Prédikációk

Azt mondják, hogy egy lelkész akkor beszél a szeretetről, amikor nem készül a prédikációra. Tisztelettel jelentem, készültem! Mert mi másról is szólhatnék karácsonykor, mint a szeretetről. A karácsonyt, mind az egyházban, mind pedig a világban a szeretet ünnepeként tarják számon. Csak éppen más okból. A világban, amely körülvesz bennünket egyre inkább a tárgyiasult szeretet, az ajándékok ünnepe a karácsony, jobb esetben még a családi szereteté is. Az egyházban azonban Isten szeretetének ünnepe. Ahogy arra nagyon tisztán rámutat János: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy a ki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És ebből a szeretetből következik minden. Isten szeretetéből.

Szeretet! Szeretni! Pál apostol az első Korinthusi levél 13. részében – amelyet Szeretet Himnuszaként ismerünk, a kegyelmi ajándékokról szóló tanítás után írt a szeretetről. A 12. rész 31. verse vezeti fel a tanítást, és egyben adja meg a szeretet értékét. Ott ezt olvassuk: „De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra. Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.” Kálvin, a levélről szóló magyarázatában ezt a verset már a 13. részhez kapcsolódóan magyarázza, mert olyan mintha a páli felvezetés után egy kettőspont következne, és a legkiválóbb út, a szeretet útja.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy egy alkalommal a kegyelmi ajándékokról tartottam bibliaórákon sorozatot. És azt vettem észre, hogy az egyik drága testvér arca, alkalomról-alkalomra egyre jobban elkomorul. Majd, amikor eljutottunk a szeretetről szóló tanításhoz, mosolygott, szeme nevetett, és ezt mondta: „Már azt hittem, hogy én nem kaptam kegyelmi ajándékot, de most már tudom, hogy a legnagyobbat kaptam!” Valóban, a szeretet a legnagyobb ajándék, és két alappilléren nyugszik: Isten és embertárs szeretetén, ahogy olvashatjuk is a Szentírásban, több helyen is: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” A két irányba mutató szeretetgyakorlatunk összetartozik. Nem választható szét, egymás nélkül értelmezhetetlen. Gondoljuk végig, ha csak Istent szeretnénk, az embertársat nem, akkor a mindennapokban, ez hogyan mutatkozna meg? És fordítva, ha csak az embertárs szeretete létezik számunkra, Isten szeretete nélkül, az csak egyszerű humanitárius, jótékony, emberbaráti magatartás. Nem véletlenül nevezik segítő nagyköveteinket szeretetszolgálatnak, és nem segélyszervezetnek.

Mit jelent Isten szeretete? Azt, hogy az ember engedelmes neki, hogy keresi az Ő akaratát, a vele való közösség lehetőségét, dicsőíti Őt, áldja és magasztalja, és kérni is tud Tőle. Hogy benne elégséget és örömet talál az ember. Azt, hogy  Isten van első helyen az életünkben.

És, mit jelent a felebarát szeretete? Sokan úgy gondolják, hogy a szeretet nem más, mint egy érzés, egy érzület az emberben. Hogy megmelegszik a szív, ha a másikra gondolok, ha neve megjelenik a telefonomon, mert hív. Igen, kétség kívül van egy érzés oldala is a szeretetnek. Vannak, akik azt vallják, hogy a szeretet nem más, mint szép szavak, amelyeket kimondunk a másik felé. Valóban kellenek a szép szavak, de kevés, ha csak a szavainkkal szeretünk. Mert, ahogy egy régi szentesi mondás tartja: beszélni fekve is lehet. A szeretet ugyanis nem más, mint tettek, a másik ember irányába. A neki éppen megfelelő, a neki éppen kellő tettek. Nem azok, amikről mi gondoljuk, hogy a másiknak azzal jót teszünk, hanem a neki szükséges és lehetséges jó megcselekvése a felebarát, az embertárs életében.

