Prédikációk

Holnap olvashatjuk Mózes hálaénekét, Bibliaolvasó kalauzunk vezetését követve. Ez a hálaadó ének Izrael alapvető élményét, a szabadulást, illetve annak egy részletét énekli meg, amely éppen ma napi igénk.

Izrael népe először a szabadulásban látja meg először Isten hatalmát, erre épül hite. A szabadulást, amelyben az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kihozta népét a szolgálatnak házából, és a Vörös tengernél megmutatta hatalmát. Ismerjük talán mindannyian a szabadulás eme nagyon fontos eseményét, amikor Isten a tengert kettéválasztja erős keleti széllel, és a kettévált víztömeg közt száraz lábbal keltek át a választott nép fiai, majd amikor az üldöző egyiptomi csapatok utánuk merészkednek, a tenger vize visszatér Isten rendelésére helyére, és az üldözők utolsó emberig a vízbe vesztek. E hitbéli alapélményből vonják le aztán a következtetést, és mintegy visszafelé gondolkodva vallják meg: Isten aki a szabadítónk, egyben a teremtőnk is. A Tízparancsolat a Szentírásban két helyen található, Mózes második és ötödik könyvében. A szombat indoklásaként az egyik helyen a teremtésben megpihenő, a másikban a szabadító Isten kerül elénk, és innen a szombatnap kettőssége: egyrészt fellélegzés, pihenés, másrészt hálaadás.

Mózes, mint a nép vezetője, a nép bevonásával hálát ad a szabadításért, mely Izrael előtt, de előttünk is felfoghatatlan módon történt meg.

Mózes, jó vezetőjeként a népnek, élen áll, és dicsőíti Istent. Csak zárójelben jegyzem meg, olyan jó lenne látni azt, hogy a mai felelős vezetői a népeknek hálát adnak Isten szabadító tettéért! Hogy néz ki az Ő hálaéneke?

1. Mindeknek előtt, elolvasva a hálaéneket egy nagyon fontos tartalmi dologra figyeltem fel: Hiányzik belőle az ellenség pusztulása fölött érzett káröröm. Nincs benne az, hogy de jó, hogy Isten –embereket fojtott tengerbe, az ellenséget beleveszítette a vízbe. Nincs benne az, hogy megkapták, elnyerték az egyiptomiak cselekedeteik jutalmát.

E gondolkodás megmaradt a hithű zsidóságban  napjainkig, noha nemzedékek sokasága követte egymást már: a zsidó liturgiában, a hálaadás kelyhéből kiöntenek néhány cseppet a földre, mert Izrael öröme nem lehet teljes akkor, amikor ellenségei szenvednek,  elpusztulnak. Sőt, egy zsidó legenda szerint az angyalok az égben ünnepelni akartak az egyiptomi seregek pusztulásakor, ám Isten megtiltotta nekik, mondván ne örüljenek akkor amikor teremtmények pusztulnak el, akik az ő teremtményei.

Mózes mindössze képi eszközökkel a szabadulást festi elénk. Nem örül a szenvedésnek, még ha ellenségét éri is.

Legutóbb, amikor  ezen igéről szóltam, erről a másik kára fölött érzett örömről beszéltem, ezért most csak érinteném e témakört. Szívetekre szeretném helyezni, hogy ezt a biblikus látásmódot kellene elsajátítanunk! Nem örülni más kárának, a más - akár szerintünk megérdemelt – bűnhődésének, bajának! Tudva azt, hogy mi is ugyanúgy megérdemelnénk Isten haragjának súlyát, vagy akár minket is ugyanúgy elérhetnek bűneink következményei!

2. Másodsorban, Mózes csak Istennek tulajdonítja a szabadulást. Egyedül Istené tehát a dicsőség. Tudja azt, hogy a népnek esélye sem lett volna szembeszállni ekkora haderővel. A 600 harci kocsi ugyanis félelmetes hadseregnek minősült. Gyorsan mozgó alakulatként, jól képzett harcosokkal felszerelve, a vándorló Izraeliták számára legyőzhetetlenek voltak. 3 fős személyzettel, akik mind képzett harcosok voltak, szemben a menekülő rabszolga néppel. Csak összehasonlításként mondom el, hogy a zsidók, állami létük egyik csúcsán, Salamon uralkodásakor sem rendelkeztek még ekkora harci kocsizó sereggel. Ezért mondja ezt: Erőm és énekem az Úr. Nem Ő volt jó vezető, nem a nép taktikázott jól, hanem az Isten könyörült rajtuk. Már a 14. részből is kiderül ez, ahol Isten inti népét: „az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” Isten harcol népéért, és övé a szabadítás, olyan módon, ahogy Ő akarja, így övé a dicsőség is! Isten az, aki népének életében, hol nyilvánvalóan, hol rejtett módon DE cselekszik, Ő a történelem Ura!

