Prédikációk

Izráel megtapasztalta az Úr csodálatos gondviselését. Éspedig úgy tapasztalta meg, hogy annak egyértelmű, látható, kézzelfogható jelét adta az Úr: kenyeret az égből.

Megtapasztalhatták hogy a láthatatlan Istennek láthatóvá vált a gondviselése.

Itt nem volt mit értelmezni, nem volt min filozofálni, nem volt értelme azon gondolkodni, hogy vajon ebben a helyzetben, a pusztai vándorlás nehéz negyven évében velük lesz-e az Úr. Velük volt.

Nem volt kérdés, hogy az Úr a gondjukat fogja-e viselni: hiszen láthatták, hogy az Úr a gondjukat viseli.

Nem volt kérdés, hogy mit fognak enni, hiszen egyértelmű volt a válasz: kenyeret kaptak az égből, azt kell enniük.

Még csak az sem maradhatott kérdés, hogy mennyit kell enniük, hiszen maga az Úr határozta meg azt, hogy mennyi egy fejadag, és az Úr hagyta meg azt, hogy mindenki csak ennyit gyűjtsön, és semmivel se többet.

Nem maradtak kérdőjelek. Az Úr egyértelmű jelét adta a gondviselésének, a gondviselő szeretetének a csodája volt a mennyei kenyér, és napról napra jelét adta annak, hogy meg fogja az embereket tartani, nem fogja őket hagyni éhen halni a pusztában. Megtapasztalhatták, hogy az Úrra lehet támaszkodni, hogy az Úrban meg lehet bízni. Biztosítva volt a jövőjük, Isten volt velük, Isten gondoskodott róluk.

Ezt a csodálatos eseményt így énekli meg a 78. zsoltár szerzője:

Mannaesőt hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik.     

Isteni kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak.

Nem maradtak kérdőjelek, - mondtam többször is. Isteni csoda történt. És ha hitben jártak volna, és nem látásban, akkor valóban nem maradtak volna kérdőjelek.

De nem hitben jártak, hanem látásban. Éppen fordítva, mint ahogyan az Úr megkívánta volna. Ezért nevezték el az égből alászálló kenyeret héberül mannának. Manna - ez a szó tulajdonképpen nem is egy szó, hanem egy kérdő mondat, azt jelenti mi ez. Mi ez?

Vagy úgy is fordíthatjuk, ahogyan ma mondanánk: ez meg mi?

Szóval Testvérek, Izráel a pusztai vándorlás alatt kenyeret kap az égből, életmentő kenyeret, és ránéz a mennyei kenyérre, amely ott hever előtte, amely a szeme láttára hullik alá az égből és azt kérdezi: ez meg mi?

Ránéz a mennyei kenyérre. A szeme láttára hullik. Látja és nem hiszi. Nem hitben jár, hanem látásban.

Az ő kenyerük nem volt cipóformájú kenyér volt. Nem volt nemzetiszín szalaggal átkötve, nem melegen és ropogósan szállt alá az égből. Fehér kis golyókat kaptak, amelyeket fel kellett szedni, amik állagra olyanok lehettek, mint a gyanta, kinézetre olyanok voltak, mint a koriandermag, és olyan édes volt az ízük, mint a mézeskalácsé, és a napon elolvadt, és ha eltették, megkukacosodott az egész.

Nem úgy képzelték a szabadítást, hogy negyven évig a pusztában fognak bolyongani, és nem úgy képzelték el a kenyeret, mint ezt az édes kis darát, amit a földről kell felszedegetni.

Nem erről álmodoztak. Nem ezt vizualizálták maguk előtt, nem ez volt a vágyott nemzeti jövőkép, nem így képzelték a rabszolgaság utáni életet.

Nagyon is emberi mindez, Testvérek, mindenkivel történik hasonló. Hányszor megtörtént velem, hogy régi munkahelyem nehéz fizikai munkát végezve alig vártam, hogy végre jöjjön a szabadnap. És amikor végre eljött a várva várt nap, az ember becsípődött háttal, mozdulni sem tudva ülte végig egy hokedlin vagy egy nagy puffon a szabadnapot, vagy sorban állt a postán, a bankban, a boltban, aztán egy másik boltban… Nem így képzeltük a szabadnapot.

Nem így rendelte Isten nekünk a szabadnapot.

A manna csodájában felragyogott a szombat szentsége is. Mert soha nem lehetett két napra való mannát összeszedni, csak szombatra. Így tapasztalta csak meg Izráel igazán, hogy mit jelent az, ha napról napra megtartja Őt az Úr. A manna nem állt el, megolvadt a napon, megkukacosodott a hűvösben. De szombatra elállt. Aznap nem lett semmi baja.

Mennyire más lehetett így élni, Testvérek!

Mennyire más lenne a kérés: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Mennyire más lenne ez a kérés, ha így kellene élnünk!

Ma az ember bemegy a nonstop nyitvatartó szupermarketbe, és bármikor vehet egy kiló kenyeret. Válogathat: legyen teljes kiőrlésű, vagy rozs, fehér, barna, félbarna, gluténmentes, élesztőmentes, vagy tönkölybúza, legyen négymagvas… Sokszor beszélnek erről a lelkészek ilyenkor, augusztus 20-án: nekünk aztán van mindenféle kenyerünk, mi már nem is tudjuk, mi az, hogy a mindennapi kenyér. Hogy ez élet-halál kérdés, hogy a mindennapi kenyér az életbiztosításunk, a mindennapi kenyér maga a fizikai élet.

Pedig ha egy kicsit is belegondolunk ebbe a kérésbe, akkor azt mondhatjuk, hogy dehogynem tudjuk! Nagyon is tudjuk, hogy a mindennapi kenyérért könyörögni annyi, mint az életért könyörögni!

Aki a mindennapi kenyerét kéri, az életet kér, életben maradást kér, életben tartást kér az Úrtól.

Könyörögni kell a mindennapi kenyérért, mert meg van írva a Jakab 4,14. Egy dunántúli presbiter mindig azt mondja, ha tervezünk valamit a közeljövőre vonatkozólag, rendben, ott leszek ekkor és ekkor, rendben, jövök, de ott a Jakab 4,14.

Jövő héten találkozunk, de ott a Jakab 4,14!

Alig vártam, hogy hazaérjek, mert szégyengyalázat, nem tudtam teológusként, mi ez a Jakab 4,14.

Hát ez, Testvérek:

azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik.

Hát ezért könyörgünk mi, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

Hogy amíg az Úrnak kedves, táplálja, viselje gondját, tartsa életben fizikai valónkat is, törődjön a testünkkel is, és ne csak a lelkiekkel!

Mert Isten valóban a gondunkat viseli. Bennünket nem mannával táplál az Úr, de mindennapi kenyérrel táplál. És megtartott minket mindeddig. Megtartott minket egyen-egyenként, de megtartotta ezt a gyülekezetet is, sőt ezt az országot is, és lehet,

hogy a magyarok egy hatalmas része határainkon kívülre szorult Trianon miatt, lehet, hogy két elveszített világháború és negyven év szovjet uralom után megkopott a régi dicsőségünk... De Testvérek, nem kell ahhoz nekünk sem elveszített háború, sem szovjet lelkigondozás, hogy a nemzeti dicsőségünk régi legyen, hiszen Vörösmarty ezt írja már 1825-ben is:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Tehát úgy tűnik Testvérek, hogy évszázados hagyománya van a magyarságban annak, hogy a régi dicsőséget siratjuk, de mégis, az, hogy itt vagyunk, létezünk, megmaradtunk, összetartunk és összetartozunk: mindez Isten kegyelméből van. És mindezért egyedül Őt illeti a dicsőség!

Ez Isten Gondviselése. Úgyhogy ha valaki ránk néz, ha valaki ránéz erre az országra, a hazájára, amely Isten oltalmazó gondviselésének hála ma is létezik, akkor ne azt kérdezze, hogy ez meg mi. Hanem hitben járjon, és ne látásban: Mert Isten megtartó kegyelmének bizonyítéka ez az ország.

És ha valaki ránéz erre a megkopott, megidősödött, fogyatkozó, ódon, veretes és patinás egyházra, amely a Magyar Református Egyház, az ebben az intézményben is azt láthatja, hogy Isten Lelke nemzedékről nemzedékre támasztott és támaszt hitvalló egyházat ebben a magyarságban, ha kell, a kövek fognak kiáltani, ha kell, pogányokat, ha kell, ateistákat választ ki, hív el és változtat meg Isten Szent Lelke, de a folytonosság megmarad. Azt mondja Mózes által az Úr:

Egy teljes ómernyit őrizzetek meg belőle a jövendő nemzedékeknek, hogy lássák, milyen kenyérrel tápláltalak benneteket a pusztában.

Számunkra ez azt jelenti, hogy adjuk tovább a hitünket a következő nemzedéknek. Mert igaz, hogy Isten tud magának népet támasztani ha kell, a kövekből, ha kell, a pogányokból, ha kell, az ateistákból, de ne kelljen! Ahogyan a mannát a zsidók megőrizték a következő nemzedéknek, mi még sokkal inkább őrizzük meg és adjuk át a biblikus hitünket, a Krisztust, a Krisztusba vetett hitünket.

Amíg világ a világ, lesz hitvalló egyház, és mi büszkén, öntudatosan mondhatjuk, hogy ilyen egyház vagyunk, Isten elhívott népe, a Mennyei Atya gyermekei, egymásnak Testvérei, a Szentlélek Isten működésének élő bizonyítékai, úgyhogy aki ránk néz, aki minket hallgat, az ezt hallja és látja majd, és nem fogja azt kérdezni, hogy ez meg mi.

Ez a mi földi hazánk nem a mennyből alászállt ország, nem Isten Országa. És az egyházunk sem a mennyei Egyház, nem Isten múlhatatlan Egyháza. De annak az árnyéka. Annak az előképe. És mi, akik Krisztust követjük, azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom: szeretjük ezt az országot, szeretjük ezt az egyházat, akkor is, ha földi, akkor is, ha emberi, mert Istentől van, mert Tőle kaptuk, és a miénk.

