Prédikációk

Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve 4 napon keresztül olvashattuk azt a történetet, amelynek egy nagyon fontos mondata alapján kívánok köztetek bizonyságot tenni, Lázár feltámasztásának történetét. A történet, a leghosszabb, legrészletesebben leírt olyan történet, amely Jézussal kapcsolatban leírattatott. És, az utolsó csoda János evangéliumában. Illetve még egy van, időrendben ez után, Jézus feltámadásának története, amelynek mintegy előzeteseként tartják számon ezt a történetet az írásmagyarázók.

Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért került leírásra ennyire részletesen, plasztikusan, ennyi érzelmet felvonultatva  éppen ez a történet. Úgy vélem, hogy a tartalma miatt. Gondoljuk végig, hogy a történetben tanúi lehetünk egy negyedik napja halott ember feltámadásának. Három olyan történetet jegyez fel a Szentírás, amelyben Jézus megtöri a halál erejét, legyőzi azt győzedelmes úrként. Míg a másik két olyan történetben ahol Jézus halottat támaszt fel, a Naini ifjú történetében éppen a temetőbe kísérik utolsó földi útján az ifjút, a 12 éves leány feltámasztásának történetében pedig a leány akkor hal meg, amikor Jézus már úton van hozzá, még a halálos ágyán fekszik, amikor Jézus feltámasztja, addig itt egy négy napos halottról van szó! Míg, a kételkedők, a kákán is csomót keresők a másik két történetre azt mondják, hogy Jézus csak jó időben van jelen, és felismerve azt, hogy nem halottakról, hanem tetszhalottakról van szó, nem is csodát tesz, hanem látszat-csodát, addig e történettel, - a negyedik nappal, azzal, hogy Lázár már a sírban van, eltemetve - nem tudnak mit kezdeni, hiszen itt egy valódi halottról van szó.

Másrészt, a történet nagyon komoly kérdéseket vet fel, amely mellett egyetlen ember sem tud elmenni érzéketlenül, és ez a halál kérdése. Valamint választ ad Isten a történeten keresztül arra is, hogy nem egyféle, hanem kétféle halál létezik, a testi halál, és a lelki, az örök halál. És, míg a testi halállal mindenkinek aki emberként a földre született előbb vagy utóbb szembe kell néznie, addig a lelki halálról, az örök halálról, a kárhozatról egyértelműen kijelenti a Szentírás, hogy aki Krisztusban hisz, annak nem árt ez, a második halál. Választ kaphatunk a történet alapján tehát az emberiség örök, nagy kérdésére, hogy mi is van, vagy lesz akkor, amikor drága szeretteinktől a földi életre nézve elbúcsúzunk, vagy amikor tőlünk köszönnek el majd szeretteink. Választ ad a hogyan tovább kínzó kérdésére, mégpedig azzal, hogy Jézus kijelenti, van tovább! Éppen abban a mondatban találjuk a vigasztaló üzenetet, amelyet felolvastam: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él az!”

Sőt, úgy érzem, mintha nekünk, Szeged-Kálvin téri gyülekezeti tagok számára is külön szólna, mintha minket is külön szólítana meg a feltámadás csodálatos örömüzenete, ezekben a napokban, Lázár történetén keresztül, mert nem volt még olyan évünk – legalábbis amióta én itt szolgálok, amikor ennyi drága gyülekezeti tag, a közösséghez hosszú éveken át kötődő drága testvér ment volna el a Mennyei hazába ennyire rövid időn belül!
A halállal való szembesülés minden embert megvisel, lelkileg összetör. Nem véletlen, hogy a gyászistentiszteletek egyik imádságában megvalljuk ezt, amikor így imádkozunk: „Mély fájdalmunkban és gyászunkban elhunyt szerettünk ravatalánál vallomást teszünk szent színed előtt arról, hogy a halálnak és enyészetnek közelsége lelkileg mennyire lesújt és összetör bennünket, és nem találunk erőt magunkban arra, hogy a láthatók helyett, amelyek megszomorítanak a láthatatlanokra tekintsünk”. Elválni valakitől, akit szerettünk kimondhatatlanul fájdalmas.

Gondoljuk el, hogy az is mennyire tud fájni ha valakinek az arcát nem látjuk egy ideig, mert elutazott, és hiába vannak számunkra a modern technika vívmányai, a telefon, akár képpel is, a levél, az e-mail, az üzenetküldés számtalan módja, mégis érezzük a másik fájdalmas hiányát.

