2020.

2020. február 9. vasárnap - Juhász András
2020.02.10
Lectio: III. Mózes 25: 8-12.
Textus: Lukács 4, 14-21. 28-30.

Ezekben a hetekben Lukács evangéliumát olvassuk.

Ahogy megszokhatták már a testvérek, ilyenkor néhány gondolat erejéig be szoktam mutatni az adott bibliai könyv íróját, akit Isten Szentlelke választott ki erre a munkára, és akit ugyancsak Ő ihletett.

Ki volt ez a Lukács? Személyéről viszonylag keveset tudunk, de azt igen, hogy e könyvön kívül ő írta az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet is, ugyancsak Teofilusznak. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv ajánlásából derül ki, hogy első könyvét arról írta, amit Jézus tett, a második pedig az egyház küldetéséről szól, a Missziói parancs alapján. Lukács, szíriai pogánykeresztyén volt, görög származású, foglalkozását tekintve: orvos. Azt írja, hogy Jézus történetének még nem volt szemtanúja, de hiteles emberektől-szemtanúktól mindennek utána járt, és így meri leírni evangéliumát.

A második könyvben, már szereplőként, Pál útitársaként jelenik meg, a misszió, a pogányok közötti szolgálat nagy harcosa. Pálhoz, a haláláig hű volt, mindenhova, még Rómába is elkísérte, innen értesülhetünk Pál sorsának alakulásáról. Pál meg is jegyzi róla, a II. Timótheus levélben, az üzenetek között: Mindenki elhagyta őt, egyedül Lukács tartott ki mellette. Személyében tehát, egy minden helyzetben, időben hű keresztyént ismerhetünk meg, aki nem hátrál meg, és az ügyért akár az életét is képes feláldozni, hiszen egy halálraítélt fogoly útitársának lenni nem életbiztosítás. Valószínű, hogy sok szenvedésben volt része, ha elolvassuk Pál dicsekvését a II. Korinthus 11-ből, akkor láthatjuk, mindezt összehasonlítva az Apostolok cselekedeteiről írott könyvvel, hogy e szenvedések egy részének Lukács is hordozója volt. (Pál tengeri balesetéről, a Máltai hajótörésről- ami a mögöttünk lévő Ökumenikus Imahét alapigéje volt - például így ír: „Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak minket Rómába…, Eljött a 14. óra mióta az Adrián sodródtunk…Miután megmenekültünk”) Részestárs az evangélium hordozásában, és a szenvedés vállalásában.

Evangéliuma óriási jelentőségű: pogányoknak írt, olyan evangéliumot, amely mindenki számára érthető, azok számára is, akik nem ismerték a Messiással kapcsolatos jövendöléseket, akik nem ismerték a zsidó vallást. (Óriási feladat, hiszen nem írhat Messiásról azoknak, akik nem is hallottak róla, azt sem tudják, hogy mi az, hogy Messiás, így új fogalmakat kellett elővennie, találnia, hasonlóképpen Pálhoz, amik az igazságra mutatnak, DE mindenki számára érthetőek).

Ma, a csütörtöki napra kijelölt igeszakasz egy részlete alapján kívánom Isten üzenetét hirdetni, átadni nektek. A cím szerint, a felirat szerint, Jézus megkezdi tanítói hivatalát. Názáretben, a zsinagógában, azon a helyen, ahol nevelkedett elkezd tanítani. Olyan szép a bevezető mondat: szokása szerint bement a zsinagógába. Olvastam néhány napja egy magyarázatot egy áhítatos könyvben, ahol az író kibontotta ezt a mondatot. Szokása szerint – azaz rendszeresen. Bement – ma úgy mondanánk a templomba, és ott hallgatta Isten igéjét, emberi szavakban. Sok embert az tart távol a templomtól, hogy egyszerűek, vagy éppen gyengén megfogalmazottak a prédikációk. Gondoljuk meg, hogy Jézus is mennyi gyenge prédikációt hallott a zsinagógában, ő aki a valaha élt legnagyobb prédikátor volt – hiszen úgy tudott lekötni beszédével 5000 embert, hogy azok még az éhségről is elfeledkeztek – mégis, ezek ellenére eljárt istentiszteletre!

Másokat az tart távol a templomtól, hogy azt gondolják, sok ott a bűnös és álszenteskedésnek tartják azok részvételét az istentiszteleten. Názáretben vajon hány, nyilvánvalóan vagy titokban bűnt elkövető tagja lehetett a közösségnek! Jézus pedig a titkolt bűnöket is ismerte és mégis vállalta a közösséget velük is. Viselkedése példát ad elénk, az istentiszteletre való járás tekintetében! Ha neki szüksége volt erre, nekünk mennyivel inkább szükségünk van rá! Ne sajnáljuk hát rá az időt – amelyet mellesleg sokszorozva kapunk vissza Istentől, ha neki adjuk – és, ne ítélkezzünk egyetlen testvérünk felett sem, hiszen mi is kegyelmet nyert bűnösök vagyunk!

