2019.

Karácsony! A Karácsony száncsengő! A Karácsony Béke! A Karácsony Ajándék! A Karácsony ünnep! De, mégis mi a Karácsony? Mind az, amit felsoroltunk, ez így igaz. Sőt, az utóbbi években az ajándék és az ünnep, már nem külön fogalmakként vannak jelen, hanem egyben. Ajándékozás ünnepe. Ez lett a Karácsony. De, valóban ez az értelme? Valóban ennyi? Nincs benne több?

Gyermekként minden olyan egyszerű. A gyermek még hisz a karácsonyi csodában, a gyertya fénye is elvarázsolja. Gyermekként még hisszük, hogy minden csodálatos. A színek, a fények, az illatok, mind- mind közelebb vonnak bennünket a valódi csodához. Családunk körében, a karácsonyfa körül elénekelt szebbnél- szebb dalok, karácsonyi énekek csendben és puhán átölelnek bennünket, s közben észre sem vesszük, de szívünkben már a valódi Ajándék, Krisztus elérkezésének kimondhatatlan örömét érezzük. Akkor átjár bennünket az a csodálatos, meleg érzés, hogy ez az, amire vártunk, erre volt szükségünk, s ez a jó érzés átjárja teljes bensőnket, s felmelegíti még a fagyos szíveket is. Gyermekként még hittük.

De, mi a helyzet szeretett testvéreim velünk ma? Ugyan ilyenek maradtunk? Vagy tele vagyunk kétségekkel, fájdalommal, magánnyal? Bizony a sok változás, és forgatag közepette sokszor csak elegünk van a zajból, a fényekből, hiszen már az is csak sérti a szemünket. Felnőtté válásunkban elfelejtettük, hogy mi is a valódi lényeg, s így minden már mechanikussá vált. Rohanunk, hogy minden tökéletes legyen. Rohanunk, hogy az utolsó ajándék is meglegyen, de legyen sütemény is, mert „mégis csak ünnep van, vagy mi a szösz”. Szinte kötelességből összehívjuk a családot, terített asztallal várjuk őket, közben azt várjuk, hogy csak legyen már vége a kínos csendnek, amit hosszú évek ki nem mondott sérelmei gyűjtöttek bennünk. Az ünnep végén elejtünk egy fáradt „hál’ Istennek végre vége!”- mondatot, majd folytatjuk tovább rohanó életmódunkat. Mert ezt ismerjük, így a normális. Ma mindent kézben tartva igyekszünk megfelelni minden elvárásnak, melyet sokszor mi magunk állítottunk fel saját magunknak. Hogy mi az, ami a két korszak közt a mi életünkben megváltozott? Az ünnep ugyanaz, az ünnepelt sem más, mi azonban elfelejtettünk… ünnepelni.

Testvérek! Hadd hozzak most ide egy kedves idézetet Charlotte Carpenter-től: „Ne feledd, ha a karácsony hiányzik a szívedből, akkor a fa alatt sem találsz rá!” Talán valahol itt a megoldás. Ebben a rövidke kis mondatban. Adventben a szívünket és lelkünket készítettük, jó reménységgel, sikerült kitakarítanunk szív-lakásainkat, hogy ott, bennünk, szívünkben legyen ünnep, legyen Karácsony.

Erről a karácsonyi ünnep nélküli szívről eszünkbe juthat egy kedves karácsonyi könyv, melyről film is készült, s bizonyára többen a film változatot ismerjük inkább. Ez a kedves kis film, mely talán nem akaratlagosan, de mégis végkifejlettjével felvillantja előttünk, megmutatja nekünk az ünnep valódi értelmét. Dr. Seuss: A Grincs, aki ellopta a Karácsonyt. Bizonyára néhányan most mosolyognak, hiszen mi nem lehetünk a Grincs. S, valóban, talán nem. Talán mi inkább Ki-falva lakosai vagyunk, akik folyamatosan pörögnek, karácsony előtt, az összes leárazást kihasználva megveszik ajándékaikat, sürögnek,- forognak, házaikat díszítik, ételeiket készítik. Egy valaki hiányzik a képből, ez pedig a Grincs, aki fenn lakott a falu mellett lévő hegyen. Ő már előre kikészült az ünnep zajától, a Kik énekétől és forgatagától. Dr. Seuss úgy magyarázta, hogy a Grincs, azért nem szereti a karácsonyt, mert „két számmal kisebb a szíve”. Eldöntötte hát, hogy az idei ünnep más lesz. Sőt, nem lesz! Eldöntötte, hogy ellopja a karácsonyt. Így aztán, este lement a faluba s mindent elvitt, amiről úgy érezte, hogy az a karácsony lényege. Azt hitte győzött, s mindent elhozott. De, alighogy felkelt a nap, a Kik is megtalálták az ünnep valódi értelmét. A Grincs hát, nem rosszat tett velük, hanem megmutatta, hogy nem baj, ha nincs semmid Karácsonykor, nem baj, ha szegényes az ünnep, mert a lényeg nem a fényekben vagy az ünnepi foszlós kalácsban van, hanem a szívünkben kell, megszülessen. A film végén pedig ő maga is rájön, s a szíve is megnő azon a napon, mikor végre megérti, s kimondja: „Ünnepet nem is vehetsz boltban, mert az ünnep inkább benned, legbelül van.”

