2020.
Néhány nappal ezelőtt olvastuk e történetet, amely gyermekkoromtól meghatározó élményem. Ma, a Magyar Református Egység vasárnapján szólít meg bennünket, meglátásom szerint rámutatva arra a felelősségteljes, Istennek tetsző, keresztyéni magatartásra, ahogy népünk-nemzetünk felé kellene fordulnunk. Mit is ünneplünk ezen a napon? 2009. május 22-én, a Trianonban szétszakított nemzettestek magyar reformátussága lélekben és szervezetileg is egyesült. Debrecenben, az Egységünnepen hitet tettünk arról, hogy összetartozunk. Valamint, arról, amire az egyesülés jelmondata is rámutatott: „Krisztus a jövőnk, együtt követjük Őt!” Tavaly, a 10 éves évfordulón csodálatos ünnepségen voltunk együtt Debrecenben, idén pedig Marosvásárhelyen ünnepeltünk volna, ám marad egyelőre a csendes, vagy otthonainkhoz, vagy éppen újra ébredező gyülekezeteinkhez kötött emlékezés!
AÚgy gondolom, hogy az Ábrahámmal kapcsolatos történetek közül, az egyik legismertebb ez a történet, amelynek előzményeiből kiderül, hogy Ábrahám Mamré tölgyesében táborozott, amikor az Úr és két követe megjelent neki. Az Úr és két angyala kettős céllal látogatott a földre: egyrészt ígéretet hoztak Ábrahámnak, születendő fia felől, másrészt ítéletre érkeztek a Földre.
Miután Ábrahámmal és Sárával a születendő gyermekkel kapcsolatos beszédüket elvégezték, a két angyal elindult Sodomába.
Sodoma és a körülötte levő másik négy város nagyszerű földrajzi adottságokkal rendelkező területen találhatók. Folyóvíz található itt, kiváló minőségű termőfölddel, amely vetekedett Egyiptom legjobb földjeivel.
Az öt város vagy városállam pedig szövetséget alkotott egymással. A nép azonban, amely ezeket a városokat lakta, közmondásosan istentelen volt, a városokban olyan bűnök fordultak elő, amelyek az Úr előtt különösen utálatosak voltak. Egy régi zsidó forrás szerint például egy idegen koldusnak szállást és ételt adó sodomai leányt, a város lakói büntetésből levetkőztettek, megkötöztek, mézzel bekenték testét, és a tűző napra tették, hogy a méhek, darazsak megöljék. Arra, hogy mennyire istentelen életet élt a város, utal Sodoma egy éjszakájának leírása a 19. részben. Megvetették az egyik legfontosabb keleti udvariassági szabályt, a vendégszeretetet, és folyamatosak voltak a szociális valamint életellenes bűnök is. E városban lakott Lót is, Ábrahám unokaöccse. Ez az a város, amelynek rabságra hajtott lakóit Ábrahám mentette meg fegyvereseivel.
Istenhez az égig felhatott e város istentelensége, ahogy a Biblia képszerűen kifejezi, a jajkiáltás. Isten ekkor elhatározza, hogy véget vet a városban folyó istentelenségnek, és eltörli a föld felszínéről. Egy nagyon különös képet találunk itt: Isten így szólt: „Lemegyek, hogy megnézzem, hogy csakugyan a hozzám felhatott jajkiáltás szerint cselekedtek-e. Tudni akarom!” Furcsa ez a kép, hiszen Isten az egész föld uraként, minden titkos és nyilvános dolog tudójaként, mindenki ismerőjeként a földre száll. Úgy viselkedik, mint egy vizsgálóbíró, aki minden körülményt, részletet ismerni akar, mielőtt ítéletet hoz. Nem tudjuk, hogy miért került bele e különös mondat a történet leírásába, de máshol is találunk ehhez hasonló jelenetet ( Isten az Édenkertben sétált, lenézett az égből Bábel tornya építésekor. – mindez talán Isten kissé antropomorf ábrázolása a szentíró részéről, de az is lehet, hogy az író azt akarta kifejezni, hogy Isten ítéletét nagyon alapos vizsgálódás-megfigyelés-mérlegelés előzi meg, bizonyítékok vagy enyhítő körülmények keresése.