Jézus bemenve a zsinagógába, kezébe vette az egyik tekercset és felolvasott belőle! Minden zsidónak, aki nagykorú volt, lehetősége volt arra, hogy a zsinagógában (saját vagy más város zsinagógájában olvasson fel az írásból, és tanítson abból a részből). Pál, ezt a szokást gyakran használja a misszió szolgálatában, annak eszközeként. Felolvas az Írásokból, majd azok alapján elkezd tanítani, és az Ószövetség egy részéből kiindulva bizonyságot tesz Krisztusról. ( Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a zsinagógai istentiszteletből alakult ki a mi istentiszteleti gyakorlatunk, amelynek ugyancsak fő eleme Isten igéjének olvasása és annak magyarázata). Jézus Ézsaiás prófétát magyarázza, a  prófétás könyv 61. részéről szól, a Messiás eljövetelét hirdető próféciáról, és egyetlen mondatot, a lényeget összefoglaló mondatot olvastam fel prédikációjából: Ma teljesedett be ez az Írás a füleitek hallatára.

Tulajdonképpen Jézus programbeszédjének is felfoghatjuk e néhány verset. Elmondja előre, hogy mit fog tenni, és jelzi azt is, hogy abban a kiváltságban lehetnek e város lakói, hogy most és itt teljesedik be a prófécia. Nem kell tovább várniuk, személyében teljesedik be mindez.

Kijelenti, hogy a nyomorult emberekhez szól az Ő küldetése. kikhez? szegényekhez-akik szegénységük miatt már magukra nem számíthatnak, a töredelmes szívűekhez, a vakokhoz, a foglyokhoz, a lesújtottakhoz. Tehát, csupa nehéz sorsú emberhez. Nincs köztük egy gazdag, egy király, egy főember, egy főpap sem, csak egy csomó nehéz élethelyzetekkel küszködő ember. Miért? Azért, mert ahogy csak a betegnek van szüksége orvosra, és nem az egészségesnek, úgy Jézusra is igazán azoknak van szükségük, akik nyomorultak testi vagy lelki értelemben. Azaz kinek? Mindenkinek drága Testvérek! Ám nem mindenki látja be azt, hogy nyomorult, hogy szegény, hogy vak. Ahogy a Jelenések könyvében olvashatjuk Laodicea gyülekezetével kapcsolatban: „Mivel ezt mondod gazdag vagyok, meggazdagodta, nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, és a szegény, a vak és a mezítelen!” Számtalan ember képtelen arra, hogy reálisan lássa magát, reálisan lássa életét, amely a bűn nyomorúsága alatt van!

Mert mit jelentenek a Jézus beszédében felsorolt dolgok lelki síkon? Fizikai síkon könnyen meg tudjuk határozni, ezt kellene, áttegyük lelki síkra. 

A fizikálisan szegény embernek nincsenek javai, vagy csak alig. A Szentírásban itt található szó azonban nem egyszerűen szegényt jelent, hanem egyenesen koldusszegényt! Akinek valóban semmije nincs, túlélése a másik ember jóindulatának függvénye. A fizikálisan vak ember nem lát, azaz a világ szemmel való megismerése nem lehetséges számára. A lesújtott-megkinzott ember az, akit mások a földre löknek, és szándékosan szenvedést okoznak nekik. A fogoly pedig börtönben van, ahol a korszak gyakorlata szerint valaki vagy azért volt, hogy elítéltetését várja, vagy a halálos ítélet végrehajtása előtti időt töltse.

És lelki értelemben?

Az a szegény, aki önbecsülésének nullpontjára jutva csak Istentől vár segítséget, a keze üres, és tud ajándékot elfogadni.

Az a vak, akinek nincs teljes istenismerete. Aki elől Isten látásának lehetőségét a bűn elzárja.  

Az a lesújtott-megkinzott, akit testi-lelki bajok gyötörnek.

És az a fogoly, aki a bűn fogságában van.

Minden ember e helyzetből indul el, és válhat gazdaggá, látóvá, szabaddá és felemeltté - de CSAK Jézus által. Akkor, ha Ő megérinti az életüket. Ha meggyógyítja lelkünket. Ennek azonban alapfeltétele az, hogy tisztában legyünk azzal, amit az úrvacsorai liturgiában így szoktunk megvallani: gyarlók, esendők és bűnösök vagyunk! Ha Jézus életére tekintünk, láthatjuk, hogy Jézusban beteljesedett ez a prófécia! Nemcsak neve, de személye maga a szabadítás! Személyében Isten úgy jelentette ki magát, mint soha még! Olyan egyértelműen, olyan tisztán!

