2021.

2021. január 3. vasárnap - Juhász András
2021.01.04
Lectio: Jónás 1.
Textus. Jónás 1: 12.

Jónás próféta történetének olvasásán keresztül vezetett az Úr bennünket az elmúlt esztendő utolsó négy napján. Emlékszem, még egyetemi lelkészként prédikáltam Budapesten, az ottani egyetemi gyülekezetben, egy sorozat egyik igehirdetőjeként, amelynek ez volt a címe: „Kapcsolatfelvétel”. Csupa olyan igék kerültek elő hétről-hétre, amelyek arról szóltak, hogy Isten hogyan szólítja meg az embert, a divatos terminológiával élve hogyan veszi fel az emberrel, velünk a kapcsolatot. Jónás könyve jutott nekem, és a cím, amit a gyülekezet vezetői adtak ez volt: „Kapcsolatfelvétel viharban!”.

A Bibliaolvasó kalauz szerkesztői, amikor a tavalyi év bibliai könyveinek sorrendjét összeállították, biztosan nem tudták, hogy egy viharos év az, ami következik. Ezért hiszem, hogy nem véletlenül, nem emberi akaratból, hanem Istenünk bölcs végzéséből került elénk az év utolsó óráiban egy könyv, amely arról tanít – sok egyéb mondanivalója mellett – hogy Isten viharos élethelyzetekben, is visszavezetheti az embert, tőle elforduló embergyermekeit magához! 

Jó volt olvasni a történetet, az egyetlen olyan prófétai könyvet, amely nem egy adott próféta Istentől kapott szavait adja elénk, hanem egy prófétai küldetés történetét, egy olyan történetet, ahol Isten a viharban vezeti vissza engedetlen szolgáját magához, és küldetéséhez. A Szentírásban több viharral kapcsolatos történetet találunk! Gondoljunk például Pál hajótörésének történetére, amely a Szentírás legrészletesebben leírt története a szemtanú Lukács evangélista tollából.

Vagy, gondoljunk arra a történetre, amikor Jézus lecsendesíti a vihart, megmentve tanítványai életét. 

Vagy azt a csodás történetet idézzük most magunk elé, amikor Jézus a vízen járva közelíti meg a viharba került tanítványok csónakját.

Minden történet közös abban, hogy Isten ezekben a viharokban tanítani akar valamire.

Pál hajótörésének története azzal kezdődik, hogy a Pálon keresztül hozzájuk szóló Isten szavát semmibe veszik a hajósok, és elindulnak. A vihar, csapást mér anyagiakra – hiszen a hajó teljes rakományával együtt elvész, és csapást mér az emberi nagyra nőtt egóra. De, mindenki megmenekül!

Amikor Jézus a tenger lecsendesítésének történetében felkel alvásából a háborgó tengeren, és a vihar engedelmeskedik neki, abban azt láthatjuk, hogy benne olyan Urunk van, aki a természet erői felett is úr.

Amikor pedig a vízen járva közeledik feléjük, akkor a tanítványok hitét próbálja meg egy viharral Isten, amelyben a megoldást, a megmenekedést Jézus jelenléte adja! Láthatjuk tehát, hogy a viharban nagyon sokszor Isten tanítja az övéit, mint ahogy Jónást is tanította!

Most, visszatekintve azt mondhatjuk, eddigi életünk egyik legviharosabb évét zártuk!

A ma élő emberek többsége már a második világégés pokla után született, és elképzelni sem tudta azokat az élethelyzeteket, amelyek nagyon hasonlóak voltak egy háborús konfliktus hátországi lecsapódásaihoz.

1956-ban volt utoljára olyan szilveszter – előtte sem nagyon sok – mint amilyen az idei volt!

1989. óta is eltelt sok idő, elfeledtük már milyen az, amikor egy kormány az állampolgárait korlátozza kényszerítő intézkedéseivel.

Viharos évünk volt, hánykolódott a viharban egyéni életünk csónakja, kisebb és nagyobb közösségeink hajója, és az egyház bárkája is! Viharban éltünk, ellenszélben az elmúlt év nagy részében! De vajon, hova jutottunk el a viharban? Végiggondoltuk már, hogy Isten ebben a viharban mire akar vezetni, nevelni, tanítani bennünket? Vagy még mindig bénult fásultságban, levertségben magunkon kívül keressük az okokat, az önvizsgálat legcsekélyebb kísérlete nélkül?

Jónás próféta a viharban eljut oda, ahova el kellett akkor és ott jutnia, amikor ezt mondja: mert tudom, hogy énmiattam támadt ez a nagy vihar rátok. Azaz, én vagyok a hibás. Én vétkeztem, én tettem valami olyat, amit nem kellett volna megtennem! Mennyire nehéz eljutni idáig! Hiszen az emberben benne van a felelősség áthárításának ősi ösztöne már az első bűneset óta! Ádám Évára mutogat, Éva a kígyóra,  - még jó hogy a kígyónak nincs ujja, így nem tud tovább mutatni, de abban a mondatban, amikor Ádám azt mondja Istennek a felelősségét firtató kérdésre, hogy „az asszony, akit mellém adtál”, végső soron Istent mondja felelősnek!

És, ez azóta így megy, szinte minden emberi közösségben! Bajnak, kárnak nincs gazdája – semmilyen emberi közösségben!

A legkisebb gyermek is, ha felelősségre vonják, a másikra mutogat, iskolában és családban egyaránt!

A német háborús bűnösök többsége ugyanazon mondattal védekezett szörnyű tetteik után: „Parancsra tettem!”, azaz ne engem vegyenek elő a tetteimért, hanem azt, aki a parancsot kiadta.

A vírushelyzetben ugyanezt éltük meg. Ki a felelős? Honnan jött a vírus?

Eleinte mindenki Kínára mutogatott, Kína az Egyesült- Államokra. A fejlett országok a kevésbé fejlettekre, és fordítva. Csak az nem jutott eszébe egyetlen kormányfőnek sem, hogy kimondja azt, amit Jónás kimondott: miattam támadt rátok a baj! Miattam –azaz a globális emberiség miatt, mert a környezetvédelmet semmibe vettem, a teremtett világot nem becsültem meg, az extra profitért mindent feláldoztam, biológiai szemetet adtam étel helyett embereknek, amivel immunrendszerüket lenulláztam, a gyógyszercégeknek korlátlan hatalmat és befolyást engedtem, biológiai fegyverekkel kísérletezgettem a vegyi és atomfegyverek mellett. Miattam, mert teremtményvoltomból kifordulva Istent játszottam!

De nehéz eljutni ide, hogy elismerjük, hogy miattunk van e nagy baj rajtunk! Mi okoztuk, saját magunknak! Ember az embertársának!

És, milyen nehéz ezt kimondani sokkal kisebb dolgokban is! Egy családban elismerni, hogy az adott konfliktusnak én vagyok a forrása. Egy iskolában felállni egy diákcsíny után, és azt mondani: én tettem, nem a többiek háta mögé bújni! Egy munkahelyen őszintén kimondani akár vezetőként, akár beosztottként: nekem lett volna a feladatom, de nem végeztem el, én vagyok a mulasztásért a felelős, én vagyok a hibás!

És, kimondani egyházban, gyülekezetben, meglátásom szerint különösen is fontos az egy ciklusváltáskor, hogy ne hátrafelé nézve a másikra fogjuk Isten ügyének nem megfelelő képviseletét a világban, hanem magunkba nézve azt mondani: tehettem volna többet a szavak és a tettek, az életem szintjén Isten ügyének képviseletéért ebben a világban!

Amikor Jónás kimondja: miattam, akkor lép az őszinte tükörbenézésen keresztül a bűnbánat útjára!

Amikor kimondjuk, akkor kezd el gyógyulni a mi életünk is. Az Úrvacsoráról szóló keresztyén tanításban ki szoktuk mondani a mi Urunknak, hogy áldozata miattunk, helyettünk és értünk történt! Kimondjuk, de végig is gondoljuk mit jelent ez? Egy csodálatos nagyheti énekünk így fogalmazza meg: ”Mind ami kín s ütés ért, magam hoztam reád!” Igen testvéreim, ennyire valósan miattunk szenvedett Jézus a kereszten, és ezért halt kínhalált! A mi bűneinkért Isten büntetése Őt érte. Miattunk. Miattunk ütötték, köpték le, miattunk gyalázták meg, miattunk verték a szögeket kezébe-lábába, miattunk halt meg kimondhatatlan módon szenvedve! Ennek az áldozatnak azonban csak akkor van értéke számunkra, ha ki tudjuk mondani szívből: miattam!

Imádkozzunk azért, hogy Isten juttassa el ide a mi életünket: tudjuk az embertárssal és Istennel is rendezni rendezetlen számláinkat, és tudjuk kimondani: MIATTAM! Ámen

Juhász András

vissza