Isten ekkor kijelenti terveit Ábrahámnak. Ami még most kérdés: „Eltitkoljam-e Ábrahám elől, amit tenni akarok?”, az a későbbi korok prófétáinál, például Ámós prófétánál már egyáltalán nem kérdéses: „Az Úr semmit sem tesz addig, amíg titkát ki nem jelenti szolgáinak a prófétáknak.”- mondja Ámós.
Ábrahám, a 20. rész közlése szerint próféta, akinek Isten kijelenti akaratát. Ha a későbbi korok prófétáinak életét vizsgáljuk, szintén igaz ez a kijelentés: Isten semmit nem tesz addig, amíg ki nem jelenti terveit, akaratát a prófétáknak. Jeremiás prófétának például megadatott az, hogy lássa népének keserves jövőjét, és az utolsó pillanatokig hirdetnie kellet Isten ítéletét, de egyben megtérésre is kellett hívnia a népet. Ezékielnek pusztulást és szabadulást, megtérést kellett hirdetnie, mert ez volt Isten akarata.
Isten választottainak tehát minden korokban örömteli, de egyben keserves kiváltsága az, hogy láthatják Isten terveit, láthatják az események alakulásából azt, ha ítélet vagy szabadulás következik.
Ebben a helyzetben Isten embere két dolgot tehet: nem hallgathat a felismert igazságokról. Éjjel és nappal szólnia kell az Istenről való bizonyságtételnek, és nem hallgathat el a megtérésre hívó bizonyságtétel sem.
A másik amit tehetünk az ilyen helyzetekben: az a könyörgés. Ábrahám is ezt teszi, helyesen ismeri fel Isten kijelentéséből, hogy a sodomai látogatásnak egyetlen következménye lehet, mégpedig a város eltörlése a föld felszínéről, ezért azonnal könyörögni kezd az Úrhoz. Sokszor szinte már a tiszteletlenség határát súrolóan perlekedik, alkudozik Istennel.
Miért teszi ezt? Azért mert felelősséget érez Sodomáért. Azért mert fontosak számára a körülötte élő emberek is, nemcsak a saját jóléte és élete. Teljesen ismeretlen ez a fajta magatartás a kezdetleges erkölcsi fokon álló törzsek és népcsoportok gyűlölködése és civódásai között.
De ha körülnézünk világunkban, ma sem túl gyakori a másokért érzett felelősség. Ismert Ábrahám előtt Sodoma, Gomora és a többi város élete, hiszen Lót, unokaöccse itt lakik, és mégis szinte közbenjáróként harcba száll Istennel a városok megmaradásáért. Nemcsak Lótért száll perbe Istennel, bár ezt is tehetné, nemcsak néhány emberért, hanem mindenkiért. Nemcsak a családja, a rokonsága fontos neki, hanem az idegen is.
Ez az a lelkiség, ami később szinte teljesen hiányzik Izráelből. Izráel feladata lett volna más népek elé élni Isten szeretetét, kegyelmét, jóságát, könyörögni érettük, és megtérésre hívni őket. Ábrahámmal szemben a későbbi zsidó hozzáállást jól példázza egy másik próféta: Jónás esete, aki még isteni utasításra, parancsra is csak vonakodva végzi küldetését, egy halálra ítélt város életre vezetését. Érdekes párhuzam! Ábrahám hívás és kérés nélkül is perlekedik Sodomáért, míg Jónás isteni parancs ellenére is Ninive elpusztulását akarja.
Drága testvérek! Vajon életünk melyik próféta életére hasonlít? Érzünk-e felelősséget a körülöttünk lakók iránt, a mellettünk élők foglalkoztatnak e minket? A Magyar Református Egység napján figyelmünket most közvetlen környezetünk, népünk-nemzetünk fiai és leányai felé fordítsuk, ne a távolba, hanem közvetlen környezetünkre figyeljünk!
