2022.

A karácsonyt megelőző négy hét, az advent időszaka, hasonlóképpen a húsvétot megelőző időhöz, a böjthöz segít felkészülnünk az ünnepre. Kicsit ugyanolyan okból adattak nekünk ezek az idők számunkra, mint amit Keresztelő János, Jézus útkészítője tett: felkészült, felkészített népet állítson az Úr elé. Nem azért adatott tehát e néhány nap, hogy ez alatt az ünnep külsőségeire készüljünk, rohanva boltról-boltra, hanem hogy az ünnep igazi mondanivalójára legyük nyitottak. Nem azért adatott, hogy az otthonainkat feldíszítsük, hanem, hogy a szíveinket.

Mindezen túl, az adventi időszak az év bármely időszakánál hangsúlyosabban a szívünkre helyezi azt a tényt, hogy a keresztyén ember folyamatos adventben, várakozásban él. Várjuk Jézus újbóli eljövetelét. Várjuk a mi Urunkat. Ilyenkor a várakozás szent feszültsége, amely talán megkopik év közben bennünk, hangsúlyosabban helyeződik szívünkre. Várjuk a mi Urunkat, az ítéletre érkező Jézust, aki lezárja az emberiség utolsó korszakát. Mert, akár hisszük, akár nem Jézus mennybemenetelével elkezdődött az utolsó világkorszak. Hogy fogalmaz az Apostoli hitvallás? Felment a mennybe – ez a múlt. Ott ül a Mindenható Atya Istennek jobbján – ez a jelen. Onnan jön el ítélni élőket és holtakat –ez a jövő. Az Ő dicsőséges, mindenki által látható, megtapasztalható eljövetele egyben az utolsó ítéletet eljövetelét is hozza, amelynek egy részletét adja elénk a felolvasott ige.

A világ eseményeit, a szörnyű háborúkat, az értelmetlen pusztítást, a mindennapos botrányokat, becstelenséget, korrupciót látva az emberek gyakran teszik fel az általatok is már bizonyára eleget hallott kérdést: "Hogy lehet ez? Miért hagyja ezt Isten? Meddig még Uram?"

A bajokba, a problémákba belegondolva, sokszor mi magunk is feltesszük ezeket a kérdéseket, talán egy kicsit még mélyebben is ezeknél a felületes kérdéseknél, talán sokszor türelmetlenül, Istent felelősségre vonva. A 73. zsoltár írója, a zsoltár elején már-már a tiszteletlenség határát súrolva kérdezi Istent arról, hogy miért nem törli el a gonoszt. Sőt, hogy fordulhat az elő, hogy a gonosz ember sokszor látszólag jobb körülmények közt él, nem szenved, úgy ahogy egy hívő ember szenved. Így ír a zsoltáros: „Kis híján elestem jártomban, mert felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét. Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket. Ezért a kevélység nyakláncát hordják, és az erőszak köpenyébe burkolóznak. Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok járnak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen.”

Csoda ha az ember így érez? Csoda ha felvetődik kérdésként, hogy miért nem pusztítja el Isten a gonoszt, a rosszat?

Csoda-e, ha a gondolkozó ember felteszi a kérdést: hogy lehet az, hogy abban a világban amelyet Isten jónak teremtett, amely világ teremtése napjainak végén elhangzik az, hogy „látta Isten, hogy minden amit teremtett igen jó”, abban a világban együtt él a jó és a gonosz? Miért nem törli el az Úr végképpen a gonoszt?

A válasz benne van a felolvasott Igében, ebben az Isten országáról szóló példázatban.

A példázat szerint egy ember jó magot vetett a földjébe. majd eljött ellensége, és konkolyt hintett a jó maggal bevetett területre. A konkoly kb. 70 cm-re megnövő gyomnövény, amely levelében, felépítésében nagyon hasonlít a búzára. A föld, az éltető napfény, az áldott eső pedig nemcsak a búzát nevelte fel, hanem a konkolyt is. A gazda szolgái észrevették a búza között felnövekvő gazt, és kérték a gazdát, hogy adjon utasítást annak megsemmisítésére. A gazda meglepő, bár  logikus választ ad: hagyják a konkoly kitépését az aratás napjára, nehogy a búza közül egy is elpusztuljon. Az aratásnál a két különböző növénynek külön sorsa lesz: a hasznos növény a csűrökbe kerül, míg a haszontalan a tűzre vettetik.