Hát, még ha valakitől, úgy válunk el, hogy a földi valóságra nézve soha többet nem találkozunk már! Ahogy Pál apostol megrendítően megfogalmazza halála előtt elbúcsúzva a testvérektől: Közületek senki nem látja többé orcámat! Hihetetlenül nehéz élethelyzet ez, aki nem élt meg még ilyet, annak sejtése sincs róla, hogy mennyire! Sokszor kérdezik meg drága gyászoló testvérek, közvetlen hozzátartozójuk elvesztése után, hogy normális-e az, hogy ennyire fáj nekik mindez, és hónapokkal később is beszámolva róla hogy a gyász nem, vagy csak alig csitul, vagy emlékeket felidézve könny szökik szemükbe, azt átélve amit Kosztolányi egy versében így fogalmazott meg: „Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Azt kell, mondjam, hogy teljesen normális, ha így érzünk, és a gyász nehezen csitul. A földi élet ugyanis a sok nehézség ellenére is csodálatos tud lenni, és azok az emberek, akiket Istentől kapunk még szebbé tudják tenni azt! A teremtésben elhangzó jó minősítés nyomaiban fellelhető a bűn rabsága alatt nyögő világban is, az emberi kapcsolatokban is! Érthető, ha nehezen csitul a bú, ha nehezen könnyebbül a fájdalom, ha évek telnek el addig, hogy az ember ne  úgy keljen fel reggel, hogy álom volt csak a másik elvesztése, és reggel belemar a kegyetlen valóság.

Olyan érdekes része a történetnek, hogy Jézus is megrendül lelkében, sőt, sír is, látva a közvetlen hozzátartozók gyászát! Lázárt nagyon szerette, még ha tudta is, hogy vissza fog térni onnan, átérezte a hozzátartozók fájdalmát! Gondoljuk meg, ha a köztünk élt Isten Fia így átérezte, hogy mit is jelent egy család számára a közvetlen hozzátartozó halála, ha így tudott osztozni, könnyekkel, részvéttel egy család fájdalmában, akkor mi sem kell, hogy szégyelljük a könnyeket, a gyengeségünket! És egyben olyan csodálatos a történetben, ahogy Jézus a temetőben megáll a gyászoló család mellett, és szavaival, jelenétével vigasztalja a gyászt hordozó életeket! Példát is ad elénk! A gyász az ember életében a legnehezebb állapot, feladatunk a gyászoló testvér mellett állni, éreztetni vele, hogy osztozunk fájdalmában, és bár emberileg nézve semmit nem tudunk tenni a fizikai halál ellen, mégis ott vagyunk, jelen vagyunk, empatikusan, mint Jézus egykoron, átélve-megélve hogy mit is érez a másik. Ahogy Pál bíztatta egykoron a gyülekezeteket: „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal!”
Jó, ugyanis ha jelen vagyunk a testvér szenvedésében, de mint említettem, ezen kívül mi, emberek semmit nem tudunk tenni! Egyvalaki tudja a fájdalmat csitítani, a gyászt tompítani, bekötözni a sebzett szívet, az a valaki, aki hitünk szent titkát ott és akkor a gyászolókkal egy temetőben így osztotta meg: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él az!” Ez a csodálatos mondat, ez a jézusi önkijelentés ugyanis a vigasztalás egyetlen lehetséges és hatékony módját adja elénk. Arra mutat ugyanis rá, hogy ne csak földi, látható, kézzel megfogható dimenzióban gondolkodjunk. Arra mutat rá, hogy van tovább! Csak a földi élet zárul le a fizikai halál pillanatában, ám valami egészen felfoghatatlan módon az örök élet dimenziója ekkor tárul fel előttünk.  Állításával Jézus természetesen nem tagadja a fizikai halál létezését. Az mégsem jelenti az igazi élet elvesztését. A halál tapasztalata, mint minden ember számára, a mi  számunkra is egyedüli, megrázó és talán félelmetes ereje marad, de ezen túl már nem a lét értelmetlenségét, abszurditását, már nem az élet kudarcát, nem a végső állomást jelzi.

A kulcs a hit! Mit mond Jézus? Aki hisz énbennem, ha meghal is él az! Annak az élete Jézus mellett folytatódik, annak az embernek az élete a feltámadás után örök életben teljesedik ki! Ezt elhíve tudunk megállni lelkészként ravatal mellett! Higgyétek el testvéreim, ha nem hinnénk ebben, nem mernénk odaállni, szólni a vigasztalás igéit! