2022.

Idei imahetünk igehirdetési vezérfonalát a Közel-Keleti keresztyének állították össze, akik teljesen más szemszögből dolgozzák fel a történetet, mint ahogy azt eddig megszokhattuk. A napkeleti bölcsek történetén mehetünk végig gondolatban, minden egyes napon meg-megállva a Krisztushoz jutás lépcsőin-állomásain elmélkedve. Ma, a történet csúcspontjához értünk, ahhoz a részhez, amikor a bölcsek megérkeznek, és imádják Jézust! Mai közös istentiszteletünk központi szava az imádat. Jézus imádata, amelyet a napkeleti bölcsek története oly plasztikusan, oly képszerűen elénk ad. Imádni!

De mit is jelent ez a szó, amelyet oly sokszor használunk, Istenre vonatkozóan, és bizony sokan használják profán módon is.

Hittanos gyermekek szájából is oly sokszor elhangzik, főleg kisebbek részéről, és általában ételekkel kapcsolatban: „András bácsi! Én úgy imádom a palacsintát, rántott húst, a mekis hamburgert…” Olyankor mondják ezt, amikor valamit kiemelt módon szeretnek, amikor valamiért az átlag fölött rajonganak.

Szerelmesek szájából is milyen sokszor elhangzik a másik felé: „Imádlak!” Ezt olyankor mondják a másiknak, amikor számára a másik jelenti a teljes világegyetemet, amikor szívük annyira csordultig van a másik iránti szerelemmel, szeretettel, rajongással, hogy a „szeretlek” szót már kevésnek érzik ennek kifejezésére. Valahogy úgy éreznek, mint Shakespeare Júliája, aki az erkély-jelenetben így szól Rómeójának: „Esküdj délceg tenmagadra, bálványimádó szívem Istenére!” És, ebben a mondatban már benne van, hogy ilyen esetekben, amikor az ember így beszél valamiről, vagy valakiről, szinte megisteníti azt. Olyan szavakat használ, amelyek igazán Istent illetnék. És, egyedül Őt!

Amikor az ember így tesz, tulajdonképpen a Tízparancsolat azon parancsa ellen vét, amelyben Isten azt tiltja meg övéinek, hogy azok bálványokat készítsenek - ahogy a reformátori teológia mondja: az ember szíve bálványgyár. Mit mond Isten? Ne imádd, és ne tiszteld azokat! Ugyanerre utal az, ahogy Jézus a megkísértésének történetében idézi Mózes 5. könyvét amikor a harmadik kísértésre – amelyben a Sátán azt várja el Jézustól, hogy a föld feletti hatalomért cserébe leborulva imádja őt,  így válaszol: „Távozz tőlem Sátán! Mert meg van írva, az Urat a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj!”

Kit illet az imádat?

Egyetlen valakit, élő Istenünket, a Szentháromság, egy örök, igaz Istent!

Mégis, a profán példák elvezetnek bennünket az imádat gyakorlásának okához, ismérveihez! Kire, vagy mire mondja a minket körülvevő világ, sokszor talán kissé színpadiasan, és semmiképp nem belegondolva a szó eredetei értelmébe, hogy imádom? Arra, akit, vagy amit kiemelten szeret, amit minden más fölé helyez – gondoljunk a kisgyermekek rántotthús rajongására, vagy arra, aki számára mindenkinél fontosabb, akinek jelenléte nélkül úgy érzi, hogy nem tud élni, akiért mindent odaadna, mindent feláldozna, akitől már annyi csodát kapott – gondoljunk a szerelem csodálatos érzésére.

Ha mindezt átfordítjuk Istenre, akkor azért illeti egyedül őt imádatunk, mert Ő az a valaki, akitől mindent kaptunk. Minden jó adomány és tökéletes ajándék, onnan fentről, a világosság Atyjától származik! Ő a mi teremtőnk, gondviselőnk, kegyes éltetőnk, megváltónk, megszentelőnk! Szeretete teljesen áthatja lényünket és valónkat. Mivel Ő előbb szeretett bennünket, a mi engedelmes szeretetünk csak válasz lehet szeretetére, imádatunk csak következmény!

Vajon ott van bennünk Isten felé ez a csodálatos érzés, érzület?

Érezzük azt, hogy nélküle semmi az életünk? Érezzük azt, hogy jelenléte életünkben a legcsodálatosabb ajándék?

És ezért vajon hálásak vagyunk?

Leborulva imádjuk Őt?

Számomra a bölcsek Krisztus imádata a Filippi Krisztushimnusz előrehozott jelenete, a menny dicsőségének kiábrázolása a kép, ahogy imádják Jézust! Mert mit is olvasunk ott?

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

A napkeleti bölcsek ennek a teljes, mindenkire kiterjedő imádatnak, hódolatnak, tiszteletnek mintegy előképét adják elénk, amikor leborulnak a kisded előtt!

Kik imádják, kik imádhatják Őt?

Kedves olvasmányélményem volt Jókai mór: Egy az Isten című regénye, amelynek elején egy különleges párbeszéd keretén belül mutatják be az egyik szereplő hitvallását. Egy hercegnőről beszélgetnek, akivel kapcsolatban a következő állítást teszi a regény egyik főszereplője: „Hát én csak azt mondom, hogy ha a te hercegnődnek igazán van szíve, el fogja dobni az egymillióját, mihelyt találni fog egy férfit, aki megér harminc ezüstpénzt. Úgy hiszem ez a legmagasabb becsára egy férfinak, miután a mi Urunk Jézust is annyiért adták el

- Te! A Jézust hagyd ki a diskurzusból, mert az nekem Istenem, akit én imádok.

-Nekem pedig emberem, akit követek!”

A párbeszéd, bár a XIX. századi Erdély vallási viszonyaira mutat rá, mégis rámutat egy alapvető igazságra. Csak az az ember tudja imádni Jézust, aki Istennek vallja Őt. Csak az képes Őt valóban tisztelni, előtte leborulni,  magasztalni, imádni Őt, aki meglátja benne Isten egyszülött Fiát, aki emberré lett, hogy az embert megváltsa.

Ha csak emberként tekintünk rá, még ha a földön valaha is élt legnagyszerűbb emberként is, akkor sem imádjuk Őt. Példakép lehet számunkra, felnézhetünk rá, örömtől repesve tekinthetünk a jászolban fekvő kisdedre, elgondolkodtathat bennünket erkölcsi tanítása, megkönnyezhetjük a passiót, semmit nem ér az számunkra, csak ha Jézusban meglátjuk az Isten Krisztusát.

Karácsony után különösen is túl kell lépnünk a betlehemi jászolbölcsőben fekvő Jézuskán, és hagyni kell, hogy Jézus felnőjön bennünk. Hogy azzá legyen, akiről Ézsaiás próféta a próféciás könyvének 9. részében így jövendöl: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!”

Benne van az üdvösségünk elrejtve!

Vigyázzunk azonban, hogy imádatunknak akkor van értelme, ha az imádat nem csak a szavak szintjén valósul meg. Ha a szavakon túl, az életünk imádja Jézust. Néhány napja volt napi ige Református Bibliaolvasó Kalauz  szerint, a sokak által ismert jézusi intés: „nem mindenki, aki mondja Uram, Uram megy be az Istennek országába.” Mire mutat ez? Szavaink imádata, mint jó illat lengje körül, de ez ne képmutatásból, hanem életünk istentiszteletéből fakadjon.

Drága Testvérek!

Ha azok közé tartozunk már, akik imádjuk Jézus Krisztust, mint megváltónkat - aki egyszeri és tökéletes áldozatával minden bűnünkért tökéletesen eleget tett - az számunkra nem adhat elbizakodottságra okot. Mert ez nem a mi érdemünk. Kegyelem, ha megnyílt lelki szemeink látják Jézusban a Krisztust!

Emlékezzünk, mit mond Jézus Péternek, amikor Péter, egyedül a kortársak közül látja Jézus küldetésének lényegét, látja, hogy ki is ő valójában: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked”. Nem test és vér, azaz nem emberi tudásból, rátermettségből, emberi érdemekből tartozhatunk Jézus imádói közé. Hanem kizárólag azért, mert Isten Szentlelke számunkra Őt Úrnak, Krisztusnak, Megváltónak jelentette ki. Így legyen! Ámen

Juhász András