2019.
Textus: Mt 5, 13- 16
Kedves Testvérek!
Napjainkban a sokszínűség látszata alatt az egybemosás idejét éljük. Nem jó semmi, ami nem olyan, mint a többi, legyen az akár szigorúbb, akár szabadabb.
Azt látjuk, sokat kellene tanítani az embereknek, hogy megüssék a mércét? Sokkal egyszerűbb lejjebb vinni a mércét. Lám, mennyivel többen beleférnek akkor!
Nehéz egy- egy jó szakra bejutni, és nincs elég fejkvóta? Ó, vigyük lejjebb a ponthatárt, aztán majd idővel úgyis kiszórjuk a gyöngéket, vagy könyörületből megadjuk a diplomát, és rossz szakembereket engedünk ki a világba.
Mi könnyebb? Dolgozni rajta, erősíteni, küzdeni és fejleszteni, vagy beletörődni, alkalmazkodni, leereszteni?
Természetesen az, amelyikhez elegendő a passzív hozzáállás! Mi lesz ennek az eredménye? Sajnos mi magunk is láthatjuk napjainkban.
Szürke, langyos kis emberkék, akik a legkisebb erőfeszítéstől is megfutamodnak. Ha így neveljük a felnövekvő generációt, ne csodálkozzunk, ha párkapcsolataikban az egymásért küzdés helyett a feladás és lecserélés mellett döntenek, vagy az újrahasznosítás és szelektív válogatás helyett a szemeteskuka mellett.
Drága Testvérek!
Nem ezt tapasztaljuk a mindennapokban? Intésként hangzik mindkét felolvasott igeszakasz számunkra. Intés, figyelmeztetés, és ígéret. Valahányszor Isten feladatot ad az övéinek, mindig megadja mellé az ígéretet: veletek vagyok, veletek leszek, és ti pedig énvelem. Akkor, ha nem maradunk meg a langyosságban.
Mit tudunk meg a langyos emberről? Azt, hogy gazdag, vagy legalábbis gazdagnak tartja magát: „ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire.”
Egy olyan lelkület, hozzáállás bontakozik ki előttünk, amelynek lényegi jellemzője, hogy elég vagyok. Mindenem megvan, nincs szükségem semmire, megelégedett vagyok. Megteremtettem a számomra fontos dolgokat, megdolgoztam, és most jól vagyok. Ez első látásra irigylésre méltó állapot, és közel sem magától értetődő, hogy mi vele a baj.
Hányszor beszélünk itt a szószéken is arról, hogy milyen jó lenne nem panaszkodni, hanem megelégedettnek lenni. Akkor mégis mi a baj ezzel a látszólagos megelégedettséggel?
Az, és nagyon fontos már csak azért is, hogy lássuk, ezek a gondolatok nem újkeletűek, hanem több ezer éves emberi gyengeségek, az a baj, hogy nem a hála, hanem a büszkeség van középpontjában. Az „én”, és mindaz, amit ez az „én” megszerzett: „gazdag vagyok, meggazdagodtam.” Így is fogalmazhatunk: megcsináltam, megszereztem, elértem. A kijelentő pedig büszke, hiszen gazdagságából bármit meg tud venni.
Ez lenne az ideális állapot a mai gazdaság számára: a szabad, független ember, akit senki nem befolyásol fogyasztás tekintetében, és nem is a közösség része, mert függetlensége nem engedi, hogy bármiben is befolyásolják.
Én döntöm el, hogy én mit tartok helyesnek. Csak az én dolgom, hogy miben hiszek és hogyan élek. – ismerős gondolatok? ez van ma, és méginkább ebbe az irányba haladunk. Legyen szó bármilyen egyenjogúsági törekvésről, már rég nem az a vágy, hogy egyformák legyünk, hanem sokkal inkább, hogy senki ne szabja meg nekünk az életet. Ez az, ami miatt az elköteleződés, mint olyan, teljesen eltűnik az emberek életéből. Legyen az egy másik személy a házasságban, vagy több gyermek egy családban, vagy elköteleződés munkahely felé, vagy gyülekezet felé. Lássuk meg, már mobil előfizetést is lehet hűségidő nélkül kötni.
Nincs semmi, ami mozgósítaná az embert, mert ha nekem most jó, akkor miért mozdulnék? Mi tudna lelkesíteni, vagy lángra lobbantani, vagy elgondolkodásra serkenteni?
Így válik az ember langyossá, legyen az hívő, vagy hitetlen. Egyforma lesz, mert önmaga egyedülisége lesz az egyetlen fontos eleme az életének.
Így járt a laodiceai gyülekezet. Belangyosodott. Szavaikkal tisztelik az Urat, imádságaik, liturgiájuk, gyülekezeti életük folyamatos. Minden a helyén van, csak éppen nem függenek Jézustól. Nem mondják, hogy nincs szükségük rá, ez nem lenne illő – de valójában nincs. Elhelyezték egy szépen berendezett polcon, néha előveszik, megtörölgetik, de Jézus nekik már nem élet-halál kérdés. Nem igaz, hogy nélküle semmik, nem igaz, hogy nélküle elvesztek, és nem igaz, hogy jelenlétére, szavára, erejére olyan szükségük van, mint egy falat kenyérre. Az sem igaz, hogy elutasítanák, az sem igaz, hogy nyíltan szembeszállnak vele, kritizálnák és megtagadnák. Sem forró, sem hideg. Langyos. Mint az állott, poshadt víz. Igen is, meg nem is. Néha igen, máskor inkább nem. Van, amire nézve igen, és megint van, amire nézve nem. Hogy ne legyen túl nagy áldozat.
