Prédikációk

Kedves Testvérek!

Minden évben örül a szívem, amikor az óvodás gyermekek sokat gyakorolt műsorán keresztül szólal meg az evangélium, az örömhír.

Ők még talán nem is értik, hogy milyen komoly és nagy jelentőségű dologról tesznek bizonyságot. Talán nekik még a Bibliai események összefolynak a hőn szeretett mesevilággal.

Pedig nagyon fontos, és ez már nekünk, felnőtteknek is szól, hogy mindez, amiről itt szó van, Péter szavaival élve: nem kitalált mese.

Sokan vannak, akik úgy ünneplik a karácsonyt, hogy annak valódi jelentéséről fogalmuk sincsen, vagy csak valamiféle halovány elképzelés egy hajdan hallott meséről.

Talán, néha mi magunk is azt gondoljuk, olyan szép ez a történet, és megfeledkezünk arról, hogy ennek az egésznek kihatása lenne ránk.

Pedig van.

És ez a legcsodálatosabb, amint ma ebből a péteri igeszakaszból magunkkal hazavihetünk.

A tanítványok, köztük Péter, a levél szerzője, ott voltak, jelen voltak, láttak és hallottak megannyi tanítást, csodát Jézustól. Ők érezték Jézus erejét, magával ragadta őket a csodálatos erő, ami Jézusból áradt. Mindaz, amit leírtak, ott égett a szívükben, és telve voltak vele. Bizonyságtételre fakasztotta őket, nem tudták magunkban tartani. Mert egyszerűen lehetetlen volt. Az a csodás megtapasztalás nem engedte.

Amikor Péter hangsúlyozza, hogy ez itt nem kitalált mese, az azért történhetett meg, mert az emberek már akkor, pár évtizeddel a feltámadás után kételkedtek Péterék bizonyságtételében. Nem hitték el, mert mindaz, amit mi keresztények vallunk Istenről, nevetséges és hihetetlen volt akkoriban. Az értünk szenvedő, és önmagát áldozó Isten annyira hihetetlennek és meseszerűnek tűnt még a vallásilag sokszínű, hellenista világban is, hogy nem tudták hova tenni.

Gondoljunk csak bele. Nincs még egy vallás a világon, ahol az isten hagyná, hogy megvessék, hogy kigúnyolják, hogy megszégyenítsék. Azt pedig még kevésbé, hogy megöljék.

Mert ez nem szokványos. Ez nem olyan, amit egy ember képzelete ki tud találni. Jézus Krisztus sokkal tovább megy, mint azt mi, vagy előttünk bárki is, el tudta volna képzelni.

Illetve, voltak róla próféciák, szólak róla jövendölések, de azok olyan ködösek voltak, hogy nem is lehetett benne felismerni addig, amíg be nem töltötte azokat.

Mert bizony, betöltötte mindet.

Péter pedig jól tudja ezt. Zsidó lévén tisztában volt a messiási próféciákkal. Éppen ezért volt lehetséges, hogy elhagyja száját a bizonyságtétel: te valóban az Isten Fia vagy.

Péter tudja, és nekünk is továbbadja a felismerést: Jézus nem egyike a nagyszerű prófétáknak, még csak nem is egy csodálatos lelkivezető, vagy nagy hatású szónok, esetleg egy szellemi energiákat jól használó gyógyító.

Ő az a Krisztus, akiről megannyi prófécia szólt. Ő az a Krisztus, akit sóvárogva várt már a világ. Ő az a Krisztus, aki elhozza a bűnök bocsánatát és az örök életet Isten világosságában.

Ő az a világító csillag, melynek fénye egy egész életen át vezethet, ha kitartóan követjük.

Mert Péter mindezt azért mondja el, hogy mások szemét is felnyissa, és azok, akik eddig csupán szép mesének, bájos történetnek, vagy épp élénk fantáziának tartották, hogy a mindenség Teremtője gyermekként jöjjön el a földre, felismerjék Jézus Krisztus arcán az Atya Isten dicsőségének ragyogását.

Mert az a hajnalcsillag, amit Péter emleget, Isten dicsőségétől ragyog, és beragyogja Jézus egész életét.

Ez a fény világosítja meg a keresztet és a feltámadást. Benne nem keveredik össze a jó és a rossz, a sötétség és a világosság, az igazság és a hazugság.

Jézus fényére van nekünk igazán szükségünk.

Az Ő világossága az egyetlen hiteles tájékoztatás az emberről és a világról, mindannyiunk sorsáról.

Olyan mindez, mint amikor felkapcsoljuk a reflektort, és végre mindenre fény derül. Látjuk, merre kellene haladnunk. A felkapcsoláskor bántja a szemet, olyan erős, de mégis, így lesz tökéletes és hiteles a kép.

Jézus ilyen világosság volt annak idején és most is az. Fényével az igazság és tökéletesség felé vezet bennünket. Ez a fény olyan erős, hogy bántotta és ma is bántja sokak szemét. Olyan világosság, mely határozott, erőteljes, nincs benne homály.

Bántotta is a sokak szemét az a tiszta és igazi fény, melyet ember nem birtokolhat, csakis az Úrtól jövő ragyogás lehet. Bántja ma is sokak szemét, amikor a csillogás helyett, a külsőségek hajszolása és a látszatnak való megfelelés helyett a csendes, tiszta, őszinte jó fénye világít.

Mert a világ el akarja nyomni ezt a fényt. El akarja takarni, vagy túl akarja csillogni, de semmiképp sem szeretné befogadni.

Egy héttel ezelőtt hoztuk el Budapestről a betlehemi lángot. 4 órától volt az ünnepi átadó, és míg vártam férjem, hogy értem jöjjön, sétáltam 5 óra után a megvilágított, mégis kissé sötét utcán. Néztem, hogy a nálam lévő lámpás fénye mennyire más. Nem olyan élénk, nem bántó, mégis, tökéletesen jól látok mellette, és messziről látnak engem is az emberek.

Azon gondolkodtam, hogy valahogy ilyen az is, amikor a hívő ember helyesen világít. Nem bántja a másikat. Nem bélyegzi meg, és nem indul vad térítő útra.

Szelíden világít a helyén, tetteivel mutatja meg, mit is jelent Krisztushoz tartozni. Nem vakít, nem erőszakol, de szilárdan kiáll az Szentírás igazsága mellett. Nem hajlik semerre, marad a kijelölt úton.

Adventet ünneplő gyülekezet!

Világítunk így a helyünkön? Felkelt bennünk Krisztus szeretetének hajnalcsillaga? Vagy elvakítja valami más? Esetleg csak a meséig jutottunk el magunkban? Hogy állunk most, pár nappal karácsony előtt?

Élvezzük az ünnep gyönyörűségét, töltekezzünk be a történet szépségével. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a történet folytatódik. Eljut a Golgotáig, és az üres sírig is.

A kisded ma már nem kisded, és ahogy valljuk, egy nap vissza fog jönni, ítélni élőket és holtakat.

Várjuk őt második adventünkben!

Ámen.