Prédikációk

Veszteség! Csend! Mozdulatlanság!

Mozdulatlanság jellemzi ezt a Szombat napot. Sabbat van. A legsötétebb Péntek utáni Szombat. Minden csendes, és a veszteség szele járja körbe az első Szombatot átélők szívét, de még a mi szívünket is ugyanaz a veszteség és néma csend határozza meg. Semmi nem mozdul. Mindaz, ami az előző pár napban még olyan vibráló eseményeket hozott magával, a Virágvasárnap vidám hangjai, fényei, a gallyak illata, a felsőruhák suhogása a szélben, és az ujjongó nép hangja, melyet vitt a lágy szél. A vibráló színek után jött a lágyabb, baljósabb színeket magával hozó Csütörtök, s az utolsó vacsora, melyen utoljára volt együtt a Mester a tanítványokkal. A baljós színek egy ideig fokozatosan, majd később egyre intenzívebben váltottak át egyre komorabb, színekké, mely a veszélyt jelezte, s azt, hogy elérkezett az idő. A Nagypéntek el közeledtével már valóban, minden sötétté szinte teljesen feketévé változott.

Minden elsötétült, mikor az idő elérkezett, s Krisztus az utolsó szavait mondta ki: Elvégeztetett!

Ebben a sötétben, és csendben vagyunk most mi is. A húsvéti események legcsendesebb napja ez. Semmi nem történik. A sok fény és hang után szinte fülsüketítő a csend. De, most ennek jött el az ideje. Erre van most szükségünk, hogy igazán végig tudjuk gondolni a történteket. Elvégeztetett! A test a sírban, egy hatalmas kő zárja el a bejáratot, és a „biztonság kedvéért” még őrök is váltják egymást, nehogy a sötét és csendes est leple alatt bármi is történjen.

Esély sincs a változásra. A tanítványok és mindazok számára, akik közel álltak Jézushoz, akik valóban követték őt, még ők sem tudják, hogy mi történik, hogy lehet ennek még jó kimenetele. A fülsüketítő csendben várnak és gyászolnak.

Szeretett testvérek! Ezt az érzést, bizonyára többen is ismerjük. Azt a nehéz, fájdalmakat hordozó csendet, mely egy szeretett személy elvesztésekor tör az emberre. A fülsüketítő csendben még a mindent felülmúló fájdalom is ott van az emberben. Szinte minden porcikája fáj, ahogyan az agy próbálja feldolgozni a történteket. Látszólag semmi nem történik, hiszen, mindenki a házában van, a családja körében. A külső mozgás, az a dinamika, mely az egész húsvéti eseményeket jellemezte átvette a lelkek mozgásba hozatalát. Itt már az események az emberekben belül mennek végbe.

Ezen a napon, mindaz eszünkbe juthat, amit elvesztettünk, valamikor az életünk folyamán. Akarva- akaratlanul a csendben az ember rádöbben, hogy semmi nincs, amibe most futhat, most bizony annak jött el az ideje, hogy kicsit azokkal a belső, bennünk dúló arcokkal foglalkozzunk, melyeket az élet színes forgatagában magunk mögött hagytunk. Szándékosan nem foglalkoztunk vele, mert mindig csak fájdalmat hozott magával minden gondolat, minden érzés. Kérdések törtek fel bennünk, melyeket talán még csak ki sem merünk mondani, de ott lebeg felettünk minden kimondatlan gondolat. Miért történik ez? Nem értem? Miért kell nekem megint veszítenem? Miért mindig nekem? S, a talán legfélelmetesebb kérdés: Mi jöhet még?

Mindannyian veszítettünk már. Vagy személyt, aki nagyon kedves volt a számunkra, esetleg egy állást, bármit, ami fontos volt az életünkben, s nehezen tudjuk feldolgozni annak eltűnését az életünkből.

