2022.

Többszörösen ünnep e mai vasárnap. Azon túl ugyanis, hogy minden vasárnap ünnep, amikor arra emlékezünk, hogy a mi Urunk legyőzte a halált, és dicsőséges feltámadásával a menny dicsőségébe számunkra is utat nyitott, böjt első vasárnapja van ma, ahogy Erdélyben nevezik: Böjtfő vasárnapja. Valamint, a hónap első vasárnapján úrvacsorai közösséget is ünnepelhetünk, amikor a szent jegyek vételében bizonyosságot szerzünk arról, hogy a mi Urunk mennyire is szeret minket. és, Bibliavasárnap is van, amikor immár hagyományosan a konfirmandus gyermekeink megkapnak a gyülekezet ajándékaként egy-egy Bibliát, és bemutatásra is kerülnek a közösségben. Hálával lehet tele a szívünk, hogy milyen gazdagon megajándékozott bennünket e vasárnapon a mi Istenünk!

Azonban, amikor ennyire gazdag egy vasárnap, akkor felvetődik az igehirdetőben, hogy miről is szóljon. A textus választása még inkább gyötrelmes, hiszen egyik ünnep mondanivalóját sem szeretné az ember feláldozni. Most is így volt ez. Éreztem, hogy erről az igéről kell beszélnem, formálódott is bennem a mondanivaló, ám mégsem voltam biztos abban, hogy erről kell szóljak. Egészen addig, míg el nem mondtam egy lelki testvéremnek, hogy min is forgatom szívem. Elmondtam,  hogy csodás a napi ige, kapcsolódik az úrvacsora üzenetéhez, a bűnbocsánathoz, az elengedéshez, kapcsolódik a Biblia központi üzenetéhez, ahhoz, hogy Isten mennyire hihetetlenül nagyvonalú irányunkban szeretetében, amikor, a testté létel csodájában Jézusban megbocsátja minden vétkünket és bűnünket, de nem tudom az egészet a böjthöz kapcsolni. Egy pillanatnyi hallgatás után annyit mondott a telefonba: pedig egyszerű. A böjt is erről szól. Elengedünk valamit, leteszünk valamit. Szóhoz sem jutottam, de, akkor már egészen biztosan tudtam, hogy erről az igéről szeretnék ma szólni köztetek, nektek. És most e három ünnepünk felől szeretnék közelíteni e csodálatosan gazdag ige mondanivalójához!

Mit üzen ez az ige, az úrvacsorára készülve?

Mit üzen, mint egy olyan történet, amely szorosan kapcsolódik a Biblia egyik központi gondolatához?

És, hogyan vezet bennünket előre a böjtben, Böjtfő vasárnapján mintegy utat mutatva számunkra, a húsvétig tartó időszakra?

Sokan tudják, hogy a Szentírás központi gondolata, mintegy evangélium az evangéliumban a János evangéliumának 3. részéből a 16. vers, amely így szól: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ez az ige visszhangzik a jézusi példázatból. A példázatban szereplő korlátlanul gazdag király, akinek 10 ezer talentummal csak egy szolgája tartozik, Istent jeleníti meg. A szolga pedig valakit az emberiségből, valakit közülünk, talán éppen minket?  A 10 ezer talentum, amivel tartoznak a királynak, a bűnök hatalmas mennyiségét, annak szinte felfoghatatlan súlyát jelenti, amely megnyomorítja életünket. Ami teherként nehezedik ránk, ha beszélünk róla, ha nem. A király pedig ezt a nyomasztó tartozást elengedi! Egyetlen nagyvonalú mozdulattal semmissé teszi a tartozást!

Mindez arra mutat rá, hogy Isten, bűnöket megbocsátó Isten. Minden bűnt megbocsát, kicsit és nagyot egyaránt. Ám, ez a megbocsátás nem egy automatikusan működő cselekedete Istennek, nem úgy van, ahogy sokan gondolják, hogy csinálhatok bármit,  majd a „jóisten” – így egybe és kisbetűvel – megbocsátja azt, nekem semmit nem kell tennem ezért. Mert, míg Isten üdvözítő szándéka valóban univerzális, addig a kegyelem nem az. A kegyelmet kérni kell! Erre utal az, hogy a példázatbeli szolga leborul a király előtt, és kéri azt, hogy a király adjon haladékot neki. És, a király válaszként elengedi a tartozást. A király nem csak úgy magától engedi el, hanem azt meg kell, előzze az, hogy a szolga hozzáfordul.

