Prédikációk

2020. november 29. Advent I. vasárnapja - Lovász Adrienn
2020.11.30
Textus: Ézs 40, 1-5

Szeretett Testvéreim!

Minden év ezen időszaka egy nagyon áldott időszak életünkben. Ilyenkor készülünk valamire. Készülünk egy ünnepre, amely minden ember szívét melengeti. Egy kicsit jobbá lesz mindenki. Egy kicsit előtérbe kerül a szeretet, a békesség, a hit és a remény. Egy kicsit elérzékenyül mindenki… Pompás fények, gyönyörű dekorációk vesznek minket is körbe, hiszen álom szép immáron Szeged városa is.

Mégis, más most ez a várakozás, és készülődés 2020-ban. Oly sok kérdés kavarog bennünk: vajon a templomban tudunk ünnepelni karácsony szent ünnepén? Vajon találkozhat a család apraja-nagyja? Vajon igazán ünnep tud lenni az ünnep, hogy közben minden napunk bizonytalanságban, egy kis félelemben, betegségben és gyógyulásokban telik?

Évről évre karácsony ünnepén arról prédikálunk, hogy öltöztessük ünneplőbe a szívünket, és figyeljünk egy nagy ajándékra, Aki nem más, mint Isten Egyszülött Fia. Ezek valóban nagyon értékes gondolatok, de idáig el is kell jutnunk. Meg kell találni azt a megfelelő öltözéket, amely ünnepélyessé teszi a szívünket!

Észre is kell venni azt az ajándékot, amely Jézus Krisztusban a legdrágább! Hogyan érhetjük el mindezt? Mit tehetünk mi, hogy karácsony ünnepét méltóképpen ünnepeljük?

Nos, szeretett Testvéreim, az adventi időszak, ez a 4 hét pontosan ezért van előttünk! 4 hét hosszú idő, elég idő arra, hogy lelkünkben is ünnepeljünk! Ez az idei advent nem feltétlenül az összegyülekezésekről, adventi vásárról, az utcán hallható karácsonyi zenékről, mézeskalács illatról és a fényekről szól. Legalábbis nem úgy, mint eddig.

Jelen helyzetben, amikor fokozottan vigyáznunk kell magunkra és egymásra, érdemes egy kicsit befelé fordulni, a láthatatlanokra tekinteni, és a nagy családi találkozások helyett készülni az igazán nagy találkozásra, a Megváltóval!

Igénk most különösképpen is aktuális: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” De nagy szükségünk is van a vigasztalásra! Akkor, amikor semmi nem olyan, mint régen, mert minden körülmény változik körülöttünk. Akkor, amikor gyászban a szívünk. Akkor, amikor távol vagyunk szeretteinktől. Akkor, amikor nincs körülöttünk senki, és magányosnak érezzük magunkat. Akkor, amikor fáj a testünk. Akkor, amikor sír a lelkünk. De nagyon kell az isteni vigasztalás!

Úgy folytatódik az Ige: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért.” Igaz, ezek a sorok a zsidó néphez érkeztek, amikor fogságban voltak, de milyen igaz ennek a mondatnak minden szava ma is!

Azzal, hogy Jézus Krisztus több mint 2000 évvel ezelőtt eljött közénk, valóban letelt a rabságunk. Amikor az Éden-kertjében Ádám és Éva elkövették az első bűnt, azóta Isten és ember igencsak távol került egymástól! Nem Isten miatt! Aztán eltelik sok-sok év, és Krisztus elhozza Isten szeretetét személyesen erre a megromlott földre!

Mit jelent az, hogy „kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért”? Azt jelenti, hogy amikor elkövetünk egy bűnt, kétszeresen szenvedünk miatta: belsőleg és külsőleg. Belsőleg azért, mert fáj, hogy ismét elbuktunk; ott van lelkünkben a szomorúság, az örömtelenség és persze a lelkiismeret-furdalás.

Külsőleg pedig azért, mert minden tettünknek vannak következményei. Ha jót tettünk, pozitív következményei; ha rosszat, akkor negatív következményei.

Pontosan ezek miatt akarunk vigasztalódni. Kemény munkával, szórakozással, elszigetelődéssel, és csak azt érezzük, hogy fájdalmunk nem csillapodik… Isten azonban másféle vigasztalást biztosít nekünk! Ennek a Vigasztalónak az érkezésére készülünk most!

„Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!” Valaki közeledik felénk. Valaki elindult hozzánk.

