2020.
Szeretett Testvéreim!
Nagycsütörtökön emlékezünk a lábmosás történetére, és az úrvacsora szereztetésére. Amikor ide kerültem Szeged-Kálvin térre, örömmel értesültem arról, hogy a gyülekezetben szokás az úrvacsorai közösség nagycsütörtökön. Különleges, és közösségi élmény, mégis személyes úgy odaállni a megterített Úrasztalához, hogy közben az utolsó vacsora momentumai elevenednek meg bensőmben.
Ezen a nagycsütörtökön másként lesz. Nem a templomban vagyunk együtt, hanem otthon, többnyire a családtagokkal. Mégis –hiszem-, hogy lélekben együtt vagyunk, hiszen az Ige és Isten szeretete összeköt mindnyájunkat!
Bizonyára sokakban megfogalmazódott, bennem is, hogy ’milyen jó, hogy Istennek nincsenek határai, és Ő nem csak a templomokban van jelen, hanem mindenhol, a szívünkben is!’. Nem helyszín-függő tehát az Isten tisztelete, az Ő magasztalása, és az igaz bűnbánat-tartás.
A mai istentisztelet helyszíne tehát a szívünk. Az a cél, hogy elcsendesedjünk most, ráhangolódjunk az Igére, és nyitott szívvel elkérjük az Úr üzenetét, egyen-egyenként. Az istentiszteletek soha nem arról szólnak, hogy ’mit teszek én?’, hanem mindig arról, hogy mit cselekszik, vagy mit szól hozzánk az Úr! Ennek most különösképpen is nagy aktualitása van, hiszen a megszentelt szívekben elvégzi az Úr mindazt, amire épp szükség van!
A lábmosás történetét hoztam ma közétek. Rögtön az első mondatot olvasva jutott eszembe a kánai menyegző története. Amikor elfogyott a bor, és Jézus anyja, Mária figyelmezteti Jézust, hogy „Nincs boruk.” (Jn 2, 3b), Jézus ezt mondta: „Nem jött még el az én órám.” (Jn 2, 4b).
A mai történet így kezdődik: „A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy ELJÖTT AZ Ő ÓRÁJA…” (Jn 13, 1). Nem jött még el az én órám – Eljött az Ő órája.
Azt látjuk e két Igében, hogy az Úr Jézus nagyon jól tudja, hogy mikor kell cselekednie, mikor kell kiállnia, mikor jön el az Ő ideje. Amikor eljött az Ő órája, az az idő, amikor előkészíti a megváltást, Ő cselekszik! Még pedig, már nagycsütörtökön!
Ő az, aki „felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni…” (Jn 13, 4-5).
A tanítványok közben csak ülnek tétlen, nem szólnak semmit, és engedik, hogy a Mester szolgálja őket. Szokatlan ez a cselekedet, hiszen a szokásoknak megfelelően a szolgák kötelessége volt, hogy megmossák az érkezők lábát. Csak ha nagyon előkelő és nagyon szívesen látott vendég érkezett a házhoz, akkor végezte a házigazda ezt a feladatot. Egyenrangú emberek esetén a legfiatalabb kötelessége volt ezt elvégezni.
De most Krisztus, akinek az Atya Isten mindent a lábai elé vetett, most letérdel az ember elé, hogy a legszolgaibb munkát elvégezze neki! Jézus most nem beszél, hanem cselekszik… Cselekszik, mert amit ki akar fejezni az ember számára, azt csak így tudja kifejezni. Kifejezi határok nélküli szeretetét, szolgai lelkületét és alázatát.
Tudja, hogy eljött az Ő órája, de a végsőkig tanítani akarta őket! Jézus tudja, hogy milyen sokszor vagyunk hajlamosak büszkén kihúzni magunkat, és a mellkasunkat veregetni, hogy milyen sikereket értünk el, persze egyes egyedül. Tudja, hogy gyakran megesik velünk, hogy lenézünk embereket, mert mi különb munkát végzünk, mint ők. Tudja, hogy könnyen el kezdünk versenyezni egymással, holott nem erőnket, hatalmunkat és sikerünket kellene fitogtatni, hanem támogatni azokat, akik rászorulnak: vagy konkrét dolgokkal vagy bíztató szóval.
Jézus jól ismerte tanítványait. Az utolsó vacsora elfogyasztása előtt tehát letérdel az övéi elé. Jézus odatérdel a gőgös, büszke, beképzelt emberek izzadságszagú, poros lába elé, és elkezdi mosni, és a Nála lévő kendővel törölgetni. Pedig tudta, hogy ki árulja el Őt; ki lesz az, aki 3x megtagadja; kik azok, akik nem bírnak virrasztani, és hogy elszaladnak majd mindnyájan, teljesen magára hagyva Őt…
Jézus minket is ismer, és jól látja most megtört szívünket. Látja az aggódást, a félelmet, a bizonytalanságot, a veszteségeket, a testi-lelki bezártságot. Látja a magányt, a veszekedéseket, a vágyakat és a szükségeket. Látja az Igére való vágyakozást is, és látja az Iránta való közömbösséget is. És mégis jön most elénk, és szolgálni akar minket.
A tanítványok megérdemelték? Nem! Mégis megtette Jézus?! Igen! Mi megérdemeljük ezt a mérhetetlen, önfeláldozó szeretetet? Nem! Mégis megkapjuk Tőle?! Igen! Ki érti ezt?!
