Prédikációk

A tegnapi napra kijelölt újszövetségi igeszakasz alapján kívánok bizonyságot tenni az év első istentiszteletén. Tiszta sugár! Így hívtuk testvéreimmel ezt a bibliai történetet, amely történet számomra a leggyakrabban hallott bibliai történet. Hogy miért? Drága nagyapám, miután Vácra költöztek nyugdíjasként, minden este feljött hozzánk, a város másik végéből gyalog, hogy bibliai történetet mondjon nekünk, gyermekeknek. Öcsém még nagyon kicsi volt, de ő is velünk hallgatta. Egyszer épp e történet Jézus megdicsőülésének történet került sorra. Öcsémnek annyira tetszett, hogy még egyszer elmondatta. Majd, ez időponttól kezdve, minden egyes este, az aznap elmondott történet után még egyszer, és így kérte nagyapámat: a „Tiszta sugárt mondjad!”

Megvallom nektek, hogy untuk egy idő után húgommal, és nem értettük, miért kell minden egyes alkalommal újra meghallgatnunk. Ma már tudom, hogy miért kellett! Mert ez az életünk céljára rámutató történet: Isten mutassa meg nekünk az ember Jézusban az Isten Krisztusát! Ha pedig felmutatta, és mi leborulva imádjuk Őt, akkor legyen ez a mi életfeladatunk: mutassuk meg másoknak a Krisztust, ahogy azt oly sokszor tette drága nagyapám nekünk!

Nem is kell ennél jobb indítás egy évre, egy jobb, egy teljesebb cél!

Karácsonykor a Filippibeli gyülekezethez írott Krisztushimnusz alapján szólhattam Istenünk üzenetét. Ez a bibliai egység rámutat Krisztus testté lételének értelmére, és folyamatára. Elmondtam, hogy a Jézus „Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette” – ahogy arról szép úrvacsorai énekünk bizonyságot is tesz. Kálvin úgy magyarázza e részt, hogy Jézus emberi teste, mint egy lepel, egy palást elrejti, elpalástolja isteni természetét, dicsőségét. A megdicsőülés történetében azonban megmutatkozik Jézus Istensége is, a lepel egy rövid időre lehull, és a tanítványok láthatják Jézust, mint Isten egyszülött Fiát. Mert tulajdonképpen a Megdicsőülés hegyén nem történik más, mint Jézus Istensége a tanítványok számára teljesen világossá válik. És, bár ezt megelőzően is láthatták a tanítványok Isten dicsőségét előragyogni Jézusban, mégis ez egy olyan élethelyzet volt, amelyben teljesen nyilvánvaló volt az, hogy ők kihez is tartoznak.

Nagyon érdekes, hogy éppen az ezt megelőző részben ír le Lukács egy 4 történetből álló történetfolyamot. Az első történetben Jézus lecsendesíti a háborgó Genezáret tavat, elnémítja a vihart. Ez a történet még csak kérdéseket vet fel a tanítványokban, amikor a csoda után így szólnak: „Hát ki ez, hogy a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?”

A második, ezt követő történet a Genezáret tó túlpartján játszódik. Egy megszállottat gyógyít meg Jézus, kiűzve belőle az ördögöket. A tanítványok reakciójáról nem ír Lukács, ám a helyiek reakcióját feljegyzi, akik félelmükben kérik, hogy távozzon el lakóhelyükről.

A harmadik történetben elindul, hogy meggyógyítsa Jairus leányát, amikor egy 12 éve beteg asszony megérinti Őt a tömegben, és azonnal meggyógyul. A tanítványok reakciója Jézus kérdésére, hogy ki érintette őt, teljesen emberi: „Mester, sokaság szorongat és tolong körülötted.”.

Majd, amikor odaérnek Jairus házához, hírül viszik neki, hogy a kislány meghalt. Ennek ellenére magával viszi Pétert, Jakabot, és Jánost, úgy mennek be a házba, ahol a sírókat így vigasztalja: „Ne sírjatok, nem halt meg csak alszik.” A bent lévők reakciója döbbenetes: kinevették, mert tudták hogy meghalt.

Ez a négy történet, illetve egy ötödik történet előzi meg Jézus megdicsőülésének történetét, az 5000 ember megvendégelése, ahol a tanítványok értetlenségével és hitetlenségével szembesülünk. Előttünk van tehát öt történet, amelyben a mindenek felett álló Jézust láthatják meg a tanítványok, a természet erői felett is diadalmas urat, a sátán erői felett álló urat, a betegségek és a halál fölött álló urat, és a kenyér-kérdésben is megoldást hozót.

