Prédikációk

2020. június 28. vasárnap - Turucz Imola
2020.06.29
Lekció: 1Móz 50 1-6; 15-21
Textus: 1Móz 50 15-21

Megbocsátás, elengedés! Engedd el, mindazt, ami fáj, ami miatt megkeseredett az életed. Milyen egyszerűen kimondható szavak, mégis milyen nehéz őket megtartani. Bizonyára, mindannyiunk életében vannak olyan történetek, olyan személyek, olyan emlékek, melyek nehéz teherként nyomják a vállunkat, a lelkünket, és olyan nehezen válunk meg tőlük. Sokszor azért, mert nem tudjuk, hogyan elengedni ezeket a sérelmeket, sokszor pedig éppen azért ragaszkodunk hozzájuk, szinte foggal-körömmel, mert már annyira életünk részévé váltak, hogy el sem tudnánk képzelni a mindennapjainkat, nélkülük. Csakhogy így az életünk egy komor és gondterhes életté válik. Folyamatosan érezzük magunkban azt, hogy bizony talán valamin változtatni kellene, mert most éppen nem túl fényesek a körülményeink. Így aztán állást, várost, sőt sokszor országot is váltunk, annak reményében, hogy ott újra kezdve mindent, tiszta lappal, majd helyére rázódik minden. Igen ám, azonban egy idő után észre kell vennünk, hogy bizony semmi nem változott, hiszen hiába tettünk meg annyi kilométert, vagy váltottunk más állásra, attól még mindenhova saját magunkat, saját gondolatainkat, és saját sértettségeinkkel, fájdalmainkkal teli zsákunkat cipeltük magunkkal, mint egy olyan régi bútordarabot, mely generációk óta a családunk része, és minden kötözés, minden új lap indításakor magunkkal cipeljük, mindenhová.

Olyan gyakran erőt vehet rajtunk minden keserű érzés, melyet életünk során felhalmoztunk, hogy észre sem vesszük, és máris csak ekörül forognak a gondolataink. Mik lehetnek ezek a sérelmek? Nos, tulajdonképpen bármi. Gyerekkori trauma, egy családtag, aki rosszul bánt velünk, vagy már felnőtt korunkban történt becsapás, megcsalás állhat a megtörtségünk mögött. Ahányan vagyunk, annyi féle háttértörténettel rendelkezünk, mindahányan. De, most ezen a napon, nem az a fő, hogy mindezekre visszaemlékezve keserű szájízzel töltsük az időt, hanem, hogy arra keressünk megoldást, hogy hogyan is lehet ezeket a negatív érzéseket, negatív tapasztalatokat feldolgozni, elengedni, odabízni annak az áldó tenyerébe, aki igazán el tudja venni mindezeket a fájdalmakat.

Hogyan lehet ezeken túllendülni? Lehetséges egyáltalán?

Igénkben, Józsefnek is megvolt a maga háttértörténete. Mindannyian jól ismerjük ezeket, hiszen József olyan, mint egy kedves régi ismerős, akiről olyan sokszor hallottunk, olvastunk, vagy épp beszéltünk már. Tudjuk, hogy József az ő életének történetében, nem volt mindig az a szerény figura. Ha csak arra gondolunk, hogy élete első pár évében, milyen hatalmas kitüntetésnek örvendett az édesapja részéről, s, hogy ez milyen hatással volt rá. A testvérei kicsit talán arrogánsnak tarthatták. Tudjuk, eladták őt, Egyiptomba kerül, a kezdeti nehézségek után aztán a fáraó főemberévé válik. Hullámzó volt az ő élete.

Előbb mindene megvolt, minden könnyen ment, nem voltak elé gördülő akadályok, aztán szépen lassan ő is megtapasztalta, hogy az élet nem mindig egyforma, hanem bizony vannak jó és vannak rossz pillanatok is. Olyan ez, mint egy hullámvasút, aminek az elején csak felfele ível minden, aztán építésétől függően ugyan, de mindegyikben van egy nagyobb zuhanó rész.

Mindannyian, akár csak József megtapasztalhattuk már életünk folyamán ezt a fajta zuhanást. Azt, mely nincs a mi kontrollunk alatt, nem tudjuk irányítani, bármennyire szeretnénk is, s ilyenkor szinte csak sodródunk az árral, remélve, hogy az egyszer csak csendesül. S, néha bizony csendesül. József életének példáján elgondolkodva, talán rájöhetünk arra, hogy bizony, azok a mélyrepülések, azok a nehézségek nem hiába voltak a mi életünkben. Mert véletlenek nincsenek, ezek a próbák, ezek a nehézségek, mind arra szolgáltak, hogy felkészítsenek bennünket valami nagyobbra életünk folyamán. Lehet, hogy van, aki ezeken a nehézségeken most megy keresztül, s van, aki már jó néhányon túl van. Ezek, mind- mind a mi erősítésünkre szolgálnak. Lehet, hogy most még nem értjük, hogy miért történnek ezek, lehet nem értjük, hogy miért vannak olyanok akár az életünkben, akik csak rosszat akarnak nekünk, de mindez, csak arra ad újabb lehetőséget, hogy leboruljunk a mi mennyei Édesatyánk színe előtt, és fohászkodjunk, nem csak a magunk életének jobbításáért, de mindazokért is, akik nehézségként bukkantak fel az életünkben.

Mit olvastunk a mai igénkben?

József testvérei megbánást mutattak, és talán féltek is. Féltek, hogy most, hogy Jákob halott, József majd megbosszulja, mindazt, amit elkövettek ellene. Hiszen bizonyára nem felejtette el, hogy mit tettek vele, hogyan is felejthette volna el. Ekkor a testvérek ezt mondják neki: ”Szolgáid vagyunk!”

Hadd tegyem fel most a kérdést. Mi mit tennénk hasonló helyzetben? Gondoljunk most csak egy pillanatra, egy olyan személyre, vagy személyekre az életünkben, aki gonoszul bánt velünk, és képzeljük el, hogy eljön és bocsánatot kér. Mi, hogyan reagálnánk egy ilyen helyzetben? Nos, nem gondolom, hogy erre olyan egyszerű, és magától értetődő volna a válasz.

Nézzük meg egy kicsit Józsefet, ő mit is tesz? Mindent hátra akar hagyni, és tiszta lappal kezdeni. Azonban van egy mondata, mely, talán megragadhatja a figyelmünket egy kicsit. „Vajon Isten vagyok én?”  Miért is teszi fel ezt a kérdést?

Nos, mivel ebben az egy kis mondatban benne van, az, hogy én emberként semmiképpen sem tudok teljesen megbocsátani nektek, azonban ez nem is baj, mert nem az én tisztem. Olyan világban élünk, ahol azt gondoljuk, hogy mi mindet és mindenkit meg tudunk és meg is kell ítélnünk, és pálcát kell törnünk a feje felett. Az elmúlt jó pár hónapban mást sem hallottunk mindenhonnan a médiából, minthogy ki és kik a felelősek a járvány kirobbanásáért, vagy, ki és miért gyilkolta meg egy embertársát. Mindenhonnan lázongások, és önkényes büntetők híreiről olvasunk hallunk. Ez a világ mit sem változott több ezer év távlatában. Mindig is mi magunk, emberek, akartunk megmondani a másiknak, hogy rosszul éli az életét, vagy, hogy bocsánattal tartozik gondolatai kifejtéséért. 2000 évvel ezelőtt még Jézus is felhívta a figyelmet erre a jelenségre, melyet Máté evangéliumából ismerünk:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd. Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? Vagy hogyan mondhatod testvérednek: Hadd, vegyem ki a szálkát a szemedből! – miközben ott a gerenda a saját szemedben? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát.”(Mt 7,1-5)

Ezért is kérdezi hát József: „Vajon Isten vagyok én?” Arra irányul a kérdése, hogy miért gondolják az, hogy ő bármit is tökéletesen meg tudna bocsátani, vagy épp meg tudna ítélni bármit vagy bárkit is, hiszen ez csakis az Úr tiszte.