A példázat értelmét és magyarázatát maga Jézus Krisztus adja meg, a példázat bevezetésében, amikor ezt mondja: "Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földjébe jó magot vet..."  Jól ismert képeket használ: az aratás képét, mely a zsidó írásmagyarázatban mindig az utolsó ítéletet jelentette, a tűz képét, mely a visszavonhatatlan örök kárhozatot szimbolizálja. Mégis ellentétes nézeteket vall ezzel kapcsolatban, mint korának jelentős teológusai a farizeusok, akik az utolsó ítéletet előrehozták, „megelőlegezték”, szeretetlen ítélkezésükkel, valamint azt hirdették, hogy már itt e világon el kell különíteni Isten embereit-azaz a búzát, és a bűnösöket, tehát a konkolyt. Kemény törvényeik is gyakorlatilag erre épültek. Jézus szerint az ítélet az utolsó napon fog megtörténni, addig e világban együtt él a jó és a rossz, az erény és a bűn, az igazság, és a hamisság, a tiszta és a tisztátalan.

 Minden korok keresztyén embere számára e tény két fontos üzenetet hordoz:

1. Meg kell tanulnunk e világban élnünk. Nem alkalmazkodva a világ szabályaihoz, nem "konkollyá válva", de nem is kivonulva belőle, nem elkülönülve embertársainktól. Jézus Krisztus is ezt kéri az Ő Főpapi Imájában: "Atyám! Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól !"

Meg kell tanulnunk megváltottakként egy bűnös világban élni, azaz, mennyei polgárokként földi keretek között élnünk.

Ezért helytelen az a gyakorlat, amit sok szekta, és egyházacska hirdet, hogy a megtérteknek ott kell hagyniuk családjaikat, meg kell velük szakítani a kapcsolatot, hisz a hozzátartozók még bűnben élnek. Néha minden keresztyén emberben van ilyen hívő gőg! Nem szabad kitaszítanunk azon családtagjainkat, barátainkat akik még nem megtértek, nem átadott életűek, éppen ellenkezőleg: viselkedésünkkel oda kell őket szeretgetnünk Krisztushoz. Viselkedésünk Krisztushoz térésük záloga lehet! Áldott eszközök lehetünk Isten kezében, ebben a szolgálatban. Ha azonban szeretetlen viselkedésünkkel hiteltelenné tesszük Krisztusról szóló szavainkat, akkor nem előremozdítói, hanem hátráltatói, vagy akár akadályai is lehetünk Isten ügyének.

De ugyanilyen helytelen az egyház másik nagy kísértésének való engedelmeskedés is, hogy a világhoz alkalmazkodjunk. Bizonyos helyzetekben olyan jó lenne, és célravezető lenne világi dolgokat alkalmaznunk, hiszen annyira megkönnyítené mindez a mi életünket: de nem szabad. Nagy kísértése az egyháznak az is, hogy a haladó, „progresszív elvekhez” csatlakozzon, azokat zászlajára tűzze, amelyek Isten törvényével szembe mennek ugyan, de annyira elfogadottak, sulykoltak ma, csak azért hogy a világ  tetszését elnyerjük, és a közösségi média felületein több „lájkot” kapjunk. Ne ilyen „lájkokra” vadásszunk, hanem egyetlen „lájkra”, kedvelésre, arra, hogy Isten kedveljen bennünket, és Ő gyönyörködjön életünkben!

Nem szabad a világhoz alkalmazkodva konkollyá válnunk.  Erre is volt számtalan példa az egyház történetében: az egyház több akart lenni, mint Krisztust hordozók közössége.

Még gyakrabban kísértés ez az egyéni élet szintjén: amikor például a munkahelyen valaki az általános morálhoz hasonul, amikor emberi kapcsolatainkban, konfliktuskezelésünkben használunk a világban elfogadott módszereket, amelyek azonban Isten szemében nem kedvesek, amikor semmiben sem különbözünk azoktól az emberektől, akik nem vallják Uruknak Jézust.

