Prédikációk

Ézsaiás próféta könyvét olvassuk, hetek óta. Igehirdetésem alapigéjét is e könyvből vettem, egy olyan igeszakaszt, amelyet néhány hete olvastunk. Ézsaiás első prófétai korszakában született egy dal, amikor a veszély, a fenyegetettség az idegen népek részéről távolinak tűnik, amikor az ország látszólag még békében, biztonságban és jólétben él. Amikor senki nem gondol arra, hogy valami rossz is történhet a néppel, nemzettel.

A felolvasott igerész tulajdonképpen egy dal, mégpedig egy olyan dal, amelyet a próféta talán egy szüreti ünnepen énekelhetett.

Máig előttem van néhai idős héber professzorunk, aki a prófétai munkamódszerek, mint igehirdetői munkamódszerek egyik ékes példájaként beszélt a dalról. Azt mondta: fontos, hogy akár egy próféta, akár egy későbben élő igehirdető fel tudja kelteni a hallgatósága figyelmét. Ézsaiásnak pedig ez sikerül.

Mivel hogy kezdődik a dal? „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről!” – mintha csak egy szép szerelmi eposzt adna elő, mintha csak egy kis pajzán történet előadásába kezdene bele a próféta. Szinte látjuk is, ahogy a hallgatóság az utcán köré gyűlik, és hallgatják, a dalt, magukban tanakodva, hogy vajon mi is sül ki ebből az egészből. A dal kezdetében semmi extra nincs. Valaki, egy szőlősgazda szőlőt plántál. Gondosan megtisztítja a kövektől a földterületet, felássa, előkészíti a plántálásra, majd szőlőt telepít bele, kerítéssel veszi körül. Közepére tornyot építtet, amire a szőlő védelme szempontjából van szükség, és mivel a jövőre is gondol, présházat is építtet, borsajtóval. Aztán vár, várja, hogy a szőlő termést hozzon, ám a szőlő, amely nemes venyigékből áll, csak vadszőlőt, használhatatlan szőlőt terem. Ez után a szőlő tulajdonosa radikális döntést hoz. Miután mindent megtett a szőlőért, és az mégsem hozott jó gyümölcsöt, a szőlő kipusztítása mellett dönt. Nem gondozza, nem metszik és nem kapálják a szőlőt, kőfalát lerontják, hogy a mezei vadak is tovább pusztítsák.

A dalban ekkor egy érdekes mondat következik: „Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt!”. Milyen gazda az, aki parancsol a felhőknek? Kinek van hatalma az időjárás felett?

Ezen a ponton tehát Ézsaiás már a hallgatóság tudtára adja, hogy nem egy egyszerű szőlőről van szó, és nem is egy egyszerű szőlőbirtokosról.

A Szentírásban, ha nem egy konkrét szőlőről, és nem konkrétan annak gyümölcséről van szó, akkor a szőlő az Új és Ószövetségben egyaránt Isten választott népét jelenti. Az Ószövetségben Izraelt, az Újban pedig a Krisztusban kiválasztottakat, azaz az egyházat.

A 80. zsoltár csodálatosan eligazít bennünket, ahol azt olvashattuk, hogy Isten egy szőlővesszőt hozott Egyiptomból, azt elültette, gyökerei a tengerig és indái a folyamokig értek el. Majd, a kerítését Isten lerombolta. A zsoltáros pedig azon kesereg, hogy mi lesz azzal a szőlővel, amit az Úr keze plántált, és könyörög azért, hogy Isten gondozza újra az Ő szőlőjét. A próféta által énekelt dalban tulajdonképpen végig követhetjük Izrael népének történetét, ugyanúgy, ahogy a 80. zsoltárban. A szőlővessző kihozása Egyiptomból a szabadítás. A szőlő kövektől való megtisztítása a honfoglalás, amikor Isten harcol népéért. A szőlő plántálása a letelepedés. A fallal való körülkerítés, a védelem és a szőlő metszése, kapálása az isteni gondviselés. Majd pedig amikor Isten a mindenre kierjedő szeretetgyakorlása ellenére is csak „vadszőlőt”, azaz gonosz cselekedeteket, jogtalanságot, istentelenséget és lázadást tapasztal, akkor jön az ítélet.

Ismerős ez a gondolatiság?

Január 22-én jeles napunk lesz. 1823-ban e napon írta Kölcsey Ferenc, nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, amelyben ugyanez a gondolatiság jelenik meg! Ez az első olyan Himnuszunk, amely a teljes magyarság számára közös, elfogadott imádság, és bár voltak és vannak törekvések, hogy „modernebbre”, „vidámabbra” cseréljük, ezek a kísérletek rendre kudarcot vallottak.  Kölcsey reformátusként hitte és vallotta a református történelemszemléletet, amely sorspárhuzamot látott Izrael népe és a Magyar nép közt. Hogy jelenik meg ez a Himnuszban?

„Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” – ez a honfoglalás

„Értünk Kunság mezejin ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszejin nektárt csepegtettél” – ez az isteni gondviselés, amely jelen volt és van a nemzet életében.

„Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, elsújtád villámidat dörgő fellegedben, most rabló Mongol nyilát zúgattad felettünk, majd töröktől rabigát vállainkra vettünk” – ez az egység pedig ugyanazt a gondolatot mutatja, amely akár a 80. zsoltárban, akár a felolvasott ézsaiási énekben jelen van, azaz Isten a történelem ura. Nem véletlenszerűen történnek az eseményei ennek a világnak, hanem az Ő akaratából. Nem a vak végzet az úr, hanem Isten kormányozza a világot. Ez is a gondviselés része!

Isten igazságossága pedig  a bűnre büntetést kíván.

És, valljuk meg Testvérek, rá is szolgáltunk a büntetésre. Trianon századik évfordulóján érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mi vezetett ide.

A teljesség igénye nélkül néhány példa.

A nyelvészek szerint nincs még egy olyan nyelv, amin olyan változatos formában, és szörnyű módon szokták szidni, káromolni Istent. Mit mond Isten a Tízparancsolatban? Isten nevét hiába szádra ne vedd, mert nem hagyja azt büntetés nélkül. Miért csodálkozunk?

Hogy szól a Zsoltáros a 133. zsoltárban? „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek….csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor!” Népünk pedig ahol tud széthúz, két magyar nyugaton az utcán köszönés nélkül elmegy egymás mellett, ha hallja, hogy a másik magyarul szólal meg, nem tartják külhonban sem a kapcsolatot, egymást jelentgetik fel politikusaink hol Moszkvában, hol Brüsszelben. Széthúzás, pártoskodás, belső ellenségkép keresése, és felmutatása.  Hogy várjuk így az áldást és az életet?

Mit mond még a Tízparancsolat? Hat napon át munkálkodjál, végezd minden dolgodat. A hetediket pedig az Úrnak szenteld. A hat nap munka ma úgy néz ki, hogy már az egyetemistákat is a lógásra szoktatja a rendszer. Hétfőn még nem, pénteken már alig van óra, a legtöbb tanszéken. Szatmárból, volt püspökünk testvérétől hallottam a megdöbbentő példát, hogy almáskertjeibe nem talál napszámosokat, mert mint mondják, „ennyi pénzért nem mozdulok, inkább otthon ülök”. Ukrán és román vendégmunkásokat hozat, kényszerből, akik boldogan elvégzik a munkát. Közben pedig a panasz az égig hatol, hogy mennyire szomorú sorsunk van itt!

És a hetedik nap megszentelése? Megszenteljük! Pihenéssel, hosszabb alvással, nagy ebéddel, majd családi programként kis „shoppingolással” egy bevásárlóközpontban.

Tele has, üres lélek.

Mit tanít még az Úr, az Ő Törvényében? Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé. Azt mondják, hogy népünknél kevés irigyebb nép van, nálunk mindig zöldebb a szomszéd kertje.

És, mi van azzal a paranccsal, ami ráadásul jézusi parancs, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek ami az Istené?” Nem szeretünk mi a sajátunkból adni, adót fizetni, csak ha muszáj, ha nem lehet kikerülni. „Okosban” szereltetjük otthon a gázt, villanyt, bármit, adót spórolva. A magánvállalkozók többsége – tisztelet a kivételnek, ugyancsak igyekszik kibújni az adófizetés alól. Közben sírunk a kórházak, utak állapotán, amelyeket épp abból az adóból kellene rendben tartanunk, amelyet nem fizetünk be…

És, akkor még nem beszéltünk a parancs második részéről! Mennyit adunk időnkből, erőnkből, tehetségünkből, pénzünkből Istennek? Azaz, mennyi adunk vissza neki?

Mondhatjátok erre Testvérek, hogy más népek is hasonlóképp élnek. Igen, vannak hasonlóságok kétségkívül. Ám, mi a saját házunk táján söprögessünk, ne másokén! Isten rajtunk a saját bűneinket kéri számon, nem másokét, akár az egyéni élet szintjén, akár a közösség szintjén.

A kifelé mutogatás helyett tehát más utat kell, találjunk, az alázatos bűnbánat és a hálaadás útját egyszerre! Miért? Mert a bűnre büntetésnek kellene következnie, és mégsem büntet bennünket Isten úgy, ahogy érdemeltük volna. A Biblia egyértelműen tanít erről: a bűn zsoldja a halál. És, még sincs még végünk! Miért? Mert, ahogy szintén az Írás adja elénk, a 103. zsoltárban: „ Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az õ kegyelme az őt félők iránt. A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.”

Ez a kegyelem öltött testet az első karácsonyon Jézusban. Ez a kegyelem a miénk benne! Egyen-egyenként a miénk! Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen, és gonosz útjait elhagyja. Jézusban mindnyájunknak felajánltatik a kegyelem, saját felelősségünk, hogy élünk-e vele.

Ezért a kegyelemért hálával tartozunk! Élnünk kell vele egyéni életünk szintjén!

És, ha egyénenként változik az élet, az a közösségre is hatással lesz! Hatással lesz városunkra, országunkra, nemzetünkre, határokon belül és kívül! Isten megtartotta eddig nemzetünket, oly sok vész és csapás ellenére is! Figyelmeztette magyar népét is, mint egykor a zsidóságot. Vajon abbahagyjuk-e a folyamatos lázadást, ellene fordulást, a gondolatok, szavak és tettek szintjén elkövetett bűnöket, vagy rohanunk végzetünk felé? Élünk-e, és főleg jól élünk-e a nekünk adott idővel, a kegyelem idejével? Lesznek-e jó gyümölcsök életünkön? Mert Isten ezt várja tőlünk! Boruljunk le hát előtte egyszerre hálaadással és bűnbánattal, megköszönve népünk megtartott életét, és továbbra is szent kegyelmébe ajánlva nemzetünket! Ámen

Juhász András