2019.

Szeretett Testvéreim!

2019. adventjének 1. vasárnapján a várakozásról szeretnék beszélni. Egyre inkább foglalkoztat ez a téma, mert bárhová megyek, a legtöbb helyen a türelmetlen várakozással találkozom. A legtöbb szolgáltatás, ami a rendelkezésünkre áll, -legyen az étkezés, vásárlás, az internet adta millió lehetőség- mind arról beszélnek, hogy MOST!

Ha éhes vagy, egyél gyors ételt, 2 gombnyomásra vegyél meg valamit, kérj házhozszállítást, juss perceken belül információhoz, bármiről! Nem kell órákat, vagy heteket várni, mert MOST AZONNAL a tied lehet, nálad lehet, megtudhatod…

Ez egy roppant kényelmes eljárás a ma emberének, azonban ezek a lehetőségek nem segítik elő, hogy türelmesek legyünk, amikor várakoznunk kell.

Vannak dolgok, melyeken nem gyorsíthatunk, ki kell várnunk a megfelelő időt. S ha már úgysem tehetünk semmit, és nem gyorsíthatjuk fel az eseményeket, érdemes hasznosan eltölteni azt, s kivárni a megfelelő pillanatot!

Az adventnek a békességes, nyugalmas várakozásról kellene szólnia. Várakozásról, amely valami Csodálatos felé mutat. Melyet igazából mindenki vár, csak nem mindegy, hogy hogyan. 4 hét múlva a karácsonyt ünnepeljük, melyre mindenki készül. De vajon milyen lelkülettel? S ha valaki nem készül, a karácsony akkor is eljön…

Drága Testvérek, ma erről a HOGYANRÓL szeretnék beszélni! Két olyan történetet olvastam fel, amelyek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, ráadásul nem is olyan tipikus „adventiek”… Ezekkel az Ó-és Újszövetségi eseményekkel pontosan azt szeretném elmondani, hogy HOGYAN tanít minket a megfelelő várakozásról?!

Lássuk előbb a jól ismert aranyborjú történetét. A zsidó nép már kivonult Egyiptomból, a fogságból, és Mózes vezetésével megkezdték pusztai vándorlásukat, mely útnak végén várja őket a tejjel és mézzel folyó föld, az Ígéret Földje, Kánaán. De addig még nagyon sok van hátra. A nép többször elfárad, fellázad, méltatlankodik, és nem egyszer annak is hangot adnak, hogy visszavágynak Egyiptomba.

Mózes, mint a nép vezetője, és Isten elhívott szolgája 40 napig a Sínai-hegyen tartózkodik az Úr parancsára. Ekkor kapja meg a törvényt, a tízparancsolatot a két kőtáblán. 40 nap hosszú idő! Főleg, ha várakozni kell! Azt olvassuk, hogy a nép azt látta, hogy Mózes késlekedik.

Tulajdonképpen a nép számára bizonytalanná vált minden: hetek óta nincs velük Mózes, ott vannak a pusztában egyedül, s meggyőződésük volt, hogy ha nincs velük Isten embere, akkor Isten sincs velük! S ekkor jön az átgondolatlan ötlet: éljenek azzal, amijük még van! Egyiptomi emlékek és sok arany. Ha nincs Mózesük, építsenek ezekre a biztos alapokra!

S el kezdtek –kis túlzással- építkezni. Merítettek ehhez emlékeket, például azt, ahogy látták Egyiptomban: hogyan kell imádni az istenséget. S egyszer csak elkészül az aranyborjú…

Meg is állok itt egy pillanatra, és azt mondom: a várakozó ember mindenkori kísértése a bálványimádás. A nép azért fordult a bálványhoz, mert nem látta a szeme előtt Isten emberét, Mózest. A ma embere pedig ugyanúgy bálványokhoz nyúl, de azért, mert túl sokat lát…

Október végén már lehetett látni a boltokban csoki mikulásokat, karácsonyi csomagolásban tusfürdőket-testápolókat-dezodorokat, karácsonyi ajtódíszeket, és különböző ünnepi dekorációkat. Egyes termékeket ki lehet fogni már egész jó áron, főleg, „ha egyet fizetsz, mert akkor hármat kapsz”!

A bevásárlókocsik ezekben a hetekben már hemzsegnek a nagyobbnál nagyobb gyermek-ajándékoktól, és a legtöbben megtervezik az ünnepet, hogy az tökéletes legyen…

Mennyi hiábavalóság, mennyi élettelen tárgy kerül a fókuszba, és szinte észre sem vesszük, hogy ezek az élettelen tárgyak kezdenek el használni minket, holott ezek azért vannak, hogy mi használjuk azokat…

El kezdjük a karácsonyra való készülődést mesterfokon űzni, hogy minden tökéletes legyen, s végül mire itt az ünnep, addigra mindenki elfárad, kimerül, és azt mondja: „alig várom, hogy vége legyen az egésznek!” Arról nem is beszélve, hogy a nagy bevásárlások, és tervezgetések közepette a családtagok jól összevesznek egymással jó párszor, s mindenki csak beesik az ünnepbe.