Testvérek, aki meglátja Isten gondviselő szeretetét az országban, és aki felismeri a Szentlélek Isten munkálkodását az Egyházban és a Gyülekezetben, az hitben jár és nem látásban.

És ha felismertük így Isten munkáját körülöttünk, akkor fel fogjuk ismerni magunkban is.

Aki felismeri Isten megtartó kegyelmét az országban, a Szentlélek Isten munkáját a gyülekezetben, az fel fogja ismerni az isteni gondviselést saját magában, saját élete alakulásában is.

Meg kell tanulnunk hitben járnunk, és nem látásban.

De ez nem olyan egyszerű.

Egy dunántúli kis település húsvéti ünneplő gyülekezete két főből állt. Két ember egy 80 férőhelyes templomban. Emberileg ilyenkor nem látunk mást, mint egy gyülekezet földi útjának a végét. De vajon mit lát Isten?

Vajon Isten nem azt látja, hogy két végtelenül hűséges híve van ebben a faluban? Két olyan ember, aki akkor is jön, ha már senki, ha már üres a templom. És ennek a két embernek nem kínos. Ennek a két embernek van hite, az vitte őket oda, abba a templomba.

És az Istentisztelet nem csak ott van, abban a félhomályban, abban a szendergésben, abban a régi, recsegő templomban: ez az Istentisztelet, amit a földi szemek látnak, ez csak ízelítő a mennyei seregek dicsőítéséből, ízelítő is abból, és lélekben oda történő csatlakozás. A menny előszobája. Aki hitben jár, és nem látásban, látja a mennyei istentiszteletet is minden istentiszteleten. És csodálatos az!

Aki hitben jár, és nem látásban, az felszedi az aznapi mannát, és tudja, hogy holnap is lesz mennyei kenyér. Kivéve, ha szombat jön. Ebben az esetben kétszer annyit szed, és tudja, hogy ez most nem fog megromlani.

De a zsidók végigpróbáltak mindent: volt aki többet szedett, pedig azt tilos,

volt, aki szombaton akart szedni, de nem talált,

volt aki el akarta rakni, de az tönkrement, a zsidók, akik így fogadták Isten gondviselését: ez mi?

Ezek az emberek ki is próbáltak mindent, amit megtiltott nekik a mannával kapcsolatban az Úr.

És ahogyan nem ismerték fel a mennyei kenyeret először, úgy nem ismerték fel azt sem, akire ez a mennyei kenyér előre mutatott.

Mert Jézus elmondja a János szerint való Evangélium hatodik részében, hogy Ő ez a mennyei kenyér,

Elmondja nekik, ad nekik mennyei kenyeret, majd ezt mondja nekik:

De megmondtam nektek, láttatok ugyan, és mégsem hisztek. Szó szerint ezt mondja.

Látnak, és nem hisznek. A mai alapigénk ellentéte. Nem ismerték fel a Megváltót. Aki hitben jár és nem látásban, az felismeri Isten Fiát, aki lát, de mégsem hisz, az ránéz Jézusra, és nem ismeri fel, az ránéz a mennyei kenyérre és azt mondja: ez meg mi.

Testvérek, Jézus Krisztus mondja magáról, hogy Ő az élet kenyere. Aki Őhozzá megy, nem éhezik meg, és aki Őbenne hisz, nem szomjazik meg soha.

Ezeket a szavakat, mint általában az úgynevezett “én vagyok” mondásokat átvitt értelemben kell értenünk.

Jézus Krisztus az élet kenyere.

Aki hitben jár és nem látásban, az nem azt nézi, amit lát, hanem azt nézi, hogy mi lehet abból majd, vagy mi lesz abból majd, amit lát.

Gyantacsepphez hasonló állagú valami hullt az égből, ott hevert a földön, ha felszáradt a harmat, és mannának hívták, nem kenyérnek. Nem hitben jártak, nem azt nézték, hogy mi lesz abból, amit látnak.

Két főből áll egy gyülekezet? De reménység szerint a mennyei dicsőítő sereg két tagja az a két ember. Üdvösségre jutott két ember, Isten serege két tagja az a két ember.

Hitben járunk és nem látásban: látjuk Isten szándékát ott is, ahol még nem ragyog fényesen.

A gyülekezet a szemünk előtt: a Szentlélek Isten munkálkodása ebben a világban.

Ez az ország, amelyben élünk: Istentől kapott ajándékunk!

Az értünk megfeszített Krisztusban sem a kivégzett Mestert látjuk már, hanem Isten szabadító, értünk vállalt, üdvözítő, bennünket megtartó áldozatát.

Jézus Krisztus az élet kenyere, mert Benne és Általa van életünk egyen-egyenként, Benne és Általa van hitvalló, biblikus, a Szentlélek Isten által vezetett egyházunk, Benne és Általa létezik még a nemzetünk több mint ezer év után is,

Benne és Általa van életetek nektek is,

Őt szeretitek, pedig nem láttátok,

őbenne hisztek, bár most sem látjátok,

és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek,

mert elértétek hitetek célját,

lelketek üdvösségét,

ha hitben jártok és nem látásban.

Úgy legyen,

Ámen

Busch Péter