Mit olvastam a János 3:16-ban? Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta. Ez jelenti a hihetetlen, felfoghatatlan kegyelmet – Isten hozzánk hajol, és Fiában, Jézus által elengedi a büntetését bűneinknek: nem kell kárhozatra jutnunk a bűnök miatt. Ez a kegyelem mindenkinek szól, bárki a részese lehet. DE, van egy kis feltétel: hogy aki hisz őbenne. Azaz, aki a bűnbocsánatért Jézushoz fordul. Annak szól a kegyelem. Aki kéri, aki vágyja, aki óhajtja, hogy az Úr irgalmazzon neki, az mind megkapja a kegyelmet, amely Jézusban jelent meg. Ha kérjük, mint a példázatban szereplő szolga ezt a kegyelmet, akkor Isten feltételek nélkül, szeretetből megajándékoz vele! Csak merjük kérni, vágyakozva rá!

Másodsorban a történet megszólít bennünket, mint Úrvacsorára készülő keresztyén közösséget is. A megterített Úrasztalának sok üzenete van. Szokták úgy nevezni, hogy a bűnösök asztala, a közösség asztala, és nevezik a bűnbocsánat asztalának is. Az Isteni bocsánatnak kézzel megfogható, szemünkkel látható jegyeit vesszük magunkhoz. A jegyek újra és újra elénk adják Krisztus értünk való áldozatát, azt hogy áldozata által Isten megbékélt velünk, ellene vétkező emberekkel. Elengedte a tartozást, mint a példázatban szereplő szolgának. Aki viszont mit tesz ezután? Ahelyett, hogy a kegyelem gyakorlása, annak megélése felszabadítaná őt a jó cselekvésére, kimegy a király színe elől, és a szolgatársának adósságát akarja erőszakos módon behajtani. Mindez azt jelenti, hogy még a királyi kegy gyakorlása sem képes gonosz érzéseiből, cselekvéseiből kizökkenteni őt, képtelen a szolgatárs iránt az irgalom gyakorlására.

Nem ismerős? Nekem sajnos igen. A megterített Úrasztalához járulva bizonyosságot szerzünk a bűneink bocsánatáról, újra és újra. De vajon, - hogy a példázat képénél maradjunk – eltávozva a király színe elől, hol folytatjuk? Képesek vagyunk megbocsátani mi is az ellenünk vétkezőnek, ahogy a Miatyánk kérésében imádkozva még össze is kapcsoljuk Isten bocsánatát a mi megbocsátás gyakorlatunkkal? Vagy kijőve templomaink megszentelt légköréből ott folytatjuk ahol abbahagytuk, és a gonosz szolgához hasonlít életünk, aki kéri, óhajtja az ura elengedő nagyvonalúságát, ám azt továbbadni az embertárs irányába már képtelen?

Az Úr asztala, mint említettem, a közösség asztala is. Annak a közösségnek az asztala, amit a másik kegyelmet nyert bűnös emberrel, felebarátommal, testvéremmel élek meg. Adja meg az Úr mindannyiunk számára, hogy mi is tudjuk a bűnbocsánatról bizonyságot tévő jegyek vétele után – sőt ha lehet már előbb – megbocsátani az ellenünk vétkezőknek.

Mert a bűnbocsánat, kötelez bennünket, emlékeztet kötelességünkre, arra, hogy mi is megbocsássunk.

Harmadsorban a böjtre nézve is van kapcsolódási pontja ennek az igének. Mert mi is a böjt? Amikor az ember imádságos lelkületben lemond valamiről, amiről való lemondás az ember lelkének épülését, Istennel való kapcsolatának erősödését és az embertárs javát szolgálja. Sokan kérdezik tőlem, hogy mi reformátusok hogyan böjtölünk? Mert az mindenki tudja, hogy katolikus testvéreink hogy teszik ezt. Mi más, sokszor lelki böjtöt folytatunk, bár mint arra a II. Helvét Hitvallás rámutat, időnként kellene más módon is böjtölnünk:  eleink válságos időkben „visszatartóztatták magokat teljesen az eledeltől egészen estig. Ezt az egész időt buzgó könyörgésekre, istentiszteletre és bűnbánatra fordították.” Mi a válságos idő, ha nem ez, egy világjárvány közben, háború alatt, gazdasági és erkölcsi krízisben?

Ha erre indít bennünket Urunk, és a körülmények, tegyük ezt is bátran, ám én most igénkhez kapcsolódva egy másfajta böjtre hívlak benneteket, magamat is beleértve. Tegyük le, engedjük el a másik emberrel kapcsolatos gonosz gondolatainkat, ellenséges érzületünket, szavainkat. Engedjük el a másik ellenünk való bűnét!

Böjtöljünk abban, hogy nem vágunk vissza, hanem Krisztus urunkra figyelve, tőle naponként erőt kérve ehhez gyakoroljuk a másik ellenünk való bűnének elengedését, nem csak színből, hanem valóban szívből. Ámen

Juhász András