A legtisztábban erre Jézus az Irgalmas samaritánus példázatában világít rá. A bajba jutott emberen segítő samáriai, megáll, lehajol a bajbajutotthoz, kimossa sebeit, ellátja őt, szamarára ülteti, elviszi a vendégfogadó házhoz, ahol pénzt ad a fogadósnak azért, hogy távollétében lássa el a sebesültet. Nem kíméli sem magát, sem pénztárcáját, nincs benne félelem – vagy ha van, a szeretet erősebb a félelemérzeténél. Időt veszít, kényelmetlenné teszi maga számára az utazást, de megmenti embertársát, mert a szükséges és lehetséges jót nem mulasztotta el megtenni. Nem csak melegséget érez szívében a bajba jutott ember iránt, nem csak elmondja neki, hogy úgy szeretlek, hogy fontos vagy nekem, hanem cselekszik is érte. Azt teszi, amire éppen szüksége van a bajba jutottnak.

Ennek az egymás és Isten iránt megélt szeretetnek elmúlhatatlan voltáról beszél a Szeretet Himnusza, amelyet Ravasz László az újszövetségi Éneke-énekének, azaz a legszebb éneknek nevezett.

A szeretet soha el nem fogy.

A mi világunkat nem ez jellemzi. A mi világunkat éppen ennek ellenkezője uralja. Fogytán vannak az energiahordozók, a tiszta víz, a lakható-élhető hely, a tiszta levegő. Egyéni életünk szintjén is érezzük ezt a folyton fogyó világot. Már megint mennem kell a benzinkútra, mert a nullához közelít a kocsiban az üzemanyag mennyisége. Megint mennünk kell a boltba, mert fogytán a liszt, a cukor, a szalámi, a tej, a kávé, a sajt.

A ruhák, amiket hordunk, szintén elfogynak, mert oly hitvány anyagokból készítik őket, hogy kilyukadnak, elkopnak.

Természetesen így, a pénz is állandóan fogy, hiszen költenünk kell a fogyóeszközök pótlására. Az anyagi dolgok természetüknél fogva fogynak.

Ha viccesen akarok fogalmazni, ez alól csak mi magunk vagyunk kivételek: mi, legalábbis karácsony idején nem fogyunk, a bőséges menük következményeként. De minden egyéb fogy, és ami fogy, az előbb utóbb elfogy. És, azt látjuk, hogy más is vészesen fogy világunkban. Értékek, amiket évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlennek hittünk, fogyatkoznak. Ki beszél ma már például hazaszeretetről? A fiatalok közt kifejezetten ciki erről szólni, hiszen a média azt sulykolja, hogy még Romániában is jobb élni.

Ki beszél ma a családról, mint értékről? Egyre kevesebben!

Hova tűnt a józan ész az emberekből, hiszen körültekintve azt látjuk, hogy legalábbis Európában az „önsorsrontás művészetét gyakorolják” magukat intelligens, kiművelt főnek gondoló emberek?

Hova tűnt az egyediség, kamaszaink szinte uniformizáltan járnak, viselkednek.

Megfogyatkozott a türelem is, alig-alig tud normális szót szólni egyik ember a másikhoz. Várni sem tud a ma embere, hiszen a türelem szinte eltűnt, minden rögtön és azonnal kell.

Láthatjuk tehát, már e néhány példából is, hogy egy hiánytüneteket felmutató világban élünk, ahol minden fogy, vagy fogytán van. Ebbe a komor, sötét háttérbe világít be az apostolon keresztül Isten szava, aki azt mondja: a szeretet soha el nem fogy, soha el nem múlik.

Hogy maradhat meg a szeretet, amikor mindannyian tudjuk, hogy annyi olyan élethelyzetben kell helytállnunk, amely élethelyzetekben megpróbáltatik a bennünk lévő szeretet? Hogy maradhat meg, annak ellenére is, hogy folyamatosan adok a másik embernek, szerettem megnyilvánulásaként jót közölve vele? Hogy lehet az, hogy soha nem fogy el?