Milyen hely az a puszta? Kietlen. Nincs ott senki és semmi. Csend van. Keresztelő János például, mielőtt prédikálni kezdett, a pusztában élt. Azt olvassuk róla: „János ruhája teveszőrből volt, derekán bőrövet viselt, sáskát evett, meg erdei mézet.” Puritán körülmények között élt, és minden idejét arra fordította, hogy Istenre hangolódjon. Ahhoz, hogy ő nálánál Hatalmasabbról prédikáljon, meg kellett Őt ismernie. Nem személyesen, hanem az által, ahogyan az Atya kijelentette neki.

Nekünk is olykor ki kell mennünk a pusztába. El kell csendesednünk. Istenre kell fordítani a figyelmünket, ha szeretnénk meghallani, amit ki akar jelenteni nekünk. Ha nem vagyunk pusztaságban; ha engedjük, hogy a világ zaja elterelje figyelmünket, akkor nem fogjuk meghallani a szelíd, halk szavát.

 „Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!” Ez a dimbes-dombos leírás eszembe juttatott valamit. Még pedig azt, hogy a mi problémáink is milyen szépen tornyosulnak előttünk! Mennyire összegyűlt már a keserűség; a közömbösség; a betegség; a nélkülözés; a jövőtől való rettegés halma!

Sokszor azt érezzük, hogy olyan érdesek vagyunk belülről! Olyan kicsik vagyunk, mert a problémáink, fenyegető körülményeink mellett teljesen eltörpülünk, mi emberek! Emberek, akiknek igenis vannak érzéseik! Vannak gondolataik! Vannak örömei, de vannak fájdalmai is!

Kedves Testvéreim, pontosan ezeket a gondokat kell nekünk egyenessé tenni! Pontosan ezeket az akadályokat kell magunk elől elhárítani! „Süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!

Milyen nehéz is ez! Milyen nehéz félelmeinket eloszlatni; meg nem történtté tenni bűneinket; a családban uralkodó feszültséget egyik pillanatról a másikra feloldani; a pénzünket megsokasítani, hogy ne legyenek többé anyagi megszorítások; fájdalmainkat eltörölni, hogy ne fájjon többet olyan nagyon…

Ezt nem lehet! Egyik pillanatról a másikra nem lehet. Ahogyan mások helyett sem hozhatjuk meg a békülő döntést. Egy valamit azonban mégiscsak tehetünk: imádkozni tudunk.

  • Elkövetett bűnöket nem törölhetünk csak úgy el, de könyöröghetünk bűnbocsánatért – Krisztus által!
  • A családban feszülő ellentéteket sem tüntethetjük el, de fohászkodhatunk türelemért, bölcsességért és a másikat elfogadó szeretetért – Krisztus érdeméért!
  • Anyagi biztonságunk sem csak rajtunk múlik, de imádságban Istenre bízhatjuk magunkat, hiszen az ég madarairól is gondoskodik, hát nem vagyunk mi sokkal értékesebbek náluk?
  • Fájdalmainkat sem tüntethetjük csak úgy el, de imádkozhatunk erőért, hiszen azt mondta Isten: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12, 9).

 

Kedves Testvéreim! Legyen advent első vasárnapján az az üzenet, hogy próbáljunk meg minden akadályt elgörgetni a szívünkhöz vezető útról. Próbáljuk meg elgörgetni az elégedetlenséget, méltatlankodást, amely annak a kiszolgáltatott helyzetnek szól, hogy idén teljesen már karácsonyunk lesz. Sokkal inkább örüljünk annak, hogy más lehet, érzelmesebb, mélyebb, valódibb, ahol nem a külsőségek dominálnak.

Próbáljuk meg elgörgetni a hálátlanságot a szívünkből, amely arról szól, hogy oly sok –számunkra fontos- dologról le kell mondanunk a vírushelyzet miatt. Legyünk inkább hálásak azért, mert az ünnep mindenképpen eljön. Akarjuk meglátni és értékelni a minket körülvevő lelki kincseket!

Próbáljuk meg akadály mentesíteni szívünket a félelemtől. Bár mindig retteghetünk valamitől, mégis jusson eszünkbe a csodálatos karácsonyi üzenet: „Ne féljetek… Üdvözítő született ma nektek…” (Lk 2, 10-11).  

Azon az úton hárítsuk el az akadályokat, amelyen már közeleg Valaki. Valaki már lépked felénk. Valaki szeretne beköltözni a szívünkbe. Valaki kopogtatni készül.

Mai Igénk így zárul: „Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt.”

Csak akkor lehet teljes az ünnepünk, ha maga az Ünnepelt is jelen van. Szánjuk oda az Úrnak az adventi időszakot, hogy majd Ő is nekünk odaszánhassa azt az ajándékot, melyet Egyszülött Fiában készített el nekünk: az örök életet! Adja Isten, hogy mindez valósággá legyen a mi életünkben! Ámen. 

Lovász Adrienn

vissza