Ezekben a napokban különösen is eszünkbe juthat valami, ami egy hónapja még a miénk volt, még olyan természetes volt, a mindennapjainkhoz tartozott. A szabad lehetősége annak, hogy bármikor, bárhova menjünk. Elhagyva házainkat elmenjünk és lássuk a körülöttünk lévő világot. Ma, már ez is életünk veszteségeinek listájára került. Minden napunkon emlékeztetjük magunkat, s reméljük, hogy hamarosan vége ennek. Reményünkben pedig egyre többet kiáltunk az Úr felé, s bizonyos, hogy meg is hallja a mi kiáltásunkat.

De most ennek van itt az ideje. Itt az ideje, a lecsendesedésnek, a mindennapok rohanásának, elég drasztikus módon lett vége. Azonban, ezeket a napokat tekinthetjük ajándéknak is. Egy elég furcsa kivitelezésű ajándéknak, hiszen elvesztettünk valamit, a szabad mozgás lehetőségét, viszont így időt nyertünk. Időt, hogy a mi kegyelmes Istenünkkel tölthessük azt el. Most talán különösen is aktuális a nagyszombat, a maga hangtalan, látszólag mozdulatlan csendje, melye beleburkolózhat az ember lelke és végre megengedheti magának, hogy gyászoljon. Csendben és hangtalanul, vagy hangosan, de átélje annak a veszteségnek, s annak feldolgozásához tartozó minden állomását. Ez az időszak most a veszteségekről szól, azok elfogadásáról, s legjobb feldolgozásáról. Igen, valóban sok problémánk van, melyeket talán hagytunk feltornyosulni, s most ebben a csendben szépen előkerülnek. Azonban, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a veszteségek után jön valami, amire talán nem is számítunk. Mindig van, amiért imádkozunk, azonban, az Úr talán sokkal inkább mást készített el számunkra. Miután mi is feldolgoztuk, s a hátunk mögött hagytuk veszteségeinket, fájdalmainkat, akkor vár bennünket valami sokkal hatalmasabb, mint amilyet hátra kellett hagynunk.

Erről a gondolatról, talán másoknak is eszébe juthat egy nagyon kedves kis képecske, mely egy időben nagyon népszerű volt az internetezők körében, s szinte mindenhol belefutott az ember. A kép két részből áll. az elsőn áll egy kislány kezében egy kicsi kis plüssmacival, melyet Jézus elkér tőle, a gyerek nem akar megválni tőle. Bizony mi sem akarunk sokszor megválni a számunkra fontos dolgoktól, s bizony nagyon sokszor a fájdalmunktól sem, mert olyan nagyon hozzánk nőttek már. Sokszor, valóban még a fájdalmainkhoz is ragaszkodunk, mert azok a mieink, hozzánk tartoznak. Pedig Jézus elkészített valamit, ami sokkal hatalmasabb jó, vagy épp a megoldás, a megnyugvás a problémáinkban. A képecske másik oldalán pontosan ezt láthatjuk, mert amit a kislány nem tudott, s mi sem vagyunk vele tisztában, pedig olyan sokat olvastunk róla, a szívünkben forgattuk, hogy nála van a megoldás, csak nyújtsuk ki a kezünket az Ő felénk kinyújtott karja felé. Nos, ebben a kis képrészletben, Jézus kezében egy hatalmas plüssmaci van, melyet a kislánynak szánt.

Testvérek! Bennünket is elkészített öröm vár a sötét nagypéntek, és a fülsüketítő csenddel megkoronázott nagyszombat után. Most azonban, engedjük az emlékeknek, hogy dolgozzanak bennünk. Engedjük, hogy a szívünk és a lelkünk mely annyira elfáradt már, valóban nagy örömujjongással fogadhassa a húsvét láthatatlan mégis életeket megváltó előkészületét. Igaz, ez most még nem látható, nem érzékelhető, mert csendben, halkan készül el, hogy aztán a legnagyobb örömöt hozza magával.

Testvérek! Várjunk hát mi is most csendben az Úrra, s érezzük a mozdulatlanságban, az Ő jelenlétét, vigasztaló suttogását: Nem feledkezem meg rólad! Ámen.

Turucz Imola