Mert, nem a mi tisztünk megítélni bárkit is. Jobb az, ha ezt az Úrra bízzuk, aki majd a maga idejében, mindenhelyzetet és minden életet megítél. Miért is jó ez nagyon, hogy csak az Úrnak van egyedül joga ítéletet hozni? Nos, azért, mert így mi emberek nem az egyetlen módon ítélünk, melyet a legjobban ismerünk, nevezetesen a bosszú szavával/tettével.

Sokan gondolhatják azt, hogy azzal, hogy az Úr ítéletét várjuk azzal gonosszá és bíráskodóvá válhatunk, pedig ez nem így van. Azzal, hogy neki hagyjuk meg az ítéletet, mi szabadon élhetünk. Ne akarjuk minden áron átvenni Isten dolgait, és az ő kompetenciáját magunkra próbálni, mert az nem a mi feladatunk, nem tudnánk vele mit kezdeni, hiszen mi nem vagyunk ehhez elegek.

Természetesen emberi mércével nézve vannak kivételek, hiszen a szülő bizony meg tudja ítélni, ha csemetéje rossz fát tett a tűzre. Vannak, kisebb helyzetek, melyekben nekünk is megvan a kellő kompetenciánk, hozzáértésünk, lehetőségünk, erőnk, de nem minden élethelyzet ilyen.

El kell fogadnunk, hogy vannak helyzetek, melyekkel nem tudunk még mit kezdeni, vannak emberek, akik nem akarnak nyugtot hagyni. De ezekben a helyzetekben nekünk csak egyetlen feladatunk van. Előre tekinteni, és közben az Urra figyelni, az Ő tudtára adni fájdalmunkat, kétségeinket, hogy Ő majd mindent a maga idejében, és rendjében elintézzen. Nekünk nem kell mindenkit helyre hoznunk, nem is tudnánk.

S, mi a második, dolog, amit József tesz? Nos, nem hibáztatja a testvéreit. Igaz, ők idézték elő a rossz dolgokat, de láthatjuk, hogy az Úr ezeket is jóra tudta fordítani, minden nehézséget, melyet meg kellett élnie végül jóra fordította az Úr. Minden állomás egy tanulási lehetőség, egy újabb fejlődési pont volt József életében, akárcsak a miénkben.

Nehézségei idején, pedig tudatában volt és maradt annak, hogy az Úr soha nem hagyta őt magára. Őhozzá fohászkodott minden időben. S, hogyan viseltessünk, azokkal szemben, akik rosszat tettek ellenünk? Hordozzuk őket imádságban. „Nektek pedig, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!” (Lk 6,27-28) Soha ne felejtsük el azt, hogy nekünk van egy Istenünk, aki képes minden élethelyzetünkből a számunkra legjobbat kihozni, aki a legdrágábbat adta miérettünk, hogy bűneink rabságából megszabadítson. Egyszülött Fia által van életünk, és lehetőségünk élni is azt. Életünket pedig egyáltalán nem azért kaptuk ajándékba, hogy minden napján haragudjunk, vagy épp bosszút forraljunk. Az Úr Krisztus kereszthalálával tökéletesen eleget tett a mi bűneinkből megszabadított, és újra helyre hozta a kapcsolatot az Atya és az Ő teremtményei, vagyis mi közöttünk. Csak is Ő általa van jogunk nekünk is Atyaként megszólítani, hozzá bármikor bizalommal fordulni. Így van lehetőségünk ellenünk tett rosszra, hozzá fordulva cselekednünk. Az Úr példáján engedjük el mi is mindazokat a vétkeket, melyeket ellenünk követtek el. Hagyjuk az Úrra, mindezek elrendezését. Engedjük hát meg neki, hogy Ő munkálkodjon a mi életünkben, mi pedig várjunk türelemmel, mert Ő már elkészítette a következő lépést. Ámen.

Turucz Imola 

vissza