Testvérek! Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de az utóbbi időben én a Grinccsel tudtam azonosulni. Na, nem úgy, hogy ellopjam az ünnepet. Hanem úgy, hogy nem értettem, hogy mi a lényeg. Azt hiszem én magam is elfelejtettem, s erre akkor jöttem rá, amikor a kis gyerekeknek az iskolában a kis elsőseimnek, bevittem először valami karácsonyit. Elmondtam a történetet, beszélgettünk róla. Az ő szemük csillogott, én vártam, hogy vége legyen. Az azt követő héten egy rövidke rajzfilmet is vittem be hozzájuk s, hirtelen azon kaptam magam, amint azt a részt néztük, mikor mindenki elérkezett már a jászolbölcsőhöz, tiszteletét tenni Jézusnak, látni a kisdedet, látni az Ajándékot, hirtelen valami furcsa, de jól eső érzés ragadott hatalmába. Új volt mégis ismerős, talán régi karácsonyok érzete, a csoda igazi értelme. Nem tudom, de akkor ott én is úgy jártam, mint a Grincs, szemembe könny, szívembe öröm és hála szökött. Újra örültem.

Testvérek! Sokszor vagyunk olyanok, mint ez a kis mesebeli alak. Elvesztjük a lényeget, nem látjuk a fények közt a csillagot, nem halljuk a zajban az angyalok zengését, örömüzenetét. Pedig, régen képesek voltunk rá. Mi történt? Az ünnep mindannyiunké, hiszen, az ajándék nem csak néhány emberhez érkezett, hanem mindannyiunkhoz. Legyünk bármilyen helyzetben is, hiszen nem ez számít. Az első karácsonyon sem ez számított. A pásztorok, akik hallották a mennyei szózatot sem voltak éppen tehetősnek mondható emberek. Nem voltak kidíszített otthonaik, csak a nyáj volt melyre vigyáztak. De, az angyali szóra elindultak, úgy, ahogyan voltak. Üres kézzel, de megtelt szívvel, méghozzá örömmel megtelt szívvel.  Testvérek, minekünk is ezt kell tennünk ujjongva, futva, le nem késve, semmit nem víve, csak megfáradt szívünket menjünk meglátni a kisdedet a jászolban, aki miattunk jött el, hozzánk jött el az első Karácsonyon.

Az Úristen hatalmas szeretetének kimutatásaként jött Ő el közénk testben, gyermekként érkezett, hozzánk gyermekekhez. Isten gyermekeihez, hiszen Őáltala, már mi is az Ő gyermekeinek vallhatjuk magunkat, s teljes szívünkkel örvendezhetünk, legcsodálatosabb ajándékunknak.

Testvérek! Ezt az ünnepet a folyamatos mozgás jellemzi, azért, hogy a végén megérkezzünk a csodához, az ünnep lényegéhez, ahol már a nyugalom járhatja és járja is át a mi szívünket. Hogy miért mondhatjuk azt, hogy ez az ünnep egész a végéig folyamatosan mozog? Nos, nézzük meg kicsit együtt, hogy mit is mond pontosan a mi igénk?

