Prédikációk

Kedves Testvérek!

Az elmúlt héten, egész a mai estéig bezárólag, minden este összegyűlhettünk, hogy igehirdetést halljunk és közösségben legyünk az ökumenikus imahét alkalmain.

Az imahét ebben az évben a vendégszeretetről, és az egymás elfogadásáról, befogadásáról szólt.

Megvallom a testvéreknek, bár próbáltam, mégsem tudtam szabadulni e témától, és bár ma a lepramisszió vasárnapja van, idén nem a leprás meggyógyításának történetéről fogok beszélni.

Hanem valami sokkal de sokkal előrevalóbbról, arról, ami akár az imahétnek, akár a lepramissziónak, akár a mindennapjainknak alapja és eredete.

Mert vegyük akár a sokszínűségben együtt könyörgő, liturgiájában, szokásaiban, dogmatikájában különböző felekezeteket, akár a sokszor életveszélyben dolgozó, önmagukat feláldozó, sokszor a legnagyobb nyomorba érkező lepramissziós orvosok és ápolók munkáját, ugyan az a gyökerük.

A vágy, hogy minden más törvény felett uralkodjék a szeretet.

Persze nem az a fajta szeretet, mely kiválogatja, ki érdemes rá, és ki nem, ki küld felém kósza mosolyt, és ki néz rám dörgedelmes tekintettel.

Még csak nem is az a fajta szeretet, mely a felszínen mindenkire mosolyog, és nagy bólogatások között tesz úgy, mintha tényleg figyelne és érdeklődne, miközben az egészet a háta közepére sem kívánja.

De nem is az a szeretet, mely valahol a sok szúrós tüske, és elszigetelt magánvélemény mögött lakik.

Milyen szeretetről beszél Pál apostol? Arról a szeretetről, melyet ő maga is megtapasztalt, amikor a legnagyobb lovon ülve, tökéletes életében, farizeusi karrierje csúcsán egyszer csak megszólította Jézus, és rátapintott a lényegre, szelíd szeretettel, majd pedig az összetört Sault Pállá szerette a vakságban, és új életre nyitotta meg látását a 3 napi sötétség után.

A Krisztus szeretetéről beszél Pál, mely nem személyválogató, nem hangulatfüggő, nem feledékeny, viszont békességet teremt, könnyeket töröl le, megszakadt szíveket gyógyít, és a gyász terhétől szabadít.

Erre a szeretetre szólít fel Pál.

Arról tanít, és arra buzdít, hogy legyenek fontosabb dolgaink, mint saját énünk. Ne azon lovagoljunk, hogy ki a nagyobb, és ne is azon, hogy mit mondd a törvény szava, ki milyen gonosz módon szegte meg a tízparancsolatot, vagy mi módon ártott nekünk. Még csak ne is azon, hogy de hát mennyivel jobb vagyok én másoknál.

Arról tanít, hogy ne másokhoz méregessük magunkat, és ne szorítsanak a sarokba félelmeink, hanem merjünk a másikhoz odalépni.

Miért tud Pál erről tanítani? Miért adja a Szentlélek pont ezeket a szavakat a szájába, akarom mondani, a tolla végére?

Azért, mert már megtapasztalta, milyen szeretve lenni. Nem olyan emberi módon, hanem krisztusin.

Testvéreim, ebben lesz a kulcs a megértéshez, és a megvalósításhoz.

Tudom jól, hogy ha elsőre azt mondanám, hogy testvérek, itt a példa, hajrá, akkor sokan fejcsóválva térnének haza. Mert hogyan is lenne erre képes bárki? Azért na, valljuk be, egyikünk sem Pál apostol.

S valóban, elsőre érthetetlen, teljesíthetetlen a feladat.

Idézzük most fel, hogy hogyan szeretett Jézus. Úgy szeretett, hogy mennyei trónusát elhagyva haladó testben megszületett. Úgy szeretett, hogy ember által megvetett volt, és elítélték őt ártatlanul.

Úgy szeretett, hogy betegeket gyógyított meg, és összetört szíveket forrasztott össze.

Úgy szeretett, hogy magára vette minden valaha élt, vagy élni fogó ember bűnét, felvitte magával a keresztre, és elszenvedte érte Isten haragját. Úgy szeretett, hogy utána eltemették, a sírban volt, majd feltámadt, de még akkor sem hittek benne feltétlenül az emberek. Felment a mennybe, de maga helyett elküldte a pártfogót, a Szentlelket, mert szeretete nem hagyta, hogy itt hagyja a tanítványokat egyedül.

Ez annyi szeretet, annyi önfeláldozó, lemondó, önzetlen, cselekvő szeretet, amennyit egész életünkben nem tudunk összehordani. De mégis, ez a feladatunk.

Azóta, hogy megismertük Őt. Azóta, hogy megszólított, és megérintette a szívünket, és levette a nyomasztó terhet, a múlt súlyos bűneit, hibáit, mulasztásait.

Levette, elvitte, és többet soha nem hánytorgatja fel. Mert szeret. És ezt kéri tőlünk is. Egyetlen parancsolat, mely helyre tudná hozni az egész világot: egymást szeressétek.

Ne azért, mert ugyan olyan, mint te, ne is azért, mert kedves veled, vagy másokkal jót tesz.

Szeresd, mert önmagadtól te sem vagy semmivel sem jobb, vagy különb. Ne az érdekeljen, hogy mit tett a másik, hanem hogy mit tett érted Krisztus.

Ehhez persze erő kell, erő a Szentlélektől. De ha megvan az erő, akkor nem lesz már nehéz elindulni, és elmenni a leprások közé. Vagy az őserdőbe. De talán még a sarki boltban is helyt tudunk állni, és szeretni.

Ha megvan az erő, akkor tiszta szívvel tudunk együtt imádkozni a menekülttáborokban lévőkkel, vagy a hajléktalanszálló lakóival, de talán még egy katolikussal is.

Ha meg van az erő, szeretettel tudunk fordulni ahhoz, aki arcon üt, bár nincs rá garancia, hogy nem kap a másik felünk is egyet.

De akkor már nem fog fájni. Nem fog felháborítani. Nem fog önérzetet sérteni. Nem fog indulatot, bosszúvágyat ébreszteni. Csak boldoggá tenni. Miért? Azt mondja Jézus:

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.

Furcsa lehetett, hogy a Jelenések könyvének utolsó fejezetéből olvastam a lekciót. A jelenések könyve azzal a képpel zárul, ami már akkor lesz, amikor mindenki tud úgy szeretni, ahogy az Úr szeret. Amikor már mindenkit az Ő Lelke fog átjárni, és megvalósul a páli felszólítás minden ember életében.

Messze távolinak tűnik, pedig közelebb, mint gondolnánk.

Jövel, Uram Jézus!

Ámen