2019.

Kedves Testvérek!

 

Két igeszakaszt olvastam fel ezen a mai istentisztelten. A hosszabbikat Dániel próféta könyvéből, a rövidet Pál leveléből. Bibliaolvasó kalauzunk szerint a napokban találkozunk mindkét igeszakasszal.

 

Az egyik szakasz egy nagy, Istent kigúnyoló lakomáról ír, míg a másik arról, hogyan éljen a keresztyén ember.

 

Óriási ellentét. Teljesen más világnézet. Más értékrendek, más vezérelvek, más célkitűzések.

 

Ugyanakkor, más a végkifejlet is.

 

Egyik oldalon láthatjuk ugyanis Bélsaccar király elbizakodott alakját, akinek semmi nem volt – ma divatos kifejezéssel élve – szent, a jeruzsálemi templom edényeit használta mulatozásra és hencegésre. Mintha azzal kérkedett volna: ha valódi lenne a zsidók istene, akkor ezt úgysem hagyná!

 

Élvezte látszólagos erejét és hatalmát, katonái által megszerzett zsákmányait. Elbizakodottsága és gőgössége határtalannak bizonyult.

 

A másik oldalon pedig ott van Pál apostol, aki bilincseiből ír a kolossébeli gyülekezetnek.

 

Arról tanít, hogy legyenek a gyülekezet tagjai minél inkább Isten munkatársai, és hogy ő saját magát is, emberi

gyarlóságai ellenére, minél inkább az evangélium szolgálatába szeretné állítani. A bölcsességre és szelíd életre tanít Krisztus szolgálatában, és a szüntelen imádkozásra.

 

Két helyszín, két kor, két férfi. S most íme, a kimenetel.

 

Bélsaccar arca elsápad a rémülettől, amikor Isten ereje és hatalma nyilvánvalóvá válik előtte. Fél, retteg, magyarázatot keres, de sehol nem talál.

 

Eszembe jut, amikor Mózes állt a fáraó előtt, a kígyóvá lett bottal, és a fáraó is választ keresett, szemfényvesztő papjai pedig szolgáltak is neki válasszal. Ő megnyugodhatott, igaz, csak pillanatnyilag. Mégis, ha egy magát mindenek felett álló személynek tartó uralkodó szembesül Isten erejével és hatalmával, illetve annak egy apró részével, máris kétségek gyötrik, és félteni kezdik saját kis uralmukat.

 

Bélsaccar nem volt nyugodt, mert amit saját szemével megtapasztalt, az nem emberi kéz műve. A szó szoros értelmében.

 

Mitől fél ő, aki eddig tette, amihez kedve támadt, aki rendelkezni mert a szent edények felől? Mit érez? Mit lát? Az a kéz ismeretlen nyelven ír a falra. Miért érzi félelmetesnek? Miért támadnak benne gyötrő gondolatok? Miért reszketnek a térdei? És miért akarja pontosan érteni, mi van a falra írva? Mi hat rá, mi kényszeríti érteni?

 

Vagy inkább kérdezzük így: Ki kényszeríti őt?

 

Aki elől senki emberfiának nem lehet kitérni. Akié a hatalom mennyen és földön. Akitől minden származik, és Aki pillanatok alatt el tudná törölni a föld színéről is a királyt, ha akarná, de nem teszi, megteszik azt mások, a vesztébe rohanó királyságban.

 

A reszkető, sárguló, gyötrődő király pedig minden erejével keresi azt, aki tud neki magyarázatot adni. Aki tud neki a leghatalmasabbról beszélni, aki fényt tudna gyújtani élete sötétségében.

 

Mert kiderül, ami addig fényűzés és kiváltság volt, az valójában a legmélyebb sötétségben való alámerülés volt.

 

A kolossé levélben Pál apostol imádságra szólít fel, mégpedig az ige hirdetőkért való imádságra.

 

Az a Pál apostol, aki szintén szembesült Isten hatalmával és erejével. Látta, hallotta, átélte, majd három napig vak volt, s végül örökre magához láncolta, és szolgálatba állította mások javára, 

saját érdekeit félretéve.

 

Mert Isten hatalmassága mindenkiből kivált valamit.

 

Vagy félelmet, rettegést, vagy a saját magunk méltatlanságának érzését, vagy csodálatot, vagy örömöt, attól függően, hogy hol helyezzük el a világképünkben Istent, és hol magunkat.

 

Másként érzékeli az Úr hatalmasságát egy csillagász, aki megértette már a Föld porszemnyi nagyságát a világegyetemhez képest, és másként érzékeli egy politikai vezető, aki hiszi, egymaga meg tudja változtatni a világot.

 

Másként csodálkozik rá egy ártatlan és őszinte gyermek, és másként egy irányításmániás felnőtt.

 

Másként látja az Urat egy nő, és másként egy férfi.

 

És természetesen másként látja egy hívő ember, mint egy hitetlen kételkedő.

 

Mit kér Pál apostol a kolossébeli gyülekezettől, és ma tőlünk is?

 

Imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát.

 

Miért van szükség arra, hogy imádkozzunk azokért, akik az evangéliumot hirdetik?

 

Azért, mert öntelt zsarnokon nem csak Bélsaccar idejében voltak, hanem minden korban.

 

Ilyen körülmények között szólni pedig valóban olyan feladat, melyhez nem elég az emberi akarat és szándék, szükség van az Isten áldására is.

