2019.

2019. március 24. vasárnap - Juhász András
2019.03.25
Lectio: János 14:1-6.
Textus: János 14: 6.

 A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakasz egy csodálatos jézusi önkijelentést tartalmaz, amely alapján bizonyságot szeretnék tenni ez Istennek szentelt órában.

De előtte nézzük meg a mondat elhangzásának körülményeit! Az igevers tulajdonképpen, amint a hosszabb felolvasott igeszakaszból is kiderül, egy párbeszéd részlete, Jézus válasza.

Nagycsütörtök éjjelére visz bennünket az evangéliumi részlet, arra az éjszakára, amely éjszakán, az utolsó vacsorán Júdás elárulja Jézust, amely éjszakán Jézus a lábmosásban példát ad tanítványai elé az alázatból, és amely éjjelen elfogják Őt, a főpap palotájába viszik, ahol megkínozzák, vallatják, majd a vallási perben kimondják róla: „Méltó a halálra!”. De ezen az éjjelen tagadja meg Péter, és ez az az éjszaka, amikor tanítványai képtelenek a szenvedésre készülő Jézussal virrasztani. Oly sok a történés, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Jézus pedig a teljes rendelkezésre álló időt kihasználja, vigasztalja, erősíti tanítványait, igyekszik őket felkészíteni arra, ami következni fog.

Jól él tehát az Atyától kapott idővel! Tükröt is tart viselkedése elénk, mi vajon mire használjuk az Istentől kapott időt? Mennyit töltünk belőle mondjuk magunkkal foglalkozva. Ezen időn belül is mennyit szánunk testünkre, annak jólétére, jól tartására, és mennyit lelkünkre?  Azt hiszem, ha őszintén megnézzük az arányokat, elrémítő eredményt kapunk! És, mennyit szánunk arra, hogy nem csak magunknak élve másokat felüdítsünk, egy beteget meglátogassunk, egy szenvedőt meghallgassunk, hogy a sáfárságra kapott időnket a testvérrel megosszuk, így tulajdonképpen abból valamennyit Istennek szenteljünk?

Jézus, a tanításban arra mutat rá, hogy elmegy a földi világból, és ennek az elmenetelnek az a célja, hogy az ő szenvedése által utat nyisson nekünk a menny dicsőségébe. A tanítványok pedig, akik már többször hallották Jézustól, hogy szenvedni fog, meg fog halni, és fel is fog támadni, teljesen értetlenül állnak. Egyetlen kivétel van: Tamás, aki a rá oly annyira jellemző kereső lelkületével és őszinteségével azonnal kérdez: „Nem tudjuk hova mész, honnan tudhatnánk az utat?” Tamás viselkedése is tanít, mégpedig arra, hogy ha nem értjük a Szentírásban minket megszólító Urat, ha nem értjük az életünk eseményein keresztül hozzánk beszélő Istent, akkor teljes nyíltsággal, gyermeki őszinteséggel kérdezzük Őt! Jézus ugyanis válaszolt Tamásnak, válasza pedig egy csodálatos önkijelentés.
Az önkijelentések nagyon fontosak Jézus megismerése szempontjából. Azért, mert nagyon tisztán, érthetően beszél Jézus az önkijelentésekben magáról, amikor ezt mondja: „Én vagyok a..” és következik valami, amihez hasonlítja magát. Olyan dolgok ezek, amelyek minden ember számára ismertek, így érthetőek, és közelebb visznek bennünket Jézus lénye titkának jobb megértéséhez. Az „Én vagyok” – kezdetű mondatok mindig határozott névelővel folytatódnak. Például: „Én vagyok a jó pásztor!” Azaz, nem egy jó pásztor, hanem az egyetlen. Rajta kívül nincs más!

A Jézussal kapcsolatos bibliai képek, történetek, amelyek az evangéliumokból ránk maradtak mindig nagyon fontosak. Ám, az emberi gondolatok az Ő lényének csodájából csak töredékes részleteket képesek megfogni, érzékelni. Valamint, nagyon sokszor ezek a képek bizonyos szempontból eleve meghatározottak.

Mire gondolok?

Máté evangélista például előéletét tekintve vámszedő volt. Egy kitaszított, lenézett ember, olyan valaki, akin mások átléptek. Teljesen természetes, hogy számára különösen is fontosak azok a történetek, amelyekben Jézus az elesett, a kitaszított, a lenézett emberhez fordul.

Lukács orvos volt, nem véletlen, hogy számára különösen is izgalmasak Jézus személyével kapcsolatban a csodálatos gyógyítási történetek.  Ezért is jó, hogy nem egy, hanem négy evangélium van!

Olyan ez, mint mikor egy igehirdetés után arról beszélgetünk, hogy miről is szólt. Mindenkit más részlet érint meg, szólít meg, és így arra a részletre emlékszik. Miért? Mert éppen az a valami foglalkoztatta, érdekelte, arra keresett választ. Töredékes lesz a beszámoló a prédikációról, ha otthon megkérdezzük a másikat, hogy miről is szólt, különösképpen, ha mellé tesszük az eredetileg elhangzó igehirdetést, mondjuk írott formában!

E szempontból azért nagyon fontosak az önkijelentések, mert nem egy ember mond valamit Jézusról, hanem Jézust idézi a Szentíró, ahogy saját magáról bizonyságot tesz! Talán a legtisztábban Jézus személyét és küldetését e csodálatos mondatok által tudjuk meghatározni. És, az Ő önkijelentései igazak a mi „önfényezésünkkel” ellentétben!

 De, az önkijelentések azért is fontosak, mert olyanok számunkra ezek a mondatok, mint a koordináta rendszer origója: ettől a ponttól viszonyítva tudjuk magunkat elhelyezni. Amikor például Jézus arról beszél, hogy ő az igazi szőlőtő, akkor mi is tudjuk, hogy mi vagyunk a szőlővesszők, akik ha benne maradunk életünk van, azonban amint a lemetszett vessző elpusztul, mert nem kapja, mert kikerül az éltető áramlásból, úgy mi is elveszünk lelki értelemben, ha Jézussal való kapcsolatunk megszakad.  Amikor azt mondja, hogy ő a jó pásztor, akkor magunkra, mint nyájának tagjaira tekinthetünk, amely biztonságérzetet ad, hisz az ő védelmében telik életünk.  Az önkijelentések tehát nem csak Jézus jobb megismerésében nyújtanak számunkra segítséget, hanem abban is segítséget nyújtanak, hogy a hozzá való kapcsolatunkat meghatározzuk, és azt vizsgálva meglássuk, hogy jó úton vagyunk-e.

Mi derül ki a most idézett jézusi önkijelentésből róla, és mire tanít ez bennünket? Ma, az ige csodálatos gazdagsága miatt az önkijelentés egyetlen részletéről szeretnék szólni.

„Én vagyok az élet!” –mondja Jézus. De mi is az élet? Sokan, sokféleképp próbálják visszaadni, megfogalmazni. Jókai Mór egy méltatlanul ismeretlen regényében, az „Enyim, tied Övé” címűben ad egy szép meghatározást. "Választ adok. Mi az élet, "itt"  és bárhol "e földön" nekem és neked? A hit remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban, hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat együtt…S mi tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére fordítom, s ez a munka  - az élet” Azon gondolkodtam el, milyen szép lenne, ha a ma embereinek többsége így gondolna az életre!

Mert, sajnos másként gondolnak rá! Az élet földi mértékkel, egy általános ember szemével mérve nem több, mint a születés és a halál között eltelő több-kevesebb idő. Ezalatt az idő alatt az ember életfunkciókat mutat, lélegzik, eszik, iszik mozog, mosolyog, beszél és folytathatnánk a sort. 

Szörnyű példákat ad elénk a nagy hazugláda, a televízió, két műsor címe rémlik fel, ahol magukat sztárnak gondoló emberek mindennapjait láttuk, „Édes élet!” cím alatt, és egy másik, ahol az átlagember dolgaival szembesülünk, ennek címe: „Az élet sója!” Egy-egy részbe akaratlanul belepillantva az ember elszörnyülködik: ez lenne az élet? Van egy divatos mondás, amely a társadalom széles rétegeiben hódít: „Úgy akarok élni, hogy ha majd levetítik az életem filmjét, akkor azon ne unatkozzak!” – célozva arra, hogy a halál előtt az ember mintegy filmkockákban látja életét. És mit értenek alatta? Minél több bulit, lazulást, gazdagságot, a pénz szórását, mértéktelenséget. Ez lenne az élet? És ilyen élet-filmet szeretnénk, ha látna velünk kapcsolatban Jézus?

Ez a jézusi önkijelentés négy vasárnapon belül már másodszor kerül elénk. Lázár feltámasztásának történetében is így mutatkozik be a mi Urunk: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A bibliai görög nyelvben két szó található az élettel kapcsolatban. Az egyik szó a bios szó, amely ismert számunkra a biológia szavunkból, amely szó szerint lefordítva annyit tesz: az életről szóló beszéd.

