2020.

2020. szeptember 20. vasárnap - Juhász András
2020.09.21
Textus: I. Korinthus 4. 20.

Az első korinthusi levélből vettem bizonyságtételem alapigéjét, egy verset, amely különös hangsúlyt kapott az elmúlt hetekben számomra, egy verset, amely fontos minden keresztyén számára, és amely igevers épp ma, a Bibliaolvasó Kalauz alapján szólít meg bennünket.

Az első korinthusi levél, amely a keresztyénség egyik legjelentősebb irata, rengeteg kérdésre megadja a választ nekünk.

Eligazítást ad az úrvacsora, az agapé kérdésében, szól az egyházról, mint Krisztus testéről, és annak egységéről, beszél a kegyelmi ajándékokról, megtaláljuk benne a Szeretet Himnuszát, érint az apostol családi problémákat, szól a pártoskodás elkerüléséről. De, itt találjuk a halál utáni élet, az örök élet, legszentebb keresztyén reménységünk legtisztább összefoglalását, a 15. részben, amikor Pál Jézus feltámadásából vezeti le és bizonyítja be a mi feltámadásunkat is.

Egyes kutatók szerint nem túlzás mindezek miatt ezt a levelet az egyházról szóló levélnek nevezni.

A levél tulajdonképpen két probléma miatt írattatott meg: az egyik a pártoskodás elkerülése, a másik a keresztyén szabadsággal való élés helyes gyakorlata.

A szabadsággal való élést a 6. résztől magyarázza Pál, míg az első 5 részben szinte végig, de más és más szempontból a pártoskodás, a viszálykodás elkerüléséről ír. Sajnos, aktuális volt ez, már az apostoli korban is. Korinthusban exkluzív kis csoportocskák alakultak ki. Voltak, akik az mondták: Pálhoz tartoznak, mások a rendkívüli képzettségű rétor Apollós követőinek vallották magukat, de megvolt a pártja Péternek is. Pál, inti a korinthusiakat, hogy felejtsék el azt, hogy ki volt Isten eszköze az ő megtérésükben, ahogy ő mondja- aki plántált – és egészen tudatosan csak arra fordítsanak figyelmet, hogy ki adja a növekedést, mert az a valaki ugyanaz: Isten.

Hogy mennyire aktuális ma is ez?

Még a keresztyének számára is?

Arra csak egyetlen példát szeretnék elmondani: esperesként a munkám nagyon nagy százalékát olyan ügyek foglalják le, amikor keresztyén emberek közt kell végezzem a békéltetés szolgálatát. Sokszor a vicc határát súroló esetek történnek. Van, hogy túl hangosnak érzik egy templom harangjátékát, ezért jelentik fel a lelkészt, van, hogy azt kifogásolják miért nem harangoznak minden délben. Van, akinek az bántja a szemét, hogy a lelkész kedves az emberekkel, és mondjuk barátságosan fog kezet velük, és a gyülekezet már két pártra is szakad. És, a sort lehet a végtelenségig folytatni…

De vajon miért történik ez?

Miért nem vagyunk képesek egymással békességben, szeretetben meglenni? Azért, mert emberek vagyunk. Emberek alkotnak minden emberi közösséget, emberek alkotják az egyházat, nem földre szállt angyalok, és bármennyire is szeretnénk, nem mindig úgy sikerülnek dolgaink, ahogyan azt eltervezzük. A világon valaha élt legnagyobb igehirdető, Spurgeon világít rá nagyon találóan: „Úgy szeretnék egy tökéletes gyülekezet tagja lenni. De az csak addig lenne tökéletes, amíg én nem lennék a tagja.” Mindig léteztek sajnos szakadások, egyenetlenségek a Krisztus-testében az egyházban, ezért mindig aktuálisak az első korinthusi levél e részei, minden keresztyén számára. Törekednünk kell arra, hogy a békétlenség, a szeretetlenség, a másik meg nem értése a lehető legkisebb mértéket érje csak el gyülekezeteinkben, egyházunkban.

Jézus az utolsó idők jeleként hozza azt fel, hogy a szeretet meghidegül az emberek közt. Erről, egy teológiai professzor azt mondta, hogy ez olyan, mintha a hajóba víz kerülne. Az egyház elleni külső támadások olyanok, mint a víz, a hajó körül. Veszedelmesek lehetnek, de nem feltételen azok. Ám, tudjuk jól, hogy ha a víz a hajótestbe kerül, előbb utóbb elsüllyed a hajó. Az egyházon belüli szeretetlenséget hasonlította ehhez, amely épp az egyház egyik általános ismérve, a szeretetközösség ellen tör.

1. Mi volt a probléma Korinthusban? Egyfelől, mint említettem  csoportok alakultak ki a gyülekezeten belül, volt Pál pártja, Kéfás, azaz Péter pártja, Apollós pártja. Ezek a csoportok az igazság egyedül birtokosainak hitték magukat.

Mindezen túlmenően magukat felettébb igazaknak hitték e csoportok tagjai, és egymás ellen fordulásukon túl, az őket bíráló Pál apostoli tekintélyét is megkérdőjelezték. Pál elítéli ezt a gyakorlatot, és minden olyan embert aki a korinthusiak megtérésében szerepet játszott, egyszerűen Isten eszközének nevezi, míg egyedüli alapnak, amelyre érdemes építeni egyedül a Jézus Krisztust tartja.

2. Pál, intésében jó apaként magát és Apollóst, -  Korinthus másik evangelizátorát - ajánlja példaként a korinthusiak elé.

