2021.

Szeretett Testvéreim!

A 8. osztályos tankönyv többnyire úgy épül fel, hogy identitáskeresésbe kezd. Figyelembe veszi a 14 évesek jellemzőit, a kamaszkor velejáróit, és próbál segítséget nyújtani abban, hogy „Ki vagyok én?” Fontos ezt tisztázni, és nem feltétlenül csak kamaszok kérdése ez. Azt látom, hogy kortól, nemtől függetlenül, sokan keresik a választ: „Ki vagyok én?”

Mik az erősségeim és gyengeségeim? Hogyan tudnám magam jellemezni? Vannak-e céljaim? Terveim? Van-e példaképem, akire felnézhetek és akit nyugodt szívvel követhetek? Hol a helyem ebben a világban? ’Mivégre’ születtem meg?

Egyszerű kérdésnek tűnnek, de higgyük el, nem azok! Magunkról őszintén beszélni, és feltárni szívünket, az egyik legnehezebb dolog a világon!

Kicsit provokatív jelleggel a 8. osztályosoknak felolvastam egy Weöres Sándor idézetet, hogy mit gondolnak róla?! Így szól az idézet: „Ki minek gondol, az vagyok…” Többnyire nem értettek egyet ezzel a diákok.

Valaki megosztotta az élményét: egyszer zene táborba ment, de nem volt jó kedve, mert feszültség volt otthon, a családban. Amikor megérkezett a táborba, ő nem tudott nyitni mások felé, és felszabadultan ismerkedni, jobban érezte magát egyedül, a gondolataival. A többiek másnap nem tudták hova rakni a tegnapi emléket, hiszen a fiú másnap vidáman, érdeklődően fordult mindenkihez.

Mit gondoltak róla a többiek első nap? Azt, hogy egy visszahúzódó, magának való fiúcska, aki elvan a saját kis világában. És mi a valóság? Az, hogy a tábor első napján rossz passzban volt.

Szeretett Testvérek, hajlamosak vagyunk arra, hogy az első benyomás vezéreljen minket, és arra is hajlamosak vagyunk, hogy amit a szemünk lát meg, az alapján megítéljük azt az embert…

Eszembe jut ezen a ponton a sámueli Ige: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16, 7). Amikor ez a szemem elé kerül, elszégyellem magam. Mert olyan könnyen megcsal a szemem! Annyira hamar bélyegzünk meg embereket, anélkül, hogy megbizonyosodnánk róla, hogy mit, miért tesz…

Pontosan ez történik Pállal is! Az imént felolvasott sorokban már egy újjászületett ember lép elénk, a hajótörés után. Azt írja a Timóteushoz írott 1. levelében: „Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, MÉGIS IRGALMAT NYERTEM, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem.” (1Tim 1, 13). De mindezeket a Málta szigetén élő barbárok nem tudták!

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, kik is ezek a barbárok, akikről szó van! A ’barbárok’ kifejezés a nem görögül beszélő emberekre utal. Ez tehát, nem azt jelenti, hogy vad, kulturálatlan bennszülöttek laktak ott, hanem azt, hogy civilizációjuk nem hellén volt. Nos, ezek az emberek nem mindennapi emberséget tanúsítottak a hajótörés áldozatai iránt, amikor tüzet raktak nekik, és befogadták őket.

Mégis az rajzolódik ki a leírásban, hogy meggyőződésük volt, hogy Pál egy bűnös ember, egy gyilkos, akit az istenek haragja üldöz. Miért? Mert azt látják, hogy bár a hajótörést elszenvedi, mégis épségben partot ér, de ott az a vipera, amely biztos, hogy valamely isten végzetes büntetése!

Minden időben el volt terjedve az a vélemény, hogy aki valamitől súlyosabban szenved, azt valami szörnyű bűn terheli. Ezen vitatkoztak Jób és barátai, amikor barátai őt elvetemült és Isten előtt gyűlöletes embernek tekintették, akit Isten csapásokkal sújt. Jób ezzel szemben azt állította, hogy olykor a hívő emberekre is kereszt és megaláztatás vár.

Bizony, szeretett Testvérek, így van ez, hogy Isten olykor megengedi a szenvedést, hogy azáltal is az Ő ereje felragyoghasson, és meglátsszon a mélységben is az Ő dicsősége!

A barbárok azt látva, hogy Pált megmarja egy kígyó, arra következtetnek, hogy gyilkos, akit most ért utol a bosszúállás. Azért gondolják, hogy ő gyilkos, mert a bűnök közül az emberölés volt a leggyűlöletesebb.

Milyen érdekes! Itt is, ebben a jelenetben egyfajta megbélyegzés történik: „Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem hagyja élni.” (ApCsel 28, 4b). Gonosznak tartják, mivel alighogy megmenekült a tengerből, bosszú fenyegeti. Azt képzelték ugyanis, hogy Zeusz trónján ül a bosszúállás istennője, akinek a neve Diké. A máltaiak az égi bosszú jól látható jelének tekintették, hogy Pál, miután megtartatott, mégsem maradhat sértetlen…

Érdekesek ezek az elméletek, melyek babonából, vagy csupán elképzelésből születnek! Akkoriban az a tévhit volt elterjedve, hogy kivétel nélkül mindenki bűnösnek tartotta azokat, akikről látták, hogy keményebb elbírálásban részesülnek. Isten azonban a jelen életben sem egyformán hajtja végre a büntetéseket, amelyeket ki-ki megérdemel.

Néha az istenfélőket sújtó csapások nem is büntetések, hanem inkább a hit próbái és a türelem gyakorlatai! Eszembe jut az ézsaiási Ige: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55, 8).

Ez a történet megtanít minket arra, hogy pusztán a megtörtént esemény alapján, idegen emberekről vakon és elhamarkodottan ne mondjunk ítéletet! Ne törjünk fejük felett pálcát!

A másik drága üzenet, amit a Testvérek szívére szeretnék helyezni, hogy amikor Isten elindítja a csapást, nem mindjárt világos előttünk az Ő szándéka! Tehát: várjuk ki a végét!

Isten időnként megkíméli azokat, akiket akar, még ha mindenkinél rosszabbak is, másokat pedig, akiknek kisebb a bűnük, súlyosabban büntet. Mert: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55, 8).

Szeretett Testvérek! Ebben egyrészt Isten mindenhatósága van benne, másrészt az, hogy Ő kegyelmes, szerető, de igazságos Isten! Nem a bűnös ember halálát akarja, hanem azt, hogy Hozzá megtérjen, és éljen. Méghozzá, hogy örök élete legyen!

Bizony, elszégyellnénk magunkat, ha olykor eszünkbe jutna összevetni egy emberről alkotott véleményünket, Isten véleményével… Mert Ő mindenkiben meglátja a lehetőséget, és Igéjében tükröt tart elénk, melyben megmutatja gyengeségeinket, de rámutat a változás és változtatás lehetőségére is!

A történetben a kígyó lerázása a lelki nyugalom jele. Nem kell azt hinnünk, hogy Pál mentes volt a félelmektől! A hit nem tesz minket érzéketlenné! Csupán Pálnak megvolt az a bizonyossága, hogy Isten védelmet ad minden veszélyes helyzetben. Elhitte, hogy Isten nagyobb, mint az őt körülvevő pusztító erő!

Érdekes végig nézni, hogy ugyanazt a helyzetet hogyan éli meg Pál, és hogyan a barbárok! Pálban belső folyamatok zajlanak, és nem a problémára, -ez esetben a viperára- hanem a probléma Megoldójára tekint: a Mindenható Istenre! És mi történik?

„Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett.” (ApCsel 28, 5). Nyilván nem igazán tudtak ezzel mit kezdeni a barbárok. Az emberi gondolkodás helytelenül mindig a szélsőségekhez vonzódik, Pálból, akit elvetemült gyilkosnak tartottak, hirtelen istent csinálnak. Pál nyilván jobban szerette volna, ha gyilkosnak tartják, semmint Isten dicsőségét elvegye magának!

Drága Testvérek, ezen a ponton eszünkbe kell jusson, hogy a tarzuszi Saul –akiből később Pál lett- üldözte az egyházat, és mindenkit, aki Krisztust követte! Meg kell látnunk az ő erőszakosságát, elszántságát, hogy elpusztítsa az egyházat. DE meg kell látnunk benne azt is, aki találkozott Megváltójával, és aki gyökeres változásokon ment át!

Ez az ember tudta, mit jelent gyilkolni, vagy gyilkos szenvedéllyel embereket üldözni. Ez az ember tudta, hogy mit jelent az emberi elszántsággal szemben az isteni kegyelem! Jól tudta, hogy mit jelent ez a mondat: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1, 21).

A barbárok mindeközben mit látnak? Egy embert, aki túlél egy katasztrófát és belesétál egy újba, saját végzetébe. És mi történik? Nem történik semmi. Legalábbis nem történik baj, mert Istennek más terve van vele!

Amikor ítélkezünk mások felett, -attól félek,- kifelejtjük a számításainkból azt az Istent, Aki minden, és mindenféle embert szeret, és kegyelmezni akar nekik!

Óriási szükségünk van a mértékletesség Lelkére, hogy soha ne elhamarkodottságból vagy ismeretlenül ítéljünk! Az ítélkezés nem a mi feladatunk. A mi feladatunk az, amit az Úr Jézus Krisztus ránk bízott: szeretni egymást. Hiszen onnan tudja meg a világ, hogy az Ő tanítványai vagyunk, ha szeretjük, és elfogadjuk egymást!

Isten Szentlelke végezze el bennünk elménk és szívünk megújítását, hogy a magunk életére, és embertársaink életére úgy tudjunk tekinteni, mint akikért Krisztus meghalt és feltámadt.

Végezetül pedig, ha úgy kezdtem, hogy ’ki vagyok én?’, hadd fejezzem be Pál bizonyságtételével: Tudom Kié vagyok, „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” (1Kor 15, 10). Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn