Prédikációk

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt egy hét a Teremtés hete volt nem csak a nagy egyházban, hanem gyülekezetünkben is. A hétközi alkalmakon arra kerestük a választ, hogy Teremtményként hogyan is találhatjuk meg biztos helyünket a teremtettségben, ezekben a megpróbáltatásokkal teli időkben is. Hiszen ebben az évben nem kerülhetjük ki a mindennapjainkat meghatározó bizonytalanságot, melyet a vírushelyzet jelent, ugyanakkor, ebben a helyzetben is meg kell találnunk teremtményekként a Gondviselő munkájában.

A válasz pedig az a kegyelem volt, melyet Dávid emleget a felolvasott igeszakaszban. Az a kegyelem, mely Ábrahám egyetlen fián keresztül országot uraló népet hozott létre. Olyan népet, akik a bűnös világban sokáig egyedül álló módon szövetségre léphettek Istennel. Tudhatták, ki a teremtőjük, és hogy mi a terve ezzel a világgal.

Gondoljunk csak bele!

Ki ne akarná tudni az okát létezésének? Kit ne foglalkoztatna az, amit Koncz Zsuzsa olyan meghatóan énekel: Hisz jól tudod, nem kértelek. /Nem kértem tőled az életet. /S még mielőtt majd egyszer meghalok, /Még tudnom kell, miért vagyok.

Vágyunk a tudásra, ez bűnös természetünk alapja. Mindig többet, mindig jobban. Bár csak az Isten dolgaival szeretnénk ennyire előrehaladni!

Izrael népének azonban ez a kérdés már bizonyos mértékig meg volt válaszolva. Ők tudhatták, hogy Isten, Akit teremtményei a bűneset során olyan csúfosan elárultak, mindennek ellenére szereti az embereket, és eltervezte a megváltás művét. Ők kaphattak iránymutatást a mindennapi élethez és lehetőséget, hogy a bűn okozta szakadék ellenére Istenhez járulhassanak a szertartásokban.

Érezte Izrael népe bűnösségét? Nem mindig. Sokszor letértek az útról, és nem azt tették, ami helyes volt.

És érezte vajon azt a kiváltságot, amit Isten ismerete jelentett? Inkább teher volt nekik, mint ajándék.

Maga Dávid is, aki az ország legdicsőbb királya volt, elbukott. Elbukott amikor Betsabéval bűnös viszonyt folytatott, majd inkább úgy döntött, szerelme férjének meg kell halnia. Ugyanakkor, Dávid tudja, Isten kegyelme tette őt uralkodóvá, és elődje, Saul példájából látja, ugyan így el is veheti tőle a királyságot az Úr.

Az ő imádsága ez a mai ószövetségi igeszakasz. Akkor hangzik el ez az imádság, amikor Dávid eltervezi, hogy templomot épít az Úrnak, de Isten nemet mond erre. Dávid pedig harag, vagy vádaskodás helyett, imádkozik. Istenhez fordul, és kiönti neki a szívét.

Dávid elkezdi sorolni, hogy mennyi jót kapott eddig Istentől. Milyen sok csodának lehetett szemtanúja, amit Isten cselekedett. Hány szabadítást élt át, amikor nem ő vágta ki magát a bajból, hanem a hatalmas Isten szabadította meg őt és vele együtt a népet. Isten bölcs, Isten jó, Isten hatalmas. Erre a hatalmas Istenre bízza rá az egész jövőjét is. Sőt eljut erre a gyönyörű hitvallásra: "Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, egészen úgy van ez, ahogyan hallottuk fülünkkel."

Ő sokat hallott másoktól is Isten tetteiről. Ez az ember tudja, hogy kihez imádkozik. Teljes békességgel igent mond akkor is, amikor Isten megtiltott neki valamit, és áldja Őt továbbra is, mert ismeri ezt a hatalmas Istent.

Isten leállítja őt valamiben, és akkor ő leül az Isten előtt és magasztalja Őt.

Mikor ültünk mi le így utoljára Isten előtt, hogy az órát nem nézve kiöntsük előtte a szívünket, és engedjük, hogy beszéljen velünk, hogy sok mindennek az okát és a célját is megértsük? Hogy beavathasson az Ő titkaiba.

Dávid imádsága nagyon elgondolkodtatott. Izrael népe tudott Istenről. Ismerte ígéreteit, emlegette szabadítását és az Ábrahámmal kötött szövetséget. Áldozott Istennek a törvények szerint, és a mindennapokban is megtartották a rendelkezéseket.

Az Úrral való viszony alapvető volt neki, sőt, igen gyakran teher, a maga szigorú rendelkezéseivel.

Mondhatnánk, könnyű volt nekik hinni. Könnyű volt nekik Istent magasztalni. Könnyű volt arról bizonyságot tenni, hogy az Úr lát amikor felkelek és amikor lefekszek is, és ismeri minden szándékomat. Hiszen napi szinten része volt az életüknek. Könnyű így elismerni Teremtő hatalmasságát.

Hallva újból és újból a teremtéstörténetet, olvasva a régi tekercseket, látva a templomot, benne a szentek szentjével, érezhető a Teremtő hatalmassága, és érthető az ember szerepe, valamint helyzete.

Azonban tekintsünk most magunkra.

Hol a mi helyünk ebben az egészben? Tudunk mi ilyen magasztaló és csodáló imádságot imádkozni? Vagy elveszetettek vagyunk és céltalanok ebben a furcsa és felbolydult világban?

Keresztény emberként, Istenben hívő, életünket őhozzá igazító emberként nagyon is nem mindegy, miként látjuk magunkat, mint teremtményeket és Istent, mint Teremtőt.

Pál apostol nagyon szépen fogalmazta meg a keresztény ember életének lényegét, amikor a korinthusi levélben ezt írta: Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

Micsoda kijelentés! Mi mindannyian Jézus Krisztushoz csatlakozunk, és az Ő részeként, az Ő irányítása alatt munkálkodunk.

Isten a Krisztusban elhívott, így saját népévé fogadott hívőt épp olyan hozzá tartozónak veszi, mint mi a kezünket, vagy épp a lábunkat.

Ti pedig Krisztus teste vagytok – írja Pál apostol ezt annak a korinthusi gyülekezetnek, amelyről a felolvasott részletet megelőző fejezetekben rengeteg olyan dolgot olvastunk, ami nem éppen dicséretes.

Voltak ott Korinthusban szakadások, pártoskodások, olvasunk igen súlyos, mindenki által elítélendő vétkekről. Olvasunk arról, hogy az istentiszteletet, az úrvacsorai közösséget is különféle feszültségek nehezítették meg. Tehát nem valami csodálatos példaszerű gyülekezet ez, s mégis nekik, nekik is írja Pál: Ti pedig Krisztus teste vagytok. Nehezen állítható, hogy a korinthusi közösség mindenben hibátlanul a Krisztust testesítette volna meg, s mégis lehet igaz az, hogy ők a Krisztus teste. Ők is, és hitem szerint, mi is. A kegyelem még bennünket is Krisztus tagjaivá tud tenni.

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Ha jól belegondolunk ebbe, ez óriási méltóság, és egyúttal nagyon nagy felelősség is. Méltóság, hiszen annak a Krisztusnak a megjelenítője lehet ez a közösség, Akinek mindent köszönhetünk, Aki átformálta az életünket, Aki olyan csodálatosan mutatta meg a szeretetét a világ iránt, és a mi egyéni életünk iránt is.

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Nagy felelősség is ez, hiszen gondoljunk bele abba, hogy vannak sokan, akik egyáltalán nem jutnak el odáig, hogy megismerhessék Jézust, a szavait, tanításait, életének eseményeit, hanem csak az egyházzal találkoznak, az egyházakkal, valamelyik közösséggel, és aztán a róluk alkotott kép alapján, sokszor a velük kapcsolatban szerzett nagyon-nagyon rossz tapasztalat alapján úgy döntenek, hogy ők, köszönik szépen, ebből többet nem is kérnek. Óriási a felelőssége éppen ezért az egyháznak, az egyházaknak.

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Méltóság és felelősség.

A 27. vers második felében Pál apostol így folytatja: „és egyenként annak tagjai”.

Ez pedig azt jelenti, hogy nem csupán a gyülekezet tartozik Istenhez, hanem személyesen mi magunk is. Nem másoktól kell várni a szeretet cselekedeteit, hanem nekünk magunknak is részeseivé kell lennünk.

Az alapkérdés, hogy Krisztushoz, Krisztus testéhez tartozunk-e. Egyénileg is, és közösségben is?

Mit jelent a Krisztus- testhez tartozni?

Azt, hogy egy nagy egység részei vagyunk.

Nem becsülhetjük sem le, sem túl magunkat. Vannak, akiket inkább az első kísértés fenyeget, vagyis, hogy lebecsülik saját magukat. Vannak, akik úgy gondolják, a szolgálat csak a lelkész dolga. Meg hát, nincs is képzettségem gyerekalkalmat tartani. Jaj, én nem merek egyedül betegeket látogatni…

Ne hagyjuk, hogy ezek a dolgok elbizonytalanítsanak bennünket! Ha van valami olyan, amitől úgy érzem, hogy nem vagyok elég közel, akkor sem mondhatom, hogy én nem vagyok része a Krisztus testnek.

Ugyanakkor óvakodjunk a másik kísértéstől is. Attól, hogy lebecsüljünk másokat, és túlbecsüljük önmagunkat. Felsőbbrendűségünk esetleges hangoztatásával ugyanis tovább súlyosbíthatjuk a bizonytalanok bizonytalanságát.

A gyülekezeteknek szükségük van a nem feltűnő, nem látványos, csendes tagokra is, akik akárcsak egy-egy apró, vagy aprónak tűnő szolgálatot végeznek el rendszeresen. Az egyes gyülekezeteknek szükségük van a csendben imádkozókra, és azokra, akiken még az apró szolgálat nyoma sem látszik, mert ez csendben, a háttérben zajlik. S azt kell, hogy mondjam, hogy az egyes gyülekezeteknek szükségük van azokra is, akik lehetőséget adnak másoknak, hogy feléjük szolgáljanak. Ne becsüljük hát le se magunkat, és ne becsüljünk le másokat sem! Minden tagra szükség van a Krisztus-testben.

Szeretett Testvérek!

Mi tehát a mi dolgunk ebben a világban, mint Isten alkotásai?

Magasztaljuk a mi Teremtőnket azáltal, hogy együtt munkálkodunk az elhívottakkal, és szeretetben, egyet értésben, odaszánással haladunk a számunkra kijelölt úton.

Ti pedig a Krisztus teste vagytok, az Ő tagjai”. Óriási méltóság ez, és nagy felelősség. Örüljünk a méltóságnak, de ne ijedjünk meg a felelősségtől.

Egyes tagokként, akár mint egyén, akár mint egy-egy egyház, a nagy egyház egyes tagjaként ne becsüljük le magunkat, s ne becsüljük le egymást se. Hálás örömmel tekintsünk keresztyén hivatásunkra, Krisztus-test voltunkra, s azokra is, akik tőlünk különbözőek, de testvéreink. Igyekezzünk részt venni a Krisztus-test egészének, és az egyes tagoknak a szenvedéseiben és örömeiben. Legyünk azok, amik vagyunk: a Krisztus teste.

Így tudjuk betölteni Isten nagy tervét ezen a világon: hogy mindenki megtérjen, és éljen.

Ámen.

Mándi Kitti