3.Tovább nézve a hálaadó éneket meg kell, hogy állapítsuk, hogy a hálaadó ének egy kollektív hálaadás. Az egész nép hálaadása. Mária hálaadó éneke az Újszövetségben egyéni hálaadás. A közös szabadulás felett érzett öröm mondatja vele, és a néppel e szavakat. Nagyon fontos momentuma ez is. Közösen hálát adni, népünk, nemzetünk szintjén, városainkban, falvainkban.

Olyan szép ünnepe Amerikának a Hálaadás napja, amely bár eltorzul, eltér eredeti jelentésétől – amely szerint az 1621-ben Amerikába érkezett üldözött protestánsok letelepedve, indiánok segítségével élik túl az első évet, akik megtanítják őket halászni, vadászni, földet művelni. Az első évet túlélt 51 telepes együtt adott hálát Istennek, az indiánok meghívásával a megtartatásért és a termésért - de mégis alapja az, hogy egy nép kollektíven, együtt hálás az Istennek!

És, ugyanennyire szép, és sajnos eredeti hangsúlyát vesztett ünnepünk augusztus 20-a, az új kenyér ünnepe, amely ünnepen eredetileg Istennek köszönte meg népünk az új kenyeret, egyáltalán a kenyeret, amit életnek is neveztek!

Milyen jó, hogy ez a kollektív hálaadás a református liturgiában benne van! Évente két úrvacsorás alkalmunk is erről tesz tanúbizonyságot! Az új kenyérért való hálaadás alkalma nyáron, és az új borért való hálaadások alkalmai azon túl, hogy Isten gondviselő szeretetére mutatnak rá, még az Úrvacsora két jegyét is elénk idézi, így átvitt értelemben Krisztus értünk való haláláért is hangsúlyosabban adunk hálát, mint egyéb úrvacsorai alkalmakon, hiszen megváltásunk ebben gyökerezik! Legyünk együtt hálásak testvérek Istenünk megtartó kegyelméért, gondviseléséért és a megváltás csodájáért!

Mózes hálaadása, azon kívül, hogy közösségi hálaadás személyes hálaadás is. Nem hiányzik belőle Isten dicsőítése és magasztalása sem. Tudja, hogy nemcsak a nép életében, de az Ő életében személyesen is csodát cselekedett. Atyái Istenének vallja az Urat, és nem feledkezik meg az Isten korábbi tetteiről sem. Mindez arra mutat rá, hogy kollektív örömünket az egyéni életünkben kell egészen aprópénzre váltva megélni! Mert nem elég ha Istent csak a népünk, egyházunk életében látjuk hatalmasnak, cselekvőnek, látnunk kell azt, hogy a mi életünkben hogyan munkálkodik. Személyes gondviselőmként és személyes megváltómként is áldanom, magasztalnom kell az Urat!

Olyan szép a hálaadás kezdő gondolata: „Erőm és énekem az Úr!” Mit jelent ez a különleges mondat? Erőm, azaz nem én vagyok magamban erős, az Ő ereje tart meg. Ő szabadít meg, Ő vált meg! Énekem, azaz dicsérem Őt, hálát adok! E két dolog összetartozik! Isten tetteire egyetlen helyes válasz létezhet az ember részéről: a hálaadás, mindazokért, amit kapott! Milyen szomorú, hogy ez nem mindig van így! Mennyivel több ajándékot kapunk, mint amit meg is köszönünk Istennek! Akár egyéni, akár közösségi életünk szinterein! Eszembe jut a tíz leprás története, amely egészen elképesztően mutat rá arra, hogy milyen is az ember! A tíz, leprából, a korszak leghalálosabb betegségéből Jézus által meggyógyított ember közül egy megy vissza, hogy megköszönje, hogy hálát adjon!  Ugye, hogy mennyire szörnyű, mennyire lehetetlen állapot ez?  de, fel kell tegyük a kérdést, hogy  vajon ma mi a helyzet? Ma is egy halálos, ismeretlen, rettenetet keltő betegség első hullámán vagyunk túl. Országunkban nem pusztított úgy a vész, mint oly sok más országban! Hány fohász hangzott el a vészben a magyar családok otthonaiban, hogy csak „most szabadíts meg bennünket, utána másként lesz minden”. És így lett? Megtapasztaltuk, hogy „Erőnk az Úr” – azaz szabadítónk. De vajon „énekünk is az Úr?”- azaz hálát is adtunk, adunk ezért? Vagy a karanténból kitörve ugyanott folytatjuk, mint előtte, vagy még fékevesztettebben? Kaptam még a karantén napjaiban egy elsőre viccesnek tűnő, másodikra elszomorító üzenetet: „Ha egyszer ennek vége lesz akkora bulit csapunk, hogy a Mars túloldalán is hallani fogják!” Ez a helyes magatartásforma Isten szabadítására válaszként, vagy az, amit Mózes tett: dicsérjük, áldjuk, és magasztaljuk az Urat, szabadításunk Istenét. Szavakkal, de még inkább életünkkel!

Adjunk mi is így hálát: „Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. Az Úr uralkodik örökké.” Ámen

Juhász András