Prédikációk

Kedves Testvérek!

Az evangéliumi történeteket olvasva rendszerint az jut az eszembe, hogy igazából nem kellene sok változtatás ahhoz, hogy napjainkban játszódjon. Betegek vannak most is, megszállottak is vannak, csak másként nevezzük őket, bűnös emberek is akadnak szép számmal, ahogy épp szenteskedő, tettekkel dicsekvő farizeust is találhatunk, a tétova, bátortalan, értetlen tanítványokról nem is beszélve.

A helyszín és az éghajlat az, ami változott, bár ebben a nyári melegben még akár Izraelben is érezhetjük magunkat.

Miért foglalkoztat ennyire a mi helyzetünk és Jézus korának hasonlósága? Azért, mert ha csak azt a kérdést olvassuk el, amit a tanítványok Jézusnak tettek fel, nagyon könnyen napjainkban találhatjuk magunkat. Annyira mai és annyira tipikus.

Jézus tanítványai rendszeresen a jelentőségük felől vitatkoznak egymással: Ki a jelentősebb? Ki a nagyobb? (azaz görögül mega) Hozzák az emberi formát, ami végigvonul az emberi történelmen az első embertől kezdve, Bábel tornyán, birodalmakon és helyi háborúkon keresztül a „Megasztár” világig.

Az emberiség története a nagyok, a jelentősek története, amelyik átlép a jelentéktelenek, a kicsik fölött. A nagyok, a tekintélyesek, a jelentősek diktálnak, a kicsik, a jelentéktelenek háttérbe szorulnak. Örök kérdés, hogy ki a nagyobb. Kicsiny gyermekkortól azon vagyunk, hogy az éppen aktuális kis körünkben a legnagyobbak legyünk. Sajnos már az óvodában kezdődnek ezek a játszmák, és sokszor nyugdíjas korig elkísérnek minket.

Mert egy bírósági jelenet zajlik bennünk, amelyben folyamatosan megméretünk magunk és mások által. Epekedve várjuk azt a végső szót, a végső ítéletet, amikor valaki végül kimondja: „rendben vagy, győztél, nagyobb vagy; te vagy az, amire annyira szomjazom!”

Ez a gondolkodás pedig sokszor rajtunk, keresztény embereken is visszatükröződik, akaratunk ellenére. Elgondolkodunk rajta, ki jár többet a templomba, gondolatban megrójuk azt, aki már megint kihagyta a csütörtöki áhítatot, ezzel egyidejűleg pedig magunkat emeljük hősi magaslatokba, a megszólttal ellentétes viselkedésünk miatt.

Versenyt csinálunk még a jótékonykodásból is, és méregetjük magunkat és másokat, nehogy már egyikünk lemaradjon.

Nagyon érdekes, hogy a megszokottól eltérően most Jézus nem kezd példázatba, és magyarázza úgy a tanítványok kérdésének ostobaságát, hanem egy látható és egyben megdöbbentő példát hoz, mert kulcsfontosságú megérteni az Isten országának törvényszerűségeit.

Megérteni, hogy az egyetlen, ami mozgatja a dolgokat, az az Isten vég nélküli kegyelme.

Az a kegyelem, mely elküldte Mózest Egyiptomba, hogy megszabadítsa a senyvedő népet. Az a kegyelem, mely keresztre vitte a világ minden bűnét és minden bűnösét egymaga, hogy mi egyáltalán gondolkodni tudjunk Isten országáról.

Jézus radikális gyógyírt ír elő a tanítványainak: ha valakik akartok lenni, ha a mennyek országának hierarchiája érdekel titeket, akkor váltsatok nézőpontot. Magatok és képzelt vetélytársatok helyett nézzetek a senkikre. Azokra, akiket senki nem vesz komolyan. Ne felfelé méregessetek! Nézzetek lefelé!

Ez pedig egy nagyon-nagyon kemény lecke! A tanítványok azon gondolkodnak, ki a nagyobb Isten országában, az Isten uralmában, Jézus pedig odahív egy gyermeket, és rá mutatva még azt is kérdésessé teszi, hogy egyáltalán bejutnak-e az Isten országába. Elbizakodottságukat megszégyeníti, önteltségüket pillanatok alatt lecsnedesíti.

Miért pont egy gyermeket? Mert egy gyermek kiszolgáltatott. Függ a szüleitől, azoktól, akik ételt adnak neki, fedelet és jövőt. Kiszolgáltatott mindenkinek, aki erősebb nála, akár vadállatoknak is.

Éppen ezért, egy kisgyermekben igen nagy a bizalom.

Ha a saját gyermekkoromra gondolok, eszembe jut egy történet. Olyan 8 éves körül lehettem, és kirándulni indultunk a Gyulavári melletti erdőbe. Egy darabig még a kiépített műúton haladtunk, amikor a közeli gazdaság felől rettenetes kutyaugatást hallottunk. Alacsony, sovány kislány voltam, nagyon megijedtem. Ösztönösen édesapám árnyékába húzódtam, mert az a határozott meggyőződés élt bennem, hogy apa elpusztíthatatlan, és ő mindentől meg tud védeni. Egyáltalán nem féltem, eszembe sem jutott onnantól, hogy bármi rossz történhet. Nagyon érdekes ez, mert soha nem láttam az apukámat kutyákkal küzdeni, mégis tudtam, hogy ő meg tud óvni. És egyébként valahol a lelkem mélyén még ma is bennem van ez a bizalom, éppen ezért volt olyan nagy trauma, mikor kiderült, hogy őt is megtámadhatja a betegség.

Van- e bennünk ilyen gyermek bizalom. Tudunk- e félelem nélkül haladni, tudva, az Úr ott van mellettünk, és megvéd minden bajtól. Merjük- e rábízni magunkat, vagy vannak fenntartásaink a helyzetet illetően és inkább tennénk azért, hogy előrébb, feljebb, magasabbra jussunk?

Hadd térjek vissza Mózes történetéhez, ahol a félelmek és bizonytalanságok közepette elhangzik egy mondat: Bizony, én veled leszek.

Ez az ígéret Jézus Krisztus óta nem csak Mózesnek, hanem mindannyiunknak szól. A kérdés, hisszük-e? Rá tudjuk-e építeni a családi biztonságunkat, egyéni életünket, munkánkat, szolgálatainkat?

Tudunk-e egy egész életet így leélni? Merjük-e ebbe a bizalomba vetve folytatni a feladatainkat, akár negyed évszázadig? Vagy még tovább, míg végül a mi mennyei Atyánk gyermekeként fogad a mennyek országában?

A hatalmas Istennek nagyon fontos az apró, az ember, te magad személyesen – ez adja életed értékét.

Ha ezt szívből megértetted, akkor változnia kell az életszemléletednek a mindennapi kapcsolataidban! Nem kell többé a saját jelentőségedet bizonygatni, a saját arculatodat építeni, nem kell megelőznöd, háttérbe szorítanod, akit csak tudsz, hogy értékesnek érezd magad. Isten előtt értékes vagy Krisztusért éppen úgy, mint a másik ember.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

Ezzel a feltétel nélküli bizalommal és örvendezéssel járuljunk most a kegyelem asztalához, az úrvacsorához. Ámen

Mándi Kitti