Az első karácsonyon angyalok vitték meg az örömhírt a betlehemi puszta csendjében nyájukat őrző pásztoroknak. Az angyalok megérkeznek a hírrel, szinte suhannak és, ahogyan hallgatjuk a történteket, ha kicsit lehunyjuk a szemünket, akkor még szinte érezzük is, azt a fuvallatot, amivel érkeznek a pásztorokhoz. Ők, a fuvallatra s a hangra először ijedséggel az ő szívükben válaszolnak. Nem tudják, hogy mi történik, hiszen az éjszaka sötétjét és csendjét, most fény és hang tölti meg. De, a hang nem hoz fenyegetést, sőt örömhírrel érkezik. „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Az angyalok üzenete mozgásra készteti a pásztorokat, akik elindulnak, az irányba melyet az angyal mondott, oda, ahol Mária és József a kisded Jézussal már megállt. Hiszen tudjuk, ők is egy hosszú út után szálltak meg a barlangistállóban. Názáretből- Betlehembe, félelemből- örömbe váltanak át az érzéseik. Akárcsak a pásztoroké. Ők is előbb féltek, majd megnyugodtak, s inkább izgalom fogta el őket, s a késztetés, hogy induljanak látni az Istennek Fiát, aki váltságul érkezett sokakért, értük is, értünk is. Bizonyára a pásztorok szívében különféle érzelmek kavarodtak. Öröm és izgalom járhatta át az ő szívüket, lelküket, hiszen habár a régi Ézsaiási próféciát talán nem ismerték, mely így szól: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézsaiás 9,5) Talán nem ismerték a próféciát, hiszen akkoriban a pásztorok voltak az izraeli nép legszegényebbei, azonban szívük tudta, hogy az angyal szavai valami régen várt nagy csoda hírét hozták meg számukra. Számukra, akik oly kevesek, mégis oly sokat kaptak azon az éjszakán. A pásztorok a jászolhoz érve megtalálták az ünnep valódi lényegét. Egy gyermeket, ahogyan az angyal azt megmondta, s akkor tudták, érezték, hogy valami megváltozott, valami hatalmas dolog részeseivé váltak. Ott feküdt előttük, az, aki mindannyiunk megváltására jött. Ők pedig részesei voltak ennek a földre érkezett csodának. Testvérek! Mi is ilyenek vagyunk, mint ezek a pásztorok. Kicsinyek, mégis hatalmas ajándékban részesültünk mi mindannyian. Az első karácsony nem volt pompázatos, abban az értelemben, ahogyan mi azt ma minden áron el szeretnénk érni. Nem voltak ünnepi díszkivilágítások, nem volt a ma már megszokott karácsonyi roham, nem volt mindenhonnan hangzó karácsonyi slágerek sokszor már zajjá alakuló hangja. Nem voltak fényes, díszes papírba csomagolt ajándékok. De, helyette volt, a sörtétben felvillanó csodálatra késztető és indulásra késztető csillag fénye, volt angyali seregek csodálatos szívet melengető és lelket ébresztő hangja. S, az ajándék sem maradt el. Ő ott volt pólyába „csomagolva”. A legnagyobb ajándék egy apró gyermekként érkezett, a hatalmas Atya Isten ajándéka, mely mindenkinek érkezett. A pásztoroknak, a bölcseknek, az egész teremtett földnek, benne neked és nekem is.

Testvérek! Nem baj hát, ha az idei karácsonyod nem fényes, és zajos, ha nincsenek azok a dolgok, melyeket ajándéknak szántál, vagy szerettél volna magadnak. Hiszen, az első karácsony se volt ilyen értelemben fényes. De, az az ajándék, az a fény, mely akkor érkezett még ma is arra késztet bennünket, amire a pásztorokat. Mozgásra, hálára. Elmozdulni a helyünkről, elmenni, meglátni a gyermeket a jászolban, s meglátva őt ismét köszönthetjük a régi ismerőst. Azt a simogató és meleg érzést, mely gyermekként ott volt bennünk. Engedjük, hogy az angyali szózat bennünket is hatalmába kerítsen, hogy szívünk megteljen hálával és örömmel. Eljöttünk, hogy együtt örüljünk, a hozzánk érkezett ajándéknak, mely ma is épp olyan értékes, mint az első karácsonyon. Ez az ajándék nem jár le, nem veszti el szavatosságát, nem korhoz kötött. Ő mindenkihez jött legyen az gyermek, vagy felnőtt, idős, vagy fiatal, beteg, vagy egészséges. Ez a karácsony valódi értelme, melyet megtalálhatunk a szívünkben. S megszólalhatnak bennünk a hála szavai.

Testvérek! Vigyük magunkkal ezt a hálát a mindennapokba. Ne csak ilyenkor decemberben menjünk utána, hanem őrizzük meg a fényét. Mert, ha, csak ilyenkor decemberben emlékszünk meg a mi mennyei ajándékunkról, Krisztusról, akkor pár nap és vége. Ő eljött közénk, hogy megváltson bennünket, otthagyta mennyei honát a földi létért, hogy velünk, emberekkel vállaljon közösséget. Ez Istenünk ajándéka, ennek érzését, gondolatát vigyük magunkkal a hétköznapokba is, ne csak ilyenkor decemberben gondoljunk rá, hanem életünk minden napján. Helyezzük a középpontba az ünnep okát, s célt ér. Szívünkben örök karácsonyunk lesz, hiszen Ő örökké velünk marad. Ünnepeljük hát az Ő érkezését, örüljünk a mi szívünkben. Kívánom, hogy az idei karácsonyon mindannyian észrevegyük a fényes csillagot, hallhassuk az angyali szózatot, meglássuk a mennyei ajándékot, az Úr Jézus Krisztust. Így legyen! Ámen.

Turucz Imola