Alapvetően ez egy veszélyes dolog, s ez a fajta készülés, és ami ezzel jár, a bálványimádás sorozatát indítja el… Azaz: eltereli a figyelmünket a Lényegről! Az Úr Jézus Krisztusról!

Amikor a nép az aranyborjú előtt hajlongott, az is ezt jelentette: elterelte figyelmüket vezetőjükről, Mózesről, és arról az Istenről, aki kiszabadította őket az egyiptomi fogságból!

Nincs ott türelem, bizalom, -hogy Mózes visszajön- nincs áldott várakozás! Pedig ennek a népnek tudnia kellett volna, hogy a Sínai-hegy, a szövetség hegye, és az Úr oda Mózest találkozni hívta! Egy olyan találkozásra, ahol megkapja Isten vezetését a tovább haladásra. Isten elkészítette számukra a törvényt, amely útjelző táblaként szolgálhatott volna életükben… Isten jót, még pedig a legtökéletesebbet készítette el nekik, de ők nem győztek várakozni…

Hát így is lehet várakozni. De lehet másként is! Az Újszövetségből Mária és Márta történetét olvastam fel. Az Úr Jézus érkezett ehhez a testvérpárhoz vendégségbe. Mit tesz az egyik és mit a másik?!

Van előttünk egy szolgálatkész asszony, aki sürög-forog a konyhában, s a Vendég körül, tesz-vesz, kiszolgál, és azon igyekszik, hogy minden tökéletes legyen. Jézus hűséges követői voltak ők, így tudták nagyon jól, hogy nem hétköznapi vendég érkezik hozzájuk, hanem maga a Mester!

Ez a drága, szolgáló lélek volt Márta. Tökéletesen tudunk vele azonosulni, hiszen ha hozzánk kedves vendég érkezik, mindent megteszünk, hogy jól érezze magát, és érezze, hogy törődnek vele! Ehhez gyakran hozzá tartozik a sürgés-forgás; minimális evés a házigazda részéről, hogy bármi hiányzik az asztalról, azt mielőbb pótolja. Akárcsak Márta.

De mit látunk az ő és a Jézus találkozásában? Semmi személyeset. Megérkezett a különleges Vendég, de még csak kérdezni sem sikerült Tőle, nemhogy figyelni a szavaira, mert a teendők…

Mártát beszippantották bokros teendői, és már nem maradt elég figyelem a Lényegre, magára az Úr Jézusra…

És ott van Mária. Nem segít. Testvére sértődötten meg is jegyzi a Mesternek: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban?” (Lk 10, 40b). Mária nem segít, hanem „leült az Úr lábához” (Lk 10, 39). A Lényegre, magára az Úr Jézusra figyel. Szinte issza szavait, és el tudom képzelni magam előtt, ahogy le sem veszi tekintetét a drága Jóság és Szeretet arcáról!

Mária úgy készülődött, hogy a házimunkák helyett a szívét készítette elő. És mit mond válaszul Jézus Mártának: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” (Lk 10, 41-42).

Óhatatlanul is kirajzolódott előttem Mártában a ma embere! Oly sok mindenért aggodalmaskodunk: hogy nem lesznek meg idejében az ajándékok, nem készül el az otthoni dekoráció, lemaradunk az akciókról, nem jut idő a takarításra… És mindez miért is? Azért, hogy tökéletes legyen az ünnep!

„Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10, 42b). Mire emlékszik vissza Márta ebből a találkozásból? Arra, hogy nem figyelt oda a Vendégre, mert a vendéglátással törődött. Pedig a vendéglátásnak hiába rengeteg formája van, egy vendég akkor érzi igazán jól magát, ha figyelnek rá, és beszélgetnek vele. Ezek a formák arra vannak, hogy a beszélgetést, az együtt töltött időt tegyék széppé, nem azért, hogy ezeké legyen a főszerep!

HOGYAN tanítanak minket ezek a történetek a megfelelő várakozásról? Egyszerűen és világosan. Lehet türelmetlenül várakozni, és bálványokat imádni, ami manapság mindenféle élettelen tárgy, és külcsíny, melyet a karácsonyra vásárolnak az emberek.

Lehet tettlegesen, aktívan, amikor annyi a teendő, hogy mire megérkezik várakozásunk Személye, A Vendég, akkorra elfáradunk, aggodalmaskodunk, és A találkozást, vagy a mi esetünkben az ünnepet már nem tudjuk élvezni.

S lehet elcsendesedve, figyelő és várakozó szívvel, ahol nincsenek bálványok, és nincs egy hosszú lista, amiket el kell még végezni: csak az igazi Lényeg, az Úr Jézus és én. Ahol személyes kapcsolat alakulhat ki, melyből erőt meríthetünk. Hiszen ez a találkozás, -így az ünnep is- így is, úgy is eljön. De nem mindegy hogy HOGYAN?!

Az Úr adjon bölcsességet és kész szívet, hogy úgy tudjunk várakozni, ahogy a mi Megváltónkhoz méltó: szeretetben, békességben, alázattal és figyelemmel! Így legyen áldott várakozásunk! Ámen.

Lovász Adrienn