 

Ugyanis az igehirdetés mindig kockázat. Nem tudjuk, ki, hogy fogadja. Nem tudjuk, mi az, amit egy adott helyzetben el kell mondani, amíg azt nem világítja meg a Krisztus Szentlelke. És nem tudjuk azt sem, hogy akik hallják, azok hogyan fogadják majd.

 

Éppen ezért vonja be Pál a gyülekezetet is az igehirdetése felelősségébe.

 

Imádkozni kell! azért, hogy Isten Szentlelke megadja az alkalmas személynek az alkalmas igét, és ezáltal ne félelem és rettegés legyen az emberekben Isten ereje és hatalma miatt. Imádkozni kel, hogy érezzék meg a vonzást, érezzék meg az evangélium jó illatát, az Isten szeretetét.

 

Mert bár sokan sokféle elképzeléssel vannak a missziót illetően, ha mi most a Szentírás szavait olvassuk, azt láthatjuk, feladatunk a kegyelmet kedvesen szólni.

 

Legyen melegsége, vonzása, és legyen íze. Ezért teszi a kegyelem mellé a szót: „sóval fűszerezett”, vagyis legyen találó a beszéd és legyen kívánatos, ízletes, akárcsak a fűszerezett étel. A kegyelmet sem kegyetlenül és erőszakosan, sem ízetlenül és fásultan nem szabad szólni.

 

Jézus Krisztus földi működése alatt azt láthattuk, cselekedetein, tanításán keresztül az a szeretet áradt az emberek felé, mely nem letaglóz és nem megrémít, hanem feltölt és elindít. Elindít Isten felé.

 

Ez az a szeretet, melyet Szentlelkén keresztül velünk is megéreztetett már, és ami miatt ma itt vagyunk, hogy halljuk az Igét. Vágyunk jelenlétére, szeretnénk Hozzá közeledni.

 

Ő pedig megáld és szolgáltba állít. Tanít minket, hogy az Ő jóhírét nekünk is vinnünk kell, de nem szomorúan, nem félősen, nem kényszerűségből, hanem azáltal, hogy beszédünk kedves, sóval fűszerezett.

 

Egy héttel ezelőtt szó volt itt a nyelv bűneiről Jakab levele alapján, ma pedig a Kolossé levél beszél arról, milyen legyen, amit kimondunk, és itt egészen konkrétan az evangélium tovább adására buzdít az apostol.

 

Joó Sándor, református lelkész egyszer egy nagyon jó példával magyarázta ezt:

 

Egyszer egy békétlen szívű asszony ment a lelkigondozójához, aki egy hegyoldalon lakott. Kint a virágoskertben beszélgettek. Mondd meg nekem, kérte az asszony, miért nem szeretnek engem az emberek? A lelkigondozó ismerte az asszonyt, annak áskálódó, kellemetlen természetét és éles nyelvét.

 

Felvett egy elhervadt virágot a földről. Az elnyílt virág koronája helyén már csak kis fehér szárnyas magvak ültek. Fújjál rá - mondta az asszonynak. Az asszony ráfújt és a könnyű kis magvak szétrepültek a levegőben, majd lassan lehullottak a földre. Most légy szíves, szedd össze ezeket a magvakat. - Nem tudom - válaszolta az asszony. Már nem látszanak, és ki tudja, hova hullottak? Igen - mondta a lelkigondozó -, ki tudja hova hullottak. Azokat a szavakat éppen így nem tudod összeszedni, amiket szétszórtál az emberek között. Ott fekszenek, ahova hullottak, és kikelnek majd, éppen úgy, mint ezek a magocskák. Az asszony értette, miről van szó és hallgatott.

 

Fogd meg ezt a követ és hajítsd el - mondta neki a férfi. Az asszony zavartan megtette. Lehetett hallani, amint a kő zörögve gurul lefelé a domboldalon, nekicsapódik más köveknek és lehuppan a földre. Most hozd vissza. - Ezt nem tudom - mondta az asszony -, hol találnám meg azt a követ a sok törmelék között? Nos, éppen így nem tudod visszahozni valakinek a reménységét sem, amit a te szennyes szavaiddal tönkretettél.

 

Törd le ezt a hajtás innen a fenyőről - parancsolta a férfi. Az asszony most már gépiesen engedelmeskedett. - Most tedd vissza rá megint, ahogy volt. - De ez már igazán képtelenség! - tört ki az asszony. Igen - mondta a férfi -, ez képtelenség! Ugyanígy nem tudod visszaadni valakinek a sarjadó hitét, a másokban való bizalmát, amit a te botránkoztató, bomlasztó szavaiddal eltörtél.

 

Kedves Testvéreim!

 

Krisztus lehetőéget adott nekünk átélni Isten szeretetét. Elfogadni és megélni, milyen az Ő kegyelméből élni.

 

Nekünk már van kijelentésünk Isten hatalmáról, erejéről és irántunk való szeretetéről. Olvashatjuk a Bibliát, és megismerhetjük Isten szavát.

 

Vannak azonban még sokan, akik csupán az értetlenkedésig jutottak, a meglepettségig. Imádkozzatok az evangélium terjedéséért, és ne ti legyetek az akadálya annak, hogy Isten szeretetének 

jó híre másokban virágot ne bontson. Ámen

Mándi Kitti