Meg kell maradnunk a konkolyok között is búzának, ha néha még reménytelenül nehéz is e lét.

2. Igénk második nagyon fontos üzenete az, hogy tartózkodjunk az ítélkezéstől. Világosan benne van e példázatban, hogy mi az Úr akarata: a búzának és a konkolynak, együtt kell felnőnie, vagyis a megváltottaknak és a bűnükben lévő embereknek együtt kell élniük, egészen az ítéletig. Ezért mondja azt a gazda a munkásoknak, hogy várjanak a gaz kiszaggatásával, az aratásig.

Tartózkodnunk kell minden olyan cselekedettől, és szótól, amivel az utolsó ítéletet megelőlegezzük embertársunk számára. Egy kortárs teológus azt mondta erről: "azt mindenki tudja, hogy milyen rettenetes dolog az Élő Isten kezébe esni, de abba kevesen gondolnak bele, hogy mennyivel rettenetesebb embertársaink kezébe kerülni, akik az irgalomnak még a lehetőségét sem ismerik."

Az az Úr akarata, hogy tartsuk magunkat távol a másik szeretetlen megítélésétől, hiszen az ítélet nem a mi dolgunk. Az ítélet az Isten dolga, az Ő ügye, és nyugodtak lehetünk abban, hogy ez az ítélet egyszer meg is fog történni

Isten vár az ítélettel. Láthatjuk tehát, Ő is várakozik, vár az ítélettel, ez az Ő adventje, várakozása.

Miért vár még az ítélettel? Bár e példázatból nem derül ki, mert más alapvetően a mondanivalója, mi már tudhatjuk, Ismerve Istennek Jézusban megvalósult üdvtervét. Kegyelmes szeretetéből vár! Minden egyes nap, amely adatik nekünk, lehetőség a megfordulásra, a megtérésre. Kegyelmi idő. És bár a természetben nem lehetséges, hogy a búzából konkoly legyen, Istennél igen. A magunkat és a másokat mérgező konkoly létből lehet gyümölcsöző, termő búzaélet! A bűnös emberi életből lehet kegyelmet nyert emberi élet. A halálból lehet élet! Erről tesz tanúbizonyságot oly sok emberi élet, amely Jézusban teljesedett ki, amely benne vált igazi életté! Gondoljunk Lévi-Mátéra, az egyik tanítványra, akinek még neve is új értelmet nyert, és ezzel élete is. Jézus hívására otthagyta a vámszedőasztalt. Akinek a pénz volt az egyetlen ajándék az életében az valóban Máté, azaz Isten ajándéka lett! Éppen az ő általa Istentől kapott evangéliumból szólított meg bennünket ez a történet! Ő pontosan tudta, hogy miért vár Isten az ítélettel!

De eszünkbe juthat Pál apostol is, aki bosszúvágytól vezérelve, gyűlölettel telve üldözte Krisztust, majd pedig a Damaszkuszi úton történt találkozásban élete megváltozott, és Krisztus legtöbbet munkálkodó apostola lett! Krisztus ellen cselekvő életből, Krisztusért élő szent élet!

Vagy éppen János, akiben annyi szeretetlenség volt! Képes lett volna tüzet kérni egy samaritánus falura testvérével együtt, csak azért mert nem fogadták be őket. Mi lett az ő életével? Olvassuk el evangéliumát! Az egész evangéliumot, de leveleit is áthatja az Isten szeretetéről szóló tanítás mélysége és magassága, amelyre hivatkozva kéri, az egymás iránt megélt szeretetet! A békétlenség emberéből a szeretet apostola lett!

És emlékezhetünk mi is a Krisztus nélküli konkoly létünkre. Annak eredménytelenségére, értéktelenségére, sokszor mérgező voltára. És arra, hogy mivé lettünk, és mivé lehetünk Jézusban, Jézus által. Ha már kegyelmet nyert emberek lehetünk, adjunk érte hálát, minden napon, tudva azt bizonyosan, hogy üdvösségünk van! Ha még nincs új életünk Jézusban, kérjük Őt, hogy adja meg számunkra is ezt a csodát! Ámen

Juhász András