Olyanok, mint a megízetlenedett só. Igazából nem töltik be tanítványi küldetésüket, nem világítanak lámpásként másoknak, csak vannak.
Jézus azonban nem akarja, hogy ez így maradjon. Ezért aztán újból és újból mindnyájunk szívébe helyezi a gondolatot: mid van, amit nem kaptál? Mid van, ami nem Isten csodája az életedben? Mid van, amit igazán magad értél el? Semmid! De mennyi mindent adott Ő neked!
Olvastam egy viccet.
A tudós megszólítja Istent:
Mi, tudósok úgy döntöttünk, hogy nincs már szükségünk önre. Tudunk embereket klónozni, szívet ültetünk át, képesek vagyunk bármire, ami annak idején csodának számított.
Isten türelmesen végig hallgatta, majd így szól:
Rendeben van. Ahhoz, hogy kiderüljön, valóban nincs rám szükség, rendezzünk emberteremtő versenyt.
Remek! Válaszol a tudós, és lehajol egy marék porért.
Ejnye! - szólt rá Isten a fejét csóválva. – Lassan a testtel uram! Mindegyikünk csak a saját porát használhatja!
Tudom, kissé erőltetett, de lényegében jól szemlélteti azt, hogy igazi valónkat akkor tudjuk kibontakoztatni, ha először elismerjük: Isten alkotásai vagyunk.
Miért és hogyan adhat többet és maradandóbbat Jézus, mint mindaz, amit meg tud szerezni az ember? Miért és hogyan adhat Jézus többet, maradandóbbat és valóságosabbat, mint a földi javak?
Jézus olyat tud adni, amit megvásárolni pénzen nem lehet. Ha tőle veszel – nem vásárolsz, mert nincs semmid, amivel ezt megvásárolhatnád. Ha tőle veszel, elismered, hogy szükségben vagy; hogy koldus vagy, sőt, abból is a mezítelen és a vak fajta. Másképpen nem tudsz tőle venni. Ezen a ponton viszont átélheted a csodát: megajándékozott vagyok.
Ez pedig az az érzés, ami semmihez sem fogható, és új távlatot ad az ember számára. Az ajándék megbecsülését. Mert minden amink van, Isten ajándéka. Ajándék a társunk, de ajándék a pillanatnyi magány is, ajándék a munka, de ajándék a munkanélküliség állapota, amiben valami újat tudunk tapasztalni. Ajándék a mindennapi betevő, de az is, ha adni is tudunk belőle másoknak. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy mindezt nem kiérdemeltük, hanem csak kaptuk. Kaptuk képességeinket, erősségeinket, félelmeinket, barátainkat.
Semmi okunk nincs tehát büszkélkedni semmivel, ami adottság, de semmit nem szabad szégyellni sem abból.
A magunk szempontjából pedig döntően fontos az, hogy Istentől kapott adottságokat ajándéknak tekintsük, és az ebből fakadó sajátos feladatainkat világosan lássuk és végezzük. Mert ez a logikai rend mindenkinek az életében bekövetkezik: aki elfogadja önmagát Istentől olyannak, amilyen, az ismeri fel az abban a helyzetben Istentől neki adott feladatokat, és annak lesz könnyű hűségesen végezni azokat. Az biztos, hogy nem fog menekülni. Elfogadja a maga helyzetét is.
És itt érkezünk meg alapigénkhez. Az ilyen ember képes arra, hogy minden erőlködés nélkül, életstílusként beteljesedjék az életében az, amit Jézus itt mond: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága.
Vagyis, hogy az élő Istennel való lelki közössége mintegy csatornává váljék, és felülről kapott mennyei értékekkel gazdagítsa a körülötte élőket, az úgynevezett világot. Az ilyen ember teljesen tisztában van azzal, hogy ez sem az ő érdeme. Nem ő ad valamit a többieknek, mert ő milyen gazdag, hanem ő mindig továbbadja azt, amit ő is úgy kapott. Mert ő önmagában ugyanolyan szegény, mint a többiek. De ez a mennyei elhivatottsága, az élő Krisztussal való hitbeli kapcsolata folyósítja neki azt a gazdagságot, amivel gazdagíthat másokat.
Kedves Testvérem!
Hadd tegyem fel ma a kérdést neked, milyen szeretnél lenni? Ízes, másokat gazdagító só, vagy kiköpni való, ízetlen valami?
Vállalod- e, hogy semmid sincs, amit ne kaptál volna, és végzed-e, amit rád bízott az Isten?
Gondold át testvérem, mikor volt az, amikor másként viselkedtél, mint ahogy elhívatásodból következett volna, és ezzel megbotránkoztattál embereket? Joggal várták volna tőled, hogy mint Isten gyermeke legyél ott, és csalódtak. Amikor nem vállaltad a Krisztushoz való tartozással együtt járó szenvedést. Amikor nem világítottál a sötétben, csak morgolódtál a sötétség ellen.
Drága testvérem!
Az Ige ma hozzád szól. A Lélek adja, hogy legyen füle mindenkinek. Kérd az Ő Lelkét, hogy újítson meg, kérd az Ő jelenlétét az életedbe, hogy belefásultság helyett naponta újjáteremtsen.
És Ő nem távozik el mellőled egyetlen nap sem. Ámen
Mándi Kitti