Vajon, ítélkezünk-e a környezetünkben élők felett, vagy imaharcot folytatunk értük?
Fontos-e számunkra, ha szomszédunk, munkatársunk, esetleg a templompadokban mellettünk ülő testvérünk nyilvánvalóan nem jó úton jár, ha a halálba rohan?
Fontos-e mi számunkra a mi közvetlen és kicsit tágabb környezetünk –városunk, országunk, határainkon kívül élő magyar véreink, vagy önző énünk miatt nem látunk túl magunkon?
Emeljük-e a környezetünkben levő embereket Isten felé, imádságban, vagy közönyösen elmegyünk mellettük, azzal a meggyőződéssel, hogy nekünk is megvan a magunk baja?
Ábrahám alkuba bocsátkozott az Úrral. Nagyon érdekes ez az alku, ugyanis a párbeszéd nem szól másról, hanem, hogy miként is érvényesül Isten igazsága.
Vajon a gonoszokkal azonos megítélés alá kell-e esnie a kegyes, hívő embernek is? Úgy tűnik ebből az alkudozásból, hogy Ábrahámnak szinte lelkiismereti kérdést okoz Isten igazságosságának kérdése. Fontos neki, hogy az istentelennel ne kelljen együtt elpusztulnia az igaznak is. Ábrahám tehát az ő védőbeszédét arra a meggyőződésre alapozza, hogy Isten cselekvése nem lehet önkényes, hanem összhangban kell állnia a tökéletes igazsággal. Azonban a megkülönböztetés nélküli pusztulásnál mind a gonoszak, mind a jók azonos sorsra jutnának. Ábrahám az igazakra tekintve kéri Istent, hogy halasztódjék el az ítélet Sodoma felett. Ábrahám szinte a végsőkig feszíti a húrt, amikor imája során ötven igazról tízre viszi le a határt, és kikényszeríti Isten ígéretét, hogy ha Sodomában 10 igaz ember él, akkor a várost nem pusztítja el. Isten pedig hagyja magát meggyőzni, és a történet ezen pontján Isten könyörületességének lehetünk tanúi. Isten hagyja magát megkérlelni. Isten kész az imádság meghallgatására, úgy ahogy Lukács evangéliumában találhatjuk, Jézus szájából: „Kérjetek és adatik, keressetek és találtok. zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” Merész dolog az imádság, de egyben Istentől kapott fegyver is a kezünkben, nehéz pillanatainkban, örömeinkben, magunkért és másokért, kérve, hálát adva és dicsőítve.
Ábrahám esetében nem az Isten irgalmán múlik, hogy a kérés nem teljesíthető, hanem azon a tényen, hogy a városban nincs tíz igaz ember. A tízes szám a lehető legkisebb csoportnak a létszáma, alatta már, mint a 19. rész is mutatja, csak egyes emberek menekülhetnek meg, így az Istennel való alkudozás befejeződik.
Hogy egy igaz az elveszettek helyett tehetne eleget, miként arról a Római levél is beszél, az még ebben a bibliai részben nem lehet és nincs is benne. Nekünk azonban beszélnünk kell erről. A Római levél 5. részében ugyanis a következőt találjuk: „Ahogy egynek a vétke (Ádám) lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulására. Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által sokan lettek igazakká.”
Ez az egy tökéletes és igaz ember, az emberré lett Krisztus, akinek érdemeiért az Atya nekünk sem tulajdonít többet bűnt, akinek érdemeiért nem kell elkárhoznunk. Akin keresztül tekint reánk, bűnösökre az Isten, és ajándékoz nekünk örök életet és üdvösséget.
Ajánljuk hát Megváltónk kegyelmébe magyar népünket, könyörögjünk e nép hozzátérésén, azért, hogy e nép határokon belül és túl betölthesse tőle kapott küldetését! Ámen
Juhász András