2022.

2022. október 23. vasárnap - Szabó-Lovász Adrienn
2022.10.24
Lekció: Jn 21, 1-14
Textus: Jn 21, 5-7

Szeretetett Testvéreim!

Különleges ez a történet, elhelyezkedésével kapcsolatban. Ha megvizsgáljuk a szövegkörnyezetét, akkor meglepő lehet mindaz, ami itt olvasható. Nemrég még a tanítványok együtt voltak a Feltámadottal, Krisztussal.

Együtt örültek az Ő megjelenésének, ami visszaadta nekik a reménységüket, rettegésüket és kétségeiket örömre és hitbizonyosságra fordította – gondoljunk csak Tamásnak az egymondatos, de a maga egyszerűségében mégis gyönyörű hitvallására: „Én Uram, és én Istenem!”.

Furcsa mindezek után látni a tanítványok egy részét, amint a mindennapok szürkeségébe visszatérve végzik a munkájukat. Mintha nem is történt volna azelőtt semmi. Mint egy filmben egy hirtelen vágás, és teljesen más életkép tárulkozik elénk. Azt látjuk, hogy a tanítványok végzik a dolgukat, mintha semmi sem változott volna meg az életükben, visszatértek az eredeti foglalkozásukhoz.

A történet hirtelen megváltozik, és akaratlanul is feltűnik az embernek az előbbi eseményekhez képest a kontraszt, az ellentét. A nemrég még bizonyára boldog és lelkes tanítványok most ahelyett, hogy az evangéliumot hirdetnék, inkább visszatérnek a régi életükhöz.

A tanítványoknak az emberhalászattal kellett volna törődniük a halászat helyett. A régi foglalkozásuk helyett azt a feladatot kellett volna teljesíteniük, amit Jézustól kaptak.

A tanítványok esete kapcsán lehet, hogy magunkra ismerünk, mert esetleg velünk is előfordult már az, hogy Isten egy-egy jótéteménye után egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy úgy éljük a mindennapjainkat, mintha mindezek semmissé lettek volna. Csak azt vesszük észre, hogy húzzuk az igát, de Isten nélkül, és már el is felejtettük, hogy előzőleg milyen dolgokon segített át; hogyan erősítette meg a hitünket.

Mindez arra tanít minket, hogy bizony maradhatnak elvarratlan szálak az életünkben, a hitünkben akkor is, ha már megértettünk valamit Istenről, velünk való tervéből. Lehet, hogy már megtapasztaltuk személyesen is az Ő jelenlétét, kegyelmét, és feltétel nélküli szeretetét, de mégis megmaradt a kérdés: akkor most hogyan tovább? És szembesülünk azzal, hogy nem elég az elmélet, mert azt a gyakorlatban is tudnom kell alkalmazni, megélni.

Hány és hány olyan ember van, aki a tanítványokhoz hasonlóan a munkába feledkezve elmegy az igazán lényeges dolgok mellett, és nem vesz tudomást az Isten vele való tervéről! Sokszor értékes időt pazarolunk el jelentéktelen dolgokra, és a Teremtő Isten a háttérbe szorul…

Általában vannak kifogásaink. Mert fontosabbak a mindennapok kihívásai; most azokra kell koncentrálnom; most rohannom kell; most épp idegeskedek; most épp a jövő miatt aggódok… És majd ha rendeződnek a dolgaim; majd ha lesz időm, akkor majd törődök Istennel is... A most aktuális gondok helyett mindig lesz másik, jön a következő, de ha elrontottuk az életünket, akkor vajon lesz még mód, alkalom és idő azt helyrehozni?

Hát ezért nagyon veszélyes az, amikor az Isten nélkül akarjuk mi rendezni az életünket. Csak Istennel karöltve érdemes a mindennapi kihívásokkal szembe nézni! Mert ki adhatna jobb gyógyírt a mindennapok problémáira, mint Isten?

Ki adhatna nagyobb lendületet, ösztönzést, mint Ő? Ne válasszuk hát el a mindennapokat a hittől, hiszen ez ad erőt a folytatáshoz, ez a mi hajtóerőnk, ez ad reményt és űzi el a hiábavalóság érzetét.

Mennyi emberi élet megy rá arra, hogy csak a saját erejéből akar boldogulni! És sajnos a keresztyén ember is beleeshet ebbe a csapdába – akár csak az a hét tanítvány ott a Tibériás-tenger partján. Sajnos Isten gyermekei is lehetnek feledékenyek, velünk is el tudják feledtetni a hétköznapjaink kihívásai, harcai mindazt, amit Isten tett értünk, vagy amire már megtanított minket.

Így volt ez a tanítványok esetében is. Fáradoztak egész éjjel, de hiába, mert nem fogtak semmit. Kudarcot vallottak, mert visszatértek a régi életükhöz, és nem a Jézus által kijelölt feladatot végezték.

És milyen tanulságos az is, hogy Jézus nem lép közbe, nem jelenik meg közöttük akkor, amikor még azt határozzák el, hogy elmennek halászni. Hanem hagyja őket egész éjjel eredménytelenül fáradozni. Engedi, hogy menjenek a saját fejük után. Mert bizony igaz az a mondás, hogy az ember a saját kárán tanul a legjobban.

Hagyta őket Jézus, hogy a saját kárukon, hiábavaló munkájukon keresztül értsék meg, hogy Nélküle nincs értelme az erőfeszítéseiknek.

Éppen ezért, még a kudarcaink is segítségünkre lehetnek, hogy ne feledkezzünk meg Istenről. Még ha fájdalmasan is, de segítenek ezek a kudarcok, hogy lemondjunk a saját magunkba vetett hitünkről, hogy megtapasztaljuk, azt, hogy kevés a mi erőnk, és önmagában nem sokra visz minket.

Az ilyen tapasztalat fájó és nyugtalanító tud lenni, de kell ahhoz, hogy végre megálljon az ember, és ne csak a saját feje után menjen. Kellenek ezek a bukások ahhoz, hogy észhez térjünk, hogy végre belássuk, hogy nem a saját erőnkben kell bíznunk.

És Jézus segített rajtuk: megjelent a parton, de nem ismerték fel; szólt nekik, hogy vessék ki jobb felől a hálójukat. És mit szólt ez az elcsigázott, csalódott társaság? Semmit, csak tették, amit mondott nekik az idegen. Nem ellenkeztek, nem vitatkoztak, hogy mit okoskodik nekünk ez az ember. Mert lehet, hogy a kudarc miatt már elszállt a magabiztosságuk, és úgy gondolták, tegyünk még egy próbát, hátha igaza lesz annak, aki a tanácsot adta.

És igaza lett, rengeteg halat fogtak. Majd ennek a csodának a következtében ismeri fel Jézust először a szeretett tanítvány, és majd a többiek is. Nagy boldogság járta át a szívüket, hogy itt a Mester, és segít. Újra jelét adta annak, hogy velük van, gondja van rájuk, és nem kell kétségbe esniük.

Nem csak a tanítványok, de a mindenkori keresztyén ember hite is örökös megújulásra szorul, mondhatnánk úgy is, hogy naponkénti megtérésre van szükségünk. Hogy minden reggel vele tudjunk elindulni, hogy rábízzuk magunkat a vezetésére, Tőle kérjünk erőt és útmutatást.

Nem elég ezt megérteni, hanem tudnunk kell ezt a hétköznapokban is megélni. Hogy rábízom magam, elfogadom akaratát, engedem, hogy Ő terelgessen, lásson el tanáccsal. Meg kell tanulni ráhagyatkozni az Ő gondviselésére, úgy, hogy ha nem is alakul úgy minden, mint ahogyan azt szeretném, vagy elterveztem, akkor sem kezdek el kétségbeesetten rúgkapálni, hanem ráhagyom Istenre a dolgok irányítását.

Hiszen Ő még a rosszat is jóra tudja fordítani. Ő jól tudja, hogy mire van szükségem. De ez csak akkor lehetséges, ha még a hétköznapokban sem feledem el, hogy Isten ott van velem.

Partot érve a tanítványok újabb csodában részesültek: Jézus már mindent előkészített az étkezéshez: a parázson a hal és a kenyér már megsült. A lakomához hozat azokból a halakból is, amit ők fogtak, hogy élvezzék a közös munka gyümölcsét. De fontos azt szem előtt tartani, hogy amit ők fogtak, a saját hálójukkal, az nem a saját érdemük volt, hanem azt is Krisztusnak köszönhették.

Ez arra mutat rá, hogy Jézusnak nincs szüksége ránk ahhoz, hogy boldoguljon, viszont nekünk annál inkább szükségünk van Rá, hogy boldoguljunk az életben. Minden eredményünk csak az Ő jóakaratából lehet a mienk. Isten áldása nélkül a munka csak fárasztó robot, nyűg, hiábavalóság, de nem csak a munkára, hanem az élet egyéb területeire is igaz ez: a szolgálatunkra, a tanulásra, a munkánkra, a családunkra, a párkapcsolatunkra, a pihenésünkre, mindenre.

De abból hogy eljött a tanítványokhoz, hogy segítsen rajtuk, láthatjuk, hogy eljön az övéihez akkor is, ha nem méltóak erre. Új célt, értelmet akar adni életünknek. Nem a mi vétkeink szerint bánik velünk, hanem az Ő irgalmassága szerint. Odaadta önmagát a mi bűneinkért váltságul. Most is kész arra, hogy adjon hitet, megoldást, értelmet, békességet, szeretetet, boldogságot. Akkor is ad, ha nem érdemeljük meg. Ez is része az Ő kegyelmének.

Ha elakadunk az életben, és nem tudjuk, hogy mitévők legyünk, Krisztus kész segíteni. És az Ő útmutatása alapján végzett munkánk, az Ő által irányított életünk már nem üres, hanem ígéretes élet lesz. Mert akik Jézus Krisztust követik, azok csodáknak lehetnek a részesei, áldását naponta tapasztalhatják. Jelenléte, velünk vállalt közössége által megerősít minket a további munkára, szolgálatra.

Kívánom, hogy hétköznapjainkban is meg tudjuk tapasztalni jelenlétét, végtelen kegyelmét, és feltétel nélküli szeretetét! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn

 

 

vissza