Prédikációk

Pál apostol, Istentől kapott szavai vezetnek ma bennünket húsvét első napján, Jézus feltámadásának csodáján keresztül, a mi dicsőséges feltámadásunkig. Tavaly ezen egység csúcspontja alapján szóltam a feltámadás örömüzenetéről, ma pedig az egység más verseiről is szeretnék szólni.

Pál apostol az I. Korinthusi levél 15. részében összefoglalja, hogy mit hisznek a keresztyének Jézus feltámadásával kapcsolatban. Illetve inkább azt mondom: mit kellene hinniük. Mert bizony Pál, a levél ezen részében tévtanítókkal veszi fel a harcot, akik Krisztus feltámadásának lényegét, azaz a keresztyén tanítás egyik központi üzenetét támadják.

Azt mondják, hogy a keresztyénséget ma támadó tévtanítások legfiatalabbika is legalább 2000 éves gyökerekkel rendelkezik. Nincs tehát új a Nap alatt. Nincs új kétkedés tartalmilag, csak formailag. A felolvasott igeversek is erre mutatnak rá. Az az ősi tévtanítás ugyanis ma is köztünk van és rombol, hogy nem támad fel senki, a halál mindent lezár, mindennek vége benne.

Ahogy Kosztolányi megrázóan leírta Halotti beszéd című versében, ezt érzi az emberek többsége, amikor a halál megmásíthatatlan tényével szembesül: „Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer”.

Pál, a felolvasott igeszakaszban rámutat Jézus feltámadásának egyik következményére, a mi feltámadásunkra, és összekapcsolja Jézus feltámadását a mi feltámadásunkkal.

A tévtanítás, amely mételyezte a korai keresztyénséget, különösen görög területen, azt állította, hogy Jézus feltámadt a halálból, ennek azonban nincs következménye. Feltámadása egyedi és elszigetelt eset volt.

Csak halkan jegyzem meg, hogy az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán eljutottak odáig, hogy Jézus történetét nem tekintették lezártnak a kereszthalállal, hanem elhitték azt, hogy Jézus feltámadt a halálból. Gondoljunk Pál apostol Athéni fogadtatására, amikor Pál, az Ismeretlen Istennek szentelt oltártól elindulva hirdeti nekik Krisztust, ameddig a feltámadásról nem ejt szót, addig minden szavát szinte isszák, majd amikor Jézus feltámadásáról szól, akkor szinte bolondnak nézik, és elhallgattatják őt.

Ma is hány és hány ember elfogadja Jézust, mint egy egykoron élt nagy embert, mint egy tanítót, aki egyben egy erkölcsi és hitbeli rendszert is megalkotott, de amikor Jézus feltámadásáról esik szó, akkor értetlenül hátat fordítanak. Ezért mondom, hogy már az nagy dolog, hogy valaki eljut odáig, hogy Jézus története nem a kereszten ért véget. Korinthusban elhitték Jézus feltámadását, de azt nem, hogy ennek bármi köze is lenne a többi emberhez, annak bármilyen hatása is lehetne.

Vajon miért gondolkodtak így Korinthusban, és a görögség több városában is? A görög gondolkodásban, hitvilágban kell keresnünk a választ. A görögök, még a Krisztushívők közül is sokan, úgy gondolkodtak, hogy a lélek halhatatlan, annak örök élete van, ám visszariadtak attól a gondolattól, hogy a múlandó test feltámadjon, és hogy a halál utáni élet testi élet is legyen, úgy ahogy arra az Apostoli Hitvallás vonatkozó részlete rámutat: „Hiszem testünknek feltámadását!”

A lélek halhatatlanságának gondolata annyira áthatotta őket, a túlvilágról alkotott testetlen árnyékvilág képe oly mélyen élt bennük, hogy képtelenek voltak elfogadni, és felfogni azt, hogy a feltámadás testben történik meg. Jézus is testben támadt fel ugyanis, más testben, mint amiben létezünk, de mégis testben. Erre mutat rá az, hogy Tamás érinthetné a feltámadott Jézus sebeinek helyét, és az is, hogy eszik a tanítványokkal. Ez a gondolkodás, ennek lecsapódása ma is nyomon követhető, megtalálható. Hány és hány gyászoló mondja el, az elhunyt bennük él tovább, mert a lélek halhatatlan. Hányan gondolják azt, hogy a lélek örökké él, de testben soha nem látjuk viszont elhunyt szeretteinket. Pál, a rá jellemző logikus módon veri vissza tévtanítást.

Nézzük meg együtt érvelését!

Mindenek előtt felsorolja Krisztus feltámadásának tanúit, kezdve Péterrel, aki Jézus női tanítványai után először szembesült a nyitott és üres sír tényével, majd találkozott a Feltámadottal, majd a legbelső tanítványi körrel, a többszáz atyafival, és végül megemlíti magát is, mint akinek döntő, életét meghatározó találkozása volt az Élő Úrral. A felsorolással megerősíti a tanúk által Jézus feltámadásának tényét. Rámutat arra, hogy a keresztyén igehirdetés, bizonyságtétel alapja, és egyben középponti mondanivalója az, hogy Krisztus meghalt az Írások szerint, eltemették, majd harmadnapon feltámadt, ugyancsak az Írások szerint.

Majd az olvasóknak szegezi a kérdést, hogy ha ez a keresztyénség központi üzenete, akkor miként mondhatják némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak. Hiszen, ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Teljesen logikus következtetés ez Pál részéről! 

Hiszen ha nem igaz a feltámadás az emberekre általánosan, azaz minden emberre, akkor nem lehetett igaz Jézusra sem, aki az első karácsonyon emberré lett, hogy az embert megváltsa! Feltámadása akkor nem történhetet meg, hiszen nincs halottak feltámadása. Ha pedig nincs feltámadás minden emberre, akkor Jézus Krisztus nem volt emberi lény, tehát nem szenvedte el a kereszthalál borzalmát, - csak mintegy látszatteste szenvedett a kereszten - nem álhatott a helyünkre, hogy Istennek a bűn ellen való haragját testében és lelkében elhordozza. Ha pedig nem állt a helyünkre, akkor nincs megváltás!

Akkor még bűneinkben vagyunk, folytatja Pál a teljesen logikus gondolatmenetet.

Ha pedig nem támadt fel Krisztus, akkor hiábavaló az igehirdetés. Nem csak azért, mert akkor hazugság az alapja, de a feltámadás szent reménysége nélkül üres beszéd! Lenne értelme akkor összegyülekeznünk, hallgatnunk Isten igéjét, ha a halál elnyelte volna Jézust? Akkor mindez a Sátán végleges győzelmét jelentené. Isten minket üdvözítő tervének pedig örök bukását! Pál rámutat arra, hogy éppen ezért Krisztus halála és feltámadása a keresztyén igehirdetés középpontja, erre épül minden. Erre is mutat minden, a teljes Szentírás, ez az origója, az alfája és omegája!

Ha nincs feltámadás, folytatja Pál, akkor minden bizonyságtévő, legyen az lelkész vagy gyülekezeti tag, csak hamis tanúságtévő! Hazugságok terjesztője, az igazság helyett.

Ebből következően hiábavaló a hit is. Nem tart meg bennünket semmi, a földi életen túl! Hiábavaló azok hite is, akik Krisztusban hunytak el, akik benne hívőként haltak meg! Láthatjuk tehát, hogy a feltámadás hitének tagadása borzasztó távlatokat nyit meg! Ezért is vonja le Pál a végső konzekvenciát: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk!”

De vajon miért nyomorultabb a hívő, minden embernél akkor, ha nem hisszük a feltámadást?

Mindenek előtt azért, mert a kereszténség a leginkább üldözött hit a földön, és akkor vajon van-e értelme a szenvedés vállalásának, a hátratételnek, a gúnynak, ha nincs tovább?

Másrészt, tudjuk, hogy keresztyénnek lenni jelenti azt is, hogy az ember nem e világ, sokszor rossz játékszabályai szerint él. A krisztushoz tartozás jelenti nagyranőtt énünk háttérbe szorítását, az alázatot, a másik ember nyomorúságának felvállalását, és még oly sok mindent. Jelenti a naponkénti harcot a bűnnel. A naponkénti önvizsgálatot, a bűnbocsánatért való könyörgést, a minket vádló lelkiismeretet. Egy fiatal egyszer, még egyetemi lelkészként azt mondta nekem, hogy azért nem akarja Jézust követni, mert akkor nem tehet meg mindent, ami pedig kényelmes, célravezető lenne. Nem élhet úgy, ahogy a többiek.

Gondoljuk végig! Ha semmi „hasznunk” az eljövendő világban a Krisztushoz-tartozásból, akkor miért sanyargatjuk magunkat, miért nem dőlünk hátra kényelmesen, és miért nem élünk, a „Carpe diem” elvét megvalósítva, mint a legtöbb ember. A feltámadáshit nélkül, valóban nyomorultabbak vagyunk minden embernél!

Ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak zsengéje! –fejezi be Pál az eszmefuttatást. Az első zsenge az árpaaratást előzte meg, és egy áldozati forma volt. Miután feláldozták a learatott első zsengét, akkor következett az aratás. Jézus, mint első zsenge a halálból, azt jelenti, hogy mi is fel fogunk támadni, a feltámadáskor, az utolsó napon. A mi életünkben sem a halálé az utolsó szó, és mindezt az ő halálával és dicsőséges feltámadásával tette lehetővé!

Az Ő feltámadása a mi feltámadásunk biztos záloga- tanítja a Heidelbergi Káté.

És, hogy fogjuk az úrasztalához menve néhány perc múlva megvallani, a lelkész kérdésére? „Hiszitek-e, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból, és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetvén, átvisz az ő örök dicsőségébe?”

Ezt fogjátok válaszolni: ÉN EZT HISZEM ÉS VALLOM!

Azt kívánom, hogy e mondat kimondása ne rutin, ne megszokás, hanem átgondolt hitvallás legyen, őszinte szívből jövő húsvéti bizonyság, a megváltottságért érzett hála miatt kimondott mondat, úgy ahogy az Apostoli Hitvallásban is mondjuk: hiszem testünknek feltámadását, és az örök életet! Ámen

Juhász András