel találkoztam az utcán. Arra mutat rá tehát ez a jézusi intés, hogy a szolgálatra koncentrálva, a rendelkezésre álló időt jól kihasználva szem előtt tartsuk azt, amit alapigénkben Jézus így fogalmazott meg tanítványai számára: „Tudjátok meg, hogy közel jött az Isten országa!”

Ugyanerre utal  az az egysége is a résznek, hogy ha valahol nem fogadják be a tanítványokat, akkor ne maradjanak ott. Ne húzzák az időt, ne próbálják győzködni azokat, mert sajnos vannak megátalkodott emberek. Pál is tud ilyenekről, amikor így tanította Timótheust: „Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki!” A Károly fordítás még szebben adja ezt elénk: a botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld!  Mi is ismerjük ezt, életünkből, amikor valakit próbálnánk valami nyilvánvaló igazságról meggyőzni, de képtelen azt elfogadni. Mennyi időnk megy el az ilyen szóharcokra!

A szolgálatban erre nincs idő, mert minél több ember elérése a cél. minél több embert elvezetni Jézus megismerésére és így az üdvösségre!

És mit tegyenek ilyen helyzetben a tanítványok? Ismét egy furcsa mondatot olvasunk: kimenve ellenük való bizonyságul még a port is verjék le lábukról. Ez a mondat szépen vezet át az igehirdető, a bizonyságtévő, a tanítvány felelősségéről a hallgatóság a befogadó vagy be nem fogadó közeg felelősségére. A por leverése a lábról arra utal, hogy én már itt e helyzetben mindent megtettem. Innentől kezdve nem az én felelősségem a másik ember döntése. Elmondtam, azt ami rám bízatott. Ez volt az én küldetésem. A többi a másik ember része. Ahogy ma divatos kifejezéssel szokták mondani: az ő térfelén pattog a labda.

 Erre mutat az egység befejező mondata: aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket utasít el, engem utasít el. Mindez először is azt jelenti, amit a reformátori teológia így fogalmazott meg: Isten igéjének hirdetése, maga Isten igéje! A testté lett igéről  - Jézusról -, az írott ige alapján, azaz a Biblia alapján - szóló bizonyságtétel, a hirdetett ige!

Csodás dolog! Kapunk egy isteni üzenetet, amit emberi szavakban továbbadunk, amit vagy fogadnak vagy nem. Ez a kettős lehetőség az igehallgató ember felelősségét adja elénk. Ha hallgatjuk az Igét, annak esetleg lelkünket nem simogató, azt megítélő részét, vajon fogadjuk, vagy lezárjuk előtte szívünket? Ha halljuk az isteni iránymutatást szent Igéje által, akkor vajon követjük azt, vagy megyünk az ellenkező irányba, mint Jónás? Akár az isteni üzenet továbbadóiként, akár annak fogadóiként megvan tehát a felelősségünk!

Adja meg Isten, hogy jól élve mindkét felelősségünkkel, egyrészt „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt”, másfelől az igének ne csak hallgatói, de megtartói is legyünk! Ámen

Juhász András