Jézus azzal, hogy oda térdel a lábaik elé, megalázza magát. Nem meghunyászkodik, nem behódol, hanem alázattal szolgálni kezdi őket. A Legnagyobb; Uraknak Ura; Királyok Királya, Aki a halálon is Úr, most itt szolgál a legkisebbek, bűnösök, árulók, tagadók, kicsinyhitűek lábai előtt. Hogy is van ez?
Azt gondolom, ahhoz, hogy Jézus ezt a szolgálatot elvégezhesse, nagyon mélyre kellett szállnia. De most már nem csupán a szolgák feladatáról, a lábmosásról beszélek… A teremtett világ legmélyebb pontjára szállt, annak legmegalázottabb helyére, a keresztfára! Aki ennyire meg tudja alázni magát, az tud csak szeretni igazán! Hát ilyen ez a szeretet…
Ez a tettre készség túlmutat az emberi képzelőerőn, az emberi gondolatokon. Ez a tettre készség most Jézusra mutat, Aki tudja, hogy ELJÖTT AZ Ő ÓRÁJA. A tanítványok pedig passzívak, nem tesznek semmit, csak hagyják, hogy megtörténjen!
Kivéve Pétert! Egyik lelkesebb és leghevesebb tanítványa az, aki vonakodik ettől. „Uram, te mosod meg az én lábamat?” (Jn 13, 6b). – „Az én lábamat nem mosod meg soha.” (Jn 13, 8a). „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13, 8b).
Péter tudja, hogy szereti őt a Mester, de a lehető legerősebben tiltakozik, hogy neki ő segítsen. Feljön benne az önérzet, hogy ’igen, elrontottuk, ennek máshogy kellett volna történnie, de az én lábamat ne mosd meg!’ ’Én nem akarom, hogy megalázkodj előttem Mester! Leesett, hogy mit tettünk rosszul, most már értjük, nem kell folytatnod Jézus a megalázkodást.’
Olyan emberi ez a momentum. Péter érti is, meg nem is, hogy mi történik. S mivel erősebb benne az, hogy nem Jézusnak kellene előtte térdelnie, ezért heves tiltakozásba kezd. De most nem ennek van itt az ideje!
Sokszor vagyunk mi is ilyen hevesek, öntudatosak; sok-sok hibával, mulasztással, félbe hagyott, kétes dolgokkal. Olyan sokszor képzeljük azt, hogy mi mindent megtehetünk; a mi kezünkben van a lehetőség; változtathatunk történéseken, vagy megoldhatunk nehézségeket…
Szeretett Testvéreim, ez nem így van! Vannak olyan események, amelyeket nem tudunk befolyásolni; vannak esetek, amelyekben kellene, de nem merünk cselekedni. Sokszor akarunk aktívak lenni, mégis passzívvá válunk számtalan esetben…
Ezzel csupán azt szeretném a szívekre helyezni, hogy vannak olyan időszakok, amikor nem nekünk kell cselekedni, csupán engedni, hogy bennünk cselekedhessen az Úr! Van, amikor annak van az ideje, hogy kijavítsuk, amit elrontottunk; befejezzük, amit félbe hagytunk; vagy elvégezzük, amit mulasztottunk. De most másnak van itt az ideje!
Annak, hogy engedjük, ahogy megvizsgálja az Úr a szívünket, Igéjével megszólítson, és tisztára mosson lelkünkben! Engedni, hogy Jézus egészen közel jöjjön hozzánk, és elvégezze megszentelő, üdvözítő munkáját bennünk!
Jézus a lábmosással közösséget teremt. A tizenkettő szem-és fültanúja az eseményeknek, és talán megsejtik, hogy itt nem csak az alázatot akarja a Mester megtanítani, hanem ez előjele annak, amit majd másnap tesz értük. Most még ezt nem teljesen érti Péter sem, de később megérti. És ha nem engedi, hogy meghaljon érte, hogy szolgáljon felé, akkor el fog veszni. Jézus mindig úgy és abban szeret, amit éppen velünk cselekszik.
Jézus a lábmosással közösséget teremt. A teremtés része, hogy kapcsolatra teremtett Isten minket Önmagával és egymással is. De pontosan a túlzott öntudatunk, ’ki a nagyobb vitatkozások’ mentén szakadások lesznek közöttünk. És Jézus megcselekszi ezt azért is, hogy begyógyítson sebeket, feltépjen fölösleges feszültségeket, emlékeztessen és bűnbánatra is sarkalljon.
Nagycsütörtökre úgy szoktunk emlékezni, mint az úrvacsora szereztetésének napjára. De mindez nem történhetett volna meg közösségben, ha előtte nincs a közösség számára egy ilyen mértékű és fajtájú megbékéltetés. Ez csakis alázattal és szeretettel volt lehetséges. Jézus egyszerűen példát ad viselkedésével.
Jézus nagycsütörtöki tettével közösséget teremt, megbékéltet és bűnbánatra indít. Ez most nekünk szól! Most nem a templomban, hanem az otthonunkban, sőt a szívünkben! Hódoljunk Előtte, magasztaljuk Őt, és hívjuk be az életünkbe, hogy elvégezze megszentelő, üdvözítő munkáját bennünk! Ámen.
Lovász Adrienn