Egyetlen módon marad meg a bennünk lévő szeretet, ha ez a szeretet Istentől van, és nem önerőből igyekszünk szeretni.

És, hogy miben gyökerezik Isten szeretete a legteljesebben? A testté létel, az inkarnáció, a karácsony csodájában! Mert Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülöttjét elküldte ebbe a világba, emberként. Ezt a szeretetet felfogni sem tudjuk! Szikszai György írt le két hasonlatot, amely ugyan sántít, mégis valamit megmutat e szeretet nagyságából. A bányász, alászáll a szénbányába, a föld mélyébe a gyémántért, mert az értékes számára, a gyöngyhalász alámerül a tenger mélyébe, az igazgyöngyért, mert az annyira komoly értéket képvisel számára! Isten Fia is ezt tette! Alászállt a mélybe, emberré lett. Hogy szoktuk énekelni a dicséretben?  „Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette.

Ezt a történelmi pontot, fordulópontot, Jézus emberré lételét ünnepeljük karácsonykor. Ekkor kezdődik számunkra ugyanis a megváltás. Isten szeretete kézzelfogható valósággá lett egy emberben, az emberré lett Isten Fiában, aki olyan titokzatos módon lett emberré, hogy közben Isten is maradt. Kettős természetében az isteni és emberi szétválaszthatatlanul és összeelegyíthetetlenül kapcsolódik össze! Isten Fia emberré lett azért, hogy az embert megváltsa.

Nincs ennél nagyobb szeretet! Tudja ezt mindenki, akinek gyermekei vannak! Odaadnánk-e másokért, áldozatul a mi gyermekeinket, idegen emberekért, akik ráadásul meg sem érdemelnék? Feláldoznánk-e őket? A választ mindenki tudja: mi emberek képtelen vagyunk ilyen szeretetre.

Még inkább felfoghatatlanná válik ez a szeretet, ha arra gondolunk, hogy Isten nem csak a „jó” emberekért, de minden emberért, tolvajokért, gyilkosokért, önmagukat és másokat pusztítókért, gyűlölködőkért, házasságtörőkért, istenkáromlókért, ellene minden módon lázadó emberekért adta oda az Ő egyszülöttjét. Szikszai György, Makó egykoron élt lelkipásztora, a nagy magyar teológus, a Keresztyéni tanítások és imádságok írója, a karácsonyról szóló tanítását e rácsodálkozással kezdi: „Isten, aki harag és megemésztő tűz lehettél volna”.

Igen testvéreim, erről van szó: ezt érdemelnénk. Azt, amit megvallunk majd néhány perc múlva az úrvacsorai kérdésekre válaszolva is: büntetést, halált, kárhozatot érdemelnénk bűneink miatt.

Ebbe a reménytelen helyzetbe szólt bele a mi Urunk születése: Isten annyira szeret minket, hogy nem akarja a bűnös ember halálát. Azt szeretné, ha tudnánk élni ezzel a lehetőséggel, és az egyszülött Fiúban nekünk személy szerint felajánlott kegyelmet el tudnánk fogadni.

Azt szeretné, de ezért erőszakosan semmit nem fog tenni – ezért van a szabad akaratunk – ha mi dönteténk, mellette döntetnénk, és ez által örök életünk lenne. Ő megtette a kezdő és egyben döntő lépést, és most mi következünk!

Ha pedig elfogadjuk a Jézusban az első karácsonyon megjelent kegyelmet, ez a kegyelem átformálja életünket. Isten szeretete áthat. Hálából, a megváltás csodájára válaszként szeretem Istent, és a megkapott Istentől jövő szeretetet adom tovább az embertársnak. Az ő szeretete pedig végtelen a mi irányunkba, és amíg vele élő kapcsolatunk van, addig tovább tudjuk adni, korlátlanul, soha el nem fogyó szeretetét. Ámen

Juhász András