E feddésnek az egyik csúcspontja ez a vers, amelyben Pál így szól: „Nem beszédben áll Isten országa, hanem erőben!”

Mit jelent ez? Azt, hogy beszélni már szépen és hangzatosan tudnak a korinthusi gyülekezet tagjai, ám mindez kevés, ha nincs mögötte valós tartalom. Jézus sem azt mondta, hogy „szavaitokról fognak megismerni benneteket, hanem azt, hogy gyümölcseitekről ismernek majd meg titeket” Vagy ahol más kontextusban, de ugyanezt sokkal keményebben elénk adja a mi urunk: „Nem mindenki aki azt mondja, Uram, Uram megy be a mennyeknek országába”.

Emlékezzünk az utolsó ítéletről szóló példázatra! Az utolsó ítéletről szóló példázatban sem azt kérdezi meg az Úr az előtte állóktól, hogy mit mondtatok a mezíteleneknek, az éhezőknek, a szomjúhozóknak, hanem azt kérdezi meg, hogy felruháztuk-e őket, adtunk-e nekik enni, vagy inni, meglátogattuk-e a beteget, elesettet, az arra rászorulót.

Jézus Krisztus adta elénk a legtökéletesebb példák egész sorát e téren! Már kortársai is megjegyezték róla: erővel és hatalommal szól, nem úgy ahogy a farizeusok és az írástudók tették, ha egy betegnek gyógyulásra volt szüksége, akkor ő nem teológizálgatott vele, hanem meggyógyította.

Az ötezer embernek sem csak lelki eledelt adott, hanem valós testi táplálékkal is ellátta őket, amikor arra szükség volt.

Lázár sírjánál sem egy szép beszédet tartott a feltámadás reménységéről, hanem kihívta halott barátját a sírból.

A leprást sem a lelki tisztaság fontosságával vigasztalta, hanem megtisztította a betegségtől! Nem csak szavai szóltak, de ereje átsugárzott minden cselekedetén is!

Az Újszövetség egyik legfontosabb példázatában az irgalmas samarítánusról szólóban pedig egyértelműen a másik emberért megélt, önzetlen, gyakorlati szeretet-megnyilvánulásra mutat rá, amikor az összevert emberhez a samáriai lehajol, kimossa sebeit, ellátja, szamarára teszi, és biztonságos, a gyógyulását elősegítő helyre juttatja.

 3. A keresztyénség egyik óriási zsákutcája az, amelybe akkor Korinthus keresztyénei befutottak: elég, ha csak beszélek Krisztusról. Elég a Krisztusról szóló beszéd. Gondoljuk meg, hogy a keresztyénségről mennyi és mennyi szó hangzik el a világon naponta!

De, ahogy a Dél-alföldi parasztember már egy századdal korábban is megmondta: „Beszélni fekve is lehet”. Ahhoz nem kell erőt kifejteni, nem kell felkelni.

Fiataljaink pedig találtak egy kifejezést arra az emberre, aki nem tesz semmit, ellenben mindig mondja, hogy mit kellene tenni. Az ilyeneket úgy nevezik: „hangember” Amikor készültem, eszembe jutott, hogy még teológusként egy ünnepi legációra készülve, de egyben az egész lelkészi pályára készítve, nagyon kemény szavakkal, de nagyon érthetően azt mondta nekünk egy idősebb lelkipásztor: „Gyerekek, ne csak ugassátok a Krisztus-követést!”  Igaza volt, még ha megdöbbentő is, ahogy ezt megfogalmazta! Mert, Isten országa nem szóban, hanem erőben áll. Egyetlen keresztyéni cselekedet többet ér ezer szónál, hiszen más dolog egy csoporthoz tartozni, más dolog vitatkozni, beszélni, az emberek feje felett elteologizálgatni, és más dolog Krisztust szolgálni, és őt követve cselekedni.

Nem véletlenül mondtam bizonyságtételem elején, hogy félelmetesen aktuálisak ezek a szavak ma is, a mi számunkra is. elénk is tükröt tartott a mi Urunk az Ő Igéje által, és megkérdezi tőlünk, hogy vajon a mi Krisztus-követésünk miből áll.

Kimerül- e beszédben, amely sokszor olyan hangos, hogy nem is látja a hallgató a beszédtől azt, hogy kik is vagyunk valójában, vagy, észrevesszük azokat a helyzeteket is, amikor cselekednünk kell, amikor ránk van szükség egy- egy gyakorlati probléma megoldásában?

Istennek adok hálát azért, hogy egy olyan közösség pásztora lehetek, ahol a másokért érzett szeretetgyakorlás megvalósul, nem csak az arról való beszéd!

Példaértékű az, ahogy e közösség tagjai, kicsik és nagyok, erősek és erőtlenek egymás mellé álltak és állnak! Ahogy a vészben egymás mellett voltatok, voltunk, nem csak a szavak, de a tettek szintjén is! A veszélyhelyzet pedig úgy gondolom külön is lehetőséget adott és ad ma is arra, hogy megmutassuk, Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben! Lehet, hogy ezért is próbál általa Isten?

Amikor így tudunk cselekedni, nagyra nőtt énünket háttérbe szorítva, a másikra figyelve, annak rezdüléseivel együtt élve, és szeretve gyakorlati, és a másiknak, a felebarátnak megfelelő  módon, akkor Isten országa ereje rajtunk keresztül lesz nyilvánvaló.

Adja meg Isten, hogy így lehessen. Ámen

Juhász András

 

vissza