A másik szó a zóé szó, amely szintén ismerős lehet, mivel e szót nagy előszeretettel adják keresztnévként leánygyermekeknek manapság.

Ez is életet jelent, de milyen nagy különbség van a két élet fogalom közt! Jézus ez utóbbit használja magára itt és Lázár feltámasztásakor is.

A bios szó szimplán az életet jelenti, a földi életet, a születéstől a halálig eltelő időt. Ahogy szoktuk mondani, a „biológiai” létünket.

A zóé szó is bír ilyen jelentéssel, a földi élettel, mint a halál állapotának ellentétével, azonban van egy ennél sokkal gyakrabban használt jelentése is e szónak, a „természetfölötti” életre használják, arra az életre, amit az ember Istennel, Krisztussal él meg. Arra az életre, amelynek végén a halál az öröklét, és nem az örök kárhozat kapuját nyitja meg!

„Én vagyok az élet!”- mondja Jézus, Pál apostol pedig így szólt: „Nékem az élet Krisztus.” Tulajdonképpen az az ember él igazán, aki a Krisztusban van, akiben Krisztus él. Tehát a Biblia szerint az élet mindig magasabb rendű, felülről való életet jelent, Isten által, Krisztus által, a hit által belénk oltott életet jelent. És akiben ez az élet nincs benne, az a Biblia szerint halott, akkor is, ha egyébként lélegzik, eszik, iszik, dolgozik, nevet, járkál, vagy éppen beszél. A halál állapotában él, és az ilyenre mondja azt a Biblia, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy – a Jelenések könyvének 3. részében. Azért veszélyes állapot ez testvérek, mert úgy tűnik, mivel az életfunkciók rendben vannak, hogy minden rendben van. És valóban, biológiailag él is az ember, de ez az élet nem az Atyához, az öröklét felé visz, hanem a kárhozatba, az örök halálba.

És, sajnos létezik halott, vagy haldokló keresztyénség is!
Az ilyen halott, vagy halódó keresztyénség sok vonását felmutathatja az életnek, amely teljesen értelmetlen, ha megszokás, a szép hagyományokhoz való ragaszkodás és nem a Krisztusban való szeretet mélysége és magassága készteti erre az embert. (Joó Sándor gondolata):
- Lehet imádkozni halott módon, és élő módon. A különbség a kettő között az, hogy az egyik monológ, míg a másik párbeszéd Istennel.

- Van élő hit és van halott hit. Az a különbség közöttük, hogy az egyikből kisugárzik Krisztus szeretetének melege, míg a másik tehetetlen, és az erőt hanggal próbálja pótolni.
- Van élő és halott szolgálat: Az a különbség köztük, hogy az egyikben ott izzik a Krisztus szeretetének ereje, a másikban pedig ott lapul az emberi nagyotakarás, amely elég izzadtságszagúvá teszi a szolgálatot, a törekvést.

Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Élet és halál! Miénk a választás lehetősége! Jézus az élet, válasszuk hát Őt, hogy valódi életünk lehessen, és már a földön, minél hamarabb az üdvösség bizonyosságával, lelki békességgel élhessünk!

C. S. Lewis a kiváló angolszász író, a híres „Oroszlán, boszorkány és a a szekrény című mese írója, aki nagyon értett ahhoz, hogy  Jézus váltságát a hétköznapi emberek, akár gyermekek  nyelvére lefordítsa, így írt egykor a két élet különbözőségéről:  "Valójában oly nagy a különbség a biológiai élet és a lelki élet között, hogy különböző néven fogom őket nevezni. A biológiait, amely a természet útján jut el hozzánk, s amely (mint minden a természetben) hajlamos az elfogyásra és a pusztulásra, úgyhogy csak a természettől levegő, víz, élelem stb. alakjában vett állandó támogatással tartható fenn, "Bios"-nak nevezem. A lelki életet, amely Istenben van meg öröktől fogva, s amely az egész természetes világot alkotta, "Zoe"-nak hívom. A Bios természetesen mutat egy bizonyos homályos vagy jelképes hasonlóságot a Zoe-hez; ez azonban csak olyan hasonlóság, mint ami egy fénykép és az általa ábrázolt hely, szobor vagy ember között van. Az az ember, aki a Bios állapotából a Zoe állapotába kerül, oly nagy változáson menne át, mintha egy szobor faragott kőből valódi emberré válna. És pontosan ez a kereszténység lényege. A világ egy nagy szobrászműhely. Mi vagyunk a szobrok, és az a hír járja a műhelyben, hogy némelyek közülünk egy napon életre fognak kelni."

Így legyen! Ámen

Juhász András
 

 

 

 

vissza