A héten hallottam egy elgondolkodtató történetet. Egy férfi, 150 címre egy e-mailt küldött, amiben emberek csatlakozását kérte egy tiltakozó akcióhoz. A dihidrogén monoxid kovalens kötésben vegyület betiltásához keresett támogatókat. Leírta, hogy ez a vegyület felelős többek közt a fémek korrodálásáért, nagy szerepe van a savas esőkben, a talajeróziót is ez okozza, valamint hogy akár kis  mennyiségben is az embereknél fulladásos halált okoz. A 150 címzettből 148 csatlakozott a betiltást követelő akcióhoz. Pedig, a férfi a víz molekulát írta le, tudományos szavakkal.

Miért mondtam el e történetet? Azért, mert a történet rámutat arra, hogy amit nem ismerünk, attól mennyire félünk. Ha valamit másként fogalmaztak meg, mint ahogyan azt megszoktuk, akkor az ember nem érti. Ha valamit mondjuk tudományos módon adnak tudtunkra, akkor az értetlenséget, sokszor félelmet vált ki belőlünk. Ha valami távolinak tűnik, az érthetetlen, és sokszor félelmetes.

Így van Istennel kapcsolatban is a legtöbb ember: távoli, fel nem fogható, félelmetes valaki a számára. Ezért, nehezen hisznek benne, sokszor félelemmel fordulnak el tőle. Jézusban azonban Isten teljesen egyértelműen kijelentette magát. Ahogy Jézus magáról elmondja: „Aki engem látott, látta az Atyát!” Benne, általa Isten személyesen hozzánk, közénk, értünk jött! Kilépett megközelíthetetlenségéből, nagyságából. Jézusban nem az ismeretlentől való félelmet láthatjuk, hanem azt, hogy Isten mennyire szeret bennünket!

Még egy érdekességre szeretném ráirányítani végezetül figyelmeteket, aminek megértéséhez vissza kell térjünk a hosszabb igeszakaszként felolvasott ószövetségi törvényhez. A zsidóság leggyakoribb ünnepe a szombat volt. Volt azonban egy szombat év is, a hetedik év, amikor tilos volt a földet megművelni, az a szegényeké lehetett, és az előző évek terméséből élt Izrael. Volt ezen kívül a 7X hetedik évre következő esztendő, tehát minden ötvenedik esztendő is, amit külön megszenteltek. Ez volt a jóbél éve, a kürtöltetés éve, a Nagy elengedés esztendeje. Ebben az évben rendezni kellet az eredeti tulajdonviszonyokat, szabadon kellet engedni a rabbá lett izraelitát. Minden visszakerült az eredeti állapotába az 50. esztendőkben. Lukács szerint Jézus működésének kezdete egy ilyen 50. esztendőre esik. Jézus működésének kezdete a nagy elengedés éve. Elengedte az Isten bűneinket, az ő áldozatáért. Helyreállítja az eredeti viszonyt, a teremtési rendet, amely megromlott Isten és ember között. Újra Isten gyermekei lehetünk. Ekkor, a zsinagógában hirdeti meg a az Igazi Elengedés évét Jézus, és a kereszten ér véget mindez, amikor kimondja: elvégeztetett. Ez a pecsét.

Hogy lehet ehhez viszonyulni? Szomorú e rész befejezése: néhányan meg akarják ölni Jézust. Jézus azonban átmegy közöttük. Ugyanarról van itt szó, amely János evangéliumában így fogalmazódik meg: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. A világ királya istállóban születik, a rókáknak barlangjuk, madaraknak fészkük –neki semmije nem volt, majd Jeruzsálem és egész népe kiáltja ellene törve azt, hogy: Feszítsd meg! Ellenben, azoknak akik befogadták őt, hatalmat adott arra, hogy Isten fiaivá legyenek- emlékezzünk a tanítványok megváltozott életére, Zákeusra, akinek életében a pénz imádata helyett Jézus került az első helyre, vagy a latorra a kereszten, aki szívébe fogadva Jézust elnyerte az örök életet!

Lehet választani, előttünk a lehetőség, a kegyelem felajánltatik mindannyiunknak, de csak akkor lehet a miénk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy vakok, szegények, lesújtottak, töredelmes szívűek és foglyok vagyunk. Merjük hát elfogadni a Krisztusban meghirdetett és nekünk adott isteni kegyelmet!  Ha pedig e kegyelmet elnyertük már, mert igent mondtunk Isten Jézusban hozzánk szóló szent hívására, akkor cselekedetinkből mutassuk meg, igazoljuk, hogy az Övéi vagyunk már! Ámen

Juhász András

vissza