Prédikációk

Az elmúlt napokban olvashattuk e példázatot, amely számunkra, Szeged-Kálvin téri reformátusok számára különösen is kedves. Ha ugyanis felpillantunk a Református Palota két homlokzatára, azokon két mozaikképet látunk. Az egyik, a Bibliai magvető képét jeleníti meg, a vetést, a másik az aratás képét adja elénk. Mintegy üzenetként, hogy hitvalló eleink azért építették e palotát, mert azt a magvetés helyeként tartották számon, és egyben figyelmeztettek az aratás képével az utolsó ítéletre is.

Amint azt talán mindannyian tudjuk, Jézus két fő módon tanított: rövid, könnyen megjegyezhető mondásokban, és példázatokban. A példázatok olyan történetek, amelyek annyira életszerűek, hogy akár meg is történhettek, és annyira egyszerűek, hogy mindenki számára érthetőek. Tulajdonképpen amikor Jézus példázatokat mond, a mindennapi életből vesz képeket. Olyan képeket, amit a hallgatóság tökéletesen ismert. Amikor például az Irgalmas samaritánus példázatát elkezdte, akkor a hallgatók szinte látták maguk előtt a helyszínt, a Jerikó és Jeruzsálem közti utat. Jézus Főleg Isten országáról tanított gyakran példázatokban, mert az az ember számára annyira érthetetlennek tűnő, távoli dolog volt. Sokszor annyira egyértelműek voltak, hogy magyarázni sem kellett. Máskor megmagyarázta a tanítványoknak a példázatok értelmét. Példázataival – azok magyarázataival érthetővé és mindenki számára felfoghatóvá tette Istent, az üdvösséget pedig elnyerhetővé. Nem beszélt olyan dolgokról, amelyet csak a beavatottak, a kiválasztottak, a különösen értelmesek, a tanultak érthettek, hanem mindenkihez szóltak az ő szavai.

Ennek, a keresztyén igehirdetésben ma sem szabadna másként lenni. Nem szellemi ínyenckedésnek, hanem mindenki előtt világos gondolatoknak kell megszólalnia a szószékről, de a bizonyságtételből is.

Ma egy ilyen, egyszerű példázatot hoztam közétek, a Magvető példázatát, mely az Ige hirdetéséről és talán még inkább az Ige befogadásáról szól.  A történet biztosan sokak számára ismert, ezért különösen is alázattal közelítsünk Istenünk üzenetéhez, hiszen hajlamosak vagyunk arra, hogy ha egy történetről sok szó esett már, azon nagyvonalúan átlépjünk: kiment a magvető a földjébe, és vetni kezdett. Némelyik mag az útfélre esett, mások sziklák közé, ismét mások tövisek közé, míg némely mag a jó földbe esett, és termést hozott.

Azt hiszem érthető a történet – annál is inkább, mert Jézus maga magyarázza el a képek értelmét, de biztosan felmerül a kérdés, hogy, szándékosan szórt az útszélre, tövisek, sziklák közé magot a magvető?

Szándékosan? Lustaságból? Nem szándékosan, és lustaságból sem, de Izráelben más volt a vetés sorrendje. Elvetették a magot, a földre szórva, majd utána következett a szántás. A magvető nem láthatta azt, hogy hova szórja a magokat. Számára minden hely földnek tűnt, és csak a szántásnál dőlt el, hogy melyik hely milyen tulajdonképpen. A barázda kijelölése is utána történt meg, így maradtak magok az "útfélen". És természetesen jutott mag a jó földbe is.

A példázat magyarázatát Jézus ugyan elénk adja, de úgy érzem, hogy sok olyan mondanivalót hordoz ez a példázat, amely a mi igehallgatásunkra mutat rá, és amely szembesít bennünket a bizonyságtétel nehézségeivel is.

1. Nézzük először Isten, mint magvető szemszögéből ezt a történetet. Az első, amely számomra hangsúlyossá lett: Isten mindenhova vet.

Ajánlottak elolvasásra egy könyvet, amelynek címe: Tékozló szeretet. Ahogy a könyv címét meghallottam, azonnal e példázat jutott eszembe! Isten mennyire tékozló módon szereti az embert! De, mondom másként: szeret minket! Az örök életet, a legnagyobb ajándékot akarja mindenkinek adni, és az arra való vezetés egyik csodás eszköze az ő igéjének magvetése köztünk! Hullik az Ige magva, minden területre, függetlenül attól, hogy az jó föld, sziklás talaj, tövises rész, vagy barázda. Zajlik az igehirdetés, mindenki számára felfoghatóan, kezünkben van a Szentírás-nemzeti nyelveken – igazán fel sem tudjuk fogni, hogy ez mennyire megkönnyíti az üdvösségre vezető utat, hiszen nem mindig volt ez így, a reformáció nagy vívmánya volt az, hogy a Szentírást nemzeti nyelvekre fordította, és mindenki a saját nyelvén hallotta megszólalni Isten szavát a templomokban is - mindenki számára érthetően.

Isten végzi a munkáját. Nincs kivétel, a lehetőség mindenkinek megadatik. Az pedig, hogy az igehirdetést, vagy bizonyságtételt hallgató ember milyen talaj, nem mi döntjük el. Nekünk, amikor Isten országáról bizonyságot teszünk – mint Isten eszközei, lelkészek és gyülekezeti tagok -, mindenkire ugyanúgy kell tekintenünk. Nincsenek kivételezettek, sem pozitív, sem negatív irányba.

2. A második, amely elgondolkozásra késztet, az arányok kérdése! Nézzük az arányokat: Zajlik az Igehirdetés, bizonyságtétel, és 4-ből 1-nek lesz eredménye. Egy ember hallgatja úgy az Igét, hogy annak eredménye is van az Ő életében. Ez nagyon rossznak tűnik, hiszen minden négy emberből három emberről lepereg Isten szava. Mégis, azt hiszem, hogy nekünk annak az egynek is örülnünk kell. Jézus még rosszabb arányokban is mozdult emberekért: gondoljunk a 10 leprás történetére, akik közül egynek volt fontos a hálaadás, a gyógyulása után! Ha rá így tekintettek, akkor vajon a mi sokkal erőtlenebb bizonyságtételünk miért lenne hatásosabb? Ezért tudok hálás lenni minden a konfirmáció után megmaradó ifjúért, minden a keresztelő után gyermekistentiszteletre járó gyermekért, az óvodánk után hittanórára beíratott iskolásért, házasságkötése után aktív gyülekezeti taggá váló felnőttért, vagy éppen egy temetési igehirdetésben megérintett szívű, a gyülekezetbe először, vagy újra betagolódó emberért.

Azonban ott van a szorongató kérdés is minden igehirdetőben, és minden a missziói parancsot komolyan vevő gyülekezeti tagban is: vajon mindenhova vetettem az igemagokat, ahova Isten rám bízta? Beszéltem-e gyermekemnek arról, hogy miért is járok templomba? Kulcsoltam-e imára kezét kiskorában? Hívtam-e magammal kis unokám gyermekistentiszteletre, elmondva neki, hogy milyen jó a Jézussal való közösség? Beszéltem-e munkahelyemen a láthatóan Jézust hiányoló életű kollégámnak az Istenben való örömről? Énekelni is fogjuk, vigyük el magunkkal záróénekünk egy sorát: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt!”

Most pedig nézzük meg, Isten magvetését a saját szemszögünkből. Amikor nem mi vagyunk a magvetés drága kiválasztott eszközei, hanem mi vagyunk a talaj, amelybe Isten vet! Nézzük meg a  talajtípusokat, mert kiderül hogy életünkben Isten megvetése milyen talajba hullik

útfél- hallgatja a bizonyságtételt, de azonnal támad a Sátán, és hiábavalóvá teszi a magvetést: kiragadja az igemagokat az ember szívéből. (Még ki sem jöttünk a templomból, és már nem is tudjuk miről volt szó, nem szimpatikus a lelkész, vár egy jó kis pletyka, és a sort lehet a végtelenségig folytatni Kedves filmem a „Legyetek jók ha tudtok”, amelyben szemléletesen adja vissza a rendező ezt az élethelyzetetet. A veszélyeztetett gyermekeket befogadó pap temploma mellett lakik az Ördög, és ha egy gyermek elindul Jézus felé, azonnal utánanyúl.

sziklás hely: nő egy kicsit a mag, mert örömmel hallotta az igét az ember, de aztán, amikor jönnek a megpróbáltatások, akkor az ember hátat fordít.  Ránk, Magyarokra jellemző ez-lelkesedés, majd „leül” az ember, ha nem úgy viselkedik a "jóisten", ahogy várom.  Akkor hátat fordítok.  A Kecskeméti Református Gimnázium ősi jelmondata: a „Teher alatt nő a pálma!” – nem az ilyen igehallgatóra jellemző.

tövisek: Sokan azt gondolják, hogy csak az élet veszteségei, nehézségei lehetnek a tövisek, amelyek megölik az Igét szívünkben. Ám, Jézus világosan kimondja: nemcsak a nehézségek, de az élet szépsége is lehet kísértéssé. Hányszor hallottam már, Krisztus felé elindult, majd a követés útján hátat fordító emberektől, hogy nem leszek keresztyénné, mert akkor erről vagy arról le kell mondanom. Vagy az elsőre viccesnek tűnő mondatot, amely azonban komoly kritikát is megfogalmaz sokszor örömtelen keresztyénségünkre nézve: „jobb hangulat van egy meccsen, mint egy templomban”. Bizony drága testvérek, sokak számára az élet szépsége, abban való túlzott elmerülés az akadálya annak, hogy Isten szavát meghallja.

- Szívünk lehet ilyen is olyan is, egyszer ilyen, máskor olyan. Istennek tehát nagyon nehéz dolga van velünk. És nekünk is nehéz dolgunk van, ha az ő szolgálatába, akár lelkészként, akár gyülekezeti tagként a magvetés szolgálatát végezzük! Sokszor azt is érezzük, reménytelen ez az egész, és mint egykor a nagy próféta, Illés, elcsüggedünk, látva azt, hogy kevesen végezzük a szolgálatot. Láttam egy festményt, amely nagyon megérintett:  első ránézésre egy tájkép, a kép előterében ott van egy magvető, aki a földjébe veti a magot. Jobban megnézve, a képen sok magvető dolgozik, egymástól függetlenül. Csodálatos bátorítás volt számomra a kép! Nem vagyunk egyedül!

És, a példázat  befejezése is örömteli: a jó földbe vetett mag terem 30-60-100X annyit. Terem jó gyümölcsöket, a háládatosság jó gyümölcseit. És ez a kegyelem.  Kegyelem, ha termő életünk lehet, az ige hallgatásának következtében, és kegyelem, ha a mi szolgálatunk eredményeként termő életek alakulhatnak ki. Mert a magvetés a mi feladatunk, végezzük azt teljes erőbedobással, nem lankadva, tudva azt, hogy a növekedést az Isten adja!   Ámen

Juhász András