Olyan ez, mintha Jézus próbálná nyitogatni szemüket, arra nézve, hogy meglássák benne a Megváltót, az Isten Krisztusát. Mi a reakció? Értetlenség, félelem, nevetés, tehetetlenség! Mintha a tanítványok lelki értelemben egy hegyet másznának meg, ahol egyre feljebb emelkedve, egyre többet és többet látnának, ám mégsem látnak tisztán,  míg a csúcs a Megdicsőülés hegye. Itt, Jézus teljesen egyértelműen mutatja meg magát, jelenti ki az Atya az Ő dicsőségét.

Fent a hegyen ugyanis a kiválasztott három tanítvány kivételes események tanúja lesz, olyanoké, amikkel kapcsolatban szinte csak dadog a Szentíró, amikor leírja: Jézus elváltozott, ruhája olyan fehéren tündöklött, mint a hó, majd megjelent két férfi, akikben felismerték Mózest és Illést, Izrael történetének két legnagyobb hatású prófétai alakját. Mózest, a Törvényadót. Illést, aki harcolt a törvényért, és velük van Jézus, aki betöltötte a Törvényt!

A tanítványok reakciója annyira emberi: jó nekünk itt, építsünk három sátrat, Neked egyet, Mózesnek és Illésnek is egyet.

Péter nem gondolta meg, hogy a szavaiban a Sátánnak milyen erős kísértése szólalt meg: Jézusnak mégiscsak könnyebb lett volna a dicsőségben sütkéreznie a gyalázatos halál helyett! Különösen is elgondolkodtató Péter reakciója, annak fényében, hogy csak nyolc nappal korábban jelentette ki Jézus azt, hogy szenvedni fog, és meg kell halnia.

Ha Jézus fennmarad a hegytetőn, akkor a világ elvész. Jézus nem azért jött a földre, hogy a hegytetőn mennyei dicsőségben örvendjen, hanem azért, hogy felvéve a keresztet, életét adja váltságul e világért.

Arra tanít bennünket Péter magatartása, hogy a  meggondolatlan beszéd bűn lehet. Péter meggondolatlan szavai Jézus számára kísértését jelentettek, és nehéz helyzetbe hozták Őt. Ezen mit sem változtat az, hogy Péter „jót akart”. Mi is hányszor szólalunk meg úgy, hogy „jót akarunk”, ám végig sem gondoljuk szavaink következményeit. A kimondott szó erő, amivel vigyázva kell bánni!

Péter a felvetésére nem kap választ, és egy felhő takarta be őket, hang hallatszott a felhőből: „Ez az én fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” – majd a felhő eltűnte után egyedül maradt Jézus a tanítványokkal.

Jézus megdicsőülésének történetéből kiderül, hogy Isten dicsőíti meg a Fiút. Ő jelenti ki Istenségét.

Mi azonban az Ő dicsőségének felragyogtatásához hozzájárulhatunk, hozzá tehetünk egy kicsit.

Hozzájárulhatunk úgy, ha neve megszenteltetik általunk, akik hiszünk benne. Ez azt jelenti, hogy a keresztyén közösségek, gyülekezetek tagjai, azaz minden hívő mindig szentnek mondja, és tartsa Istent. Ne csak időnként, ne csak a templomokban valljuk meg Isten szentségét, ne csak egy imádságban, egy magasztaló dicséretben, hanem a hétköznapokban is, otthonainkban, munkahelyeinken is, minden megszólalásunk erről tegyen tanúbizonyságot. Ez azonban szent életvitelt kíván tőlünk. Nem véletlenül olvashatjuk a Bibliában: „Legyetek szentek, miként a Ti mennyei Atyátok is szent!”. Csak abban az esetben hiteles Isten szent voltáról szólnunk, egyáltalán nevét szánkra vennünk, ha megszólalásunkat alátámasztja életünk, vagy legalábbis törekszünk arra, hogy rendelése szerint éljünk.

Másrészt felragyogtathatjuk Isten dicsőségét úgy is ebben a világban,  ha  a világ fiai miattunk szentelik meg Isten nevét. Tehát, éljünk úgy, hogy a kívülállók látva életünket, abban a szónak és tettnek egységét, miattunk vallják meg Isten szentséges voltát, azaz ismerjék el Őt életük urának. Kívánják meg tőlünk a Krisztus követést, legyen vonzóvá számukra az Isten akarata szerinti létforma.

Azt olvashatjuk a Hegyi beszédben, arra szólít fel bennünket Jézus: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat!”. A mi világosságunk, a mi jócselekedeteink miatt Istent dicsérjék és magasztalják!

Adja meg Isten, hogy fel tudjuk így mutatni Krisztusban való hitünk által a mi Urunk dicsőségét és hatalmát! Ámen

Juhász András