2022.

Kedves Testvérek!

Szeretek aktuális dolgokról szólni az igehirdetésemben. Ezt a testvérek is bizonyára észrevették már. És mi is lehetne ezen a mai napon aktuálisabb, mintsem a teremtés hetéről beszélni, azt ezen a mai alkalmon lezárni.

Nos, talán megemlékezni a tegnap, Sarkadon megrendezett Békés-Bánáti találkozó áldásairól, az ott átélt testvéri közösségről, a hitünket megerősítő igehirdetésekről.

Vagy esetleg annak a fontosságát megemlíteni, hogy elkezdődött a népszámlálás, mely remek lehetőség hitünk felvállalására.

Vagy talán, az, hogy október az idősek hónapja. Hálát adni a gyülekezetünket gyermekségüktől, vagy fiatal koruktól látogató, ma már veteránnak számító testvérekért. Azokért, akik élettapasztalatukkal formálják gyülekezetünket, és minket, fiatalokat jó tanácsokkal látnak el.

Nos, drága Testvérek, azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy van miért hálát adni.

Van mire odafigyelni.

Van mivel eltölteni a gondolatainkat. Van élet, zajlik az élet a gyülekezetben.

Azonban van valami, ami mindezeknél fontosabb. Meghallani Isten hozzánk szóló szavát. A nagy rohanásban és rendezvények közepette nem elfeledkezni arról, hogy igazából mindez ki miatt, miért, és mire adatott.

Nem elfordulni akkor, amikor Isten nekünk címzi a mondanivalóját, azaz, amikor az Ige a Lélek által szíven talál.

Ismerjük Mózes elhívásának történetét. Mózes keresi az elkószált bárányt, és közben bukkan rá a csipkebokorra. Nem Isten terem egyszer csak ott előtte – bár tegyük hozzá, megtehette volna. Mózes az, aki arra indul. Aki úgy dönt, megnézi, mi történik ott. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha Mózes visszafordul, vagy a másik irányba tekint, vagy csak egyszerűen nem érdeklődik a szokatlan természeti jelenség, az égő csipkebokor iránt?

Isten biztos megtalálta volna a módját az elhívásának, de az bizonyára időveszteséggel járt volna, és rabszolgaságban szenvedő népét tovább sanyargatták volna.

Számunkra is időveszteség, ha rohanó, zajos világunkban elszaladunk Isten nekünk szóló szava mellett. Ha annyira rohanunk, hogy nincs időnk az evangéliumra, nincs időnk az üdvösségre, nincs időnk az örök életre.

Nincs időnk arra, amire szükségünk lenne, mert az életnek nevezett versenypályán a sürgős megelőzte a fontosat.

Időveszteség, és bizony nem tudhatjuk, hogy engedetlenségünk, énközpontúságunk, lustaságunk vagy hanyagságunk, ami miatt nem az Úr Igéjére figyelünk, hány embert foszt meg, vagy várakoztat az evangéliumtól, a szabadulástól, a megoldástól.

Mai igénkben Hóseás emlékeztet és figyelmeztet. Emlékeztet rá, hogy kicsoda Isten, és mit ajándékoz azoknak, akik igazán Őrá figyelnek, és Őt vallják Uruknak.

Úgy mutatkozik be az Úr, mint a Seregek Istene. Ennek a névnek egy külön igehirdetést lehetne szentelni, de ez most nem az a hely. Ma a név jelentésének csak egyetlen aspektusát szeretném kiemelni.

A Seregek Ura név valami szomorú dologra emlékeztet minket: arra, hogy háború van. Ha seregek jöttek létre, az azt jelenti, hogy nincs egység. Ott meghasonlás van. Ha ugyanis mindenki ugyanazt gondolná, akkor nem kellene seregekben elkülönülni egymástól. De mivel seregek szerveződnek, ezért el kell fogadnunk a tényt, hogy háború van.

Van olyan lelkület, olyan eszmerendszer, amitől igenis, határozottan el kell különülnünk. S vannak olyan emberek, akik ezeket képviselik, akikkel szemben összefogva fel kell lépni. Van ellenség, akivel harcolni kell. A két seregnek két célja van, és csak az egyiket vezeti az Úr. Ilyen szempontból azt kell mondanunk, hogy van egy sereg, ami Istent követi, Őt tartja Úrnak, és van egy másik, ami pedig nem. Vannak emberek, akik nem ismerik el Isten Úr voltát, hanem egy másik zászló alatt gyülekeznek. Ez a csapat az Istentől való függetlenségért küzd, a másik pedig Isten országának terjesztéséért. A Seregek Ura tehát minden sereg Ura, vezetni azonban csak az Övéit vezeti. Az ellenséges csapatokat csak felhasználja akarata végrehajtásához, de nem vezeti őket úgy, mint a sajátját. Nem tudatja velük saját akaratát. A csatatér elsősorban nem a földeken, nem a harcmezőkön, sem pedig a titkos táborokban van, hanem az emberi szívekben és gondolatokban. Az életünk, szívünk feletti uralomért zajlik ez a háború.

Olyan könnyű néha belefeledkezni a dolgokba. Másfelé nézelődni, mással betölteni ébredéstől elalvásig az időt.

Olyan könnyű félvállról venni az Igét, az Istennel töltött csendes időt, a Vele való beszélgetést, a megállást a csipkebokor mellett. Olyan könnyű észrevétlenül átadni a terepet másnak, a másik seregnek, beolvadni, elveszni közöttük. Hiszen fegyvertára igen csak ravasz dolgokból áll. Elaltatja az éberséget, eltereli a figyelmet, leköt feladatokkal, és mire észbekapunk, már réges rég eltávolodjunk saját csapatainktól.

Rossz úton járunk, ha azt gondoljuk, hogy egy-egy igevers elolvasása a telefonunkról vagy a napi igén való átszaladás elégséges lelkünk napi karbantartásához. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, az istentiszteleten való részvétel elég ahhoz, hogy jó pontokat gyűjtsünk az eddigi rosszak helyett. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, valódi bűnbánat nélkül bármit is érünk az úrvacsorával.

Mert ezek a kiüresedett gyakorlatok inkább csak a vallásos énünk megnyugtatására szolgálnak azáltal, hogy nyugtázzuk: ezt a keresztyén kötelességünket is teljesítettük.

Valójában azonban semmi haszna nincs a számunkra.

Elmélkedés és imádság, bűnbánat, megállás és csönd nélkül elveszítjük Istent és önmagunkat sem találjuk meg.

Meg kell térni, ahogy az ige mondja, el kell határozni, hogy változtatunk életmódunkon, és végre a fontosat vesszük a sürgős elé.

Vissza kell térni, visszatérni az Isten lábának zsámolyához. El minden hiábavalóságtól, minden olyan cselekedettől, melyet valójában nem gondolunk komolyan.

Megérkezni, elcsendesedni, végre nem csak a magunk igazát hangoztatni, hallgatni, figyelni. Mert Ő figyel ránk. Figyel, ha nem is örülünk neki, figyel, ha egyenesen kényelmetlen számunkra a dolog. Figyel, és irgalommal fordul felénk, Krisztus igazágát nekünk ajándékozva.

Szeretett Testvérek!

Arra tanít minket Hóseás igéjén keresztül az Úr, hogy az időnkből ne csak egy koncot vessünk az Úr elé, hanem teljesen adjuk át azt Neki, hogy Ő teljességgel jelen lehessen az életünkben.

Ne csak itt, a templomban legyünk elszántak, hanem otthon is, és ne csak a pihenőnapokon, hanem a fárasztó, leterhelt, lelket megborító napokon is Nála keressünk felüdülést.

Ha így teszünk, Isten megajándékoz bennünket erővel és örömmel, jelenléte valóságának „illatával”, és a nagy felismeréssel, hogy miképpen is tudtunk eddig nélküle lenni, miközben azt hittük, vele vagyunk.

Aki rohan, a vesztébe rohan, aki megáll és Istenre figyelve elcsendesedik, az megtalálja önmagát, mert bár mi rohanunk, Isten nem siet: „még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” (Ézs 30,18)

Testvérek!

Íme a remek lehetőség. Megállni az Úr asztala előtt, magunkhoz venni a sákramentumot, megvallani mulasztásainkat, hálát adni Isten végtelen szeretetéért, melyet Krisztusban megmutatott mindannyiunknak, megfogadni, hogy ezentúl az Ő útján járunk, és ezt magunkkal vinni otthonunkba.

Tegyük mindezt átgondoltan, őszinte szívvel, bűnbánattal, kérve a Szentlélek Istent, hogy töltsön be minket, és kísérjen haza otthonainkba. Kérve, hogy irányítsa figyelmünket minden nap önmagára, hogy ezáltal a Seregek Urának jól használható katonái lehessünk!

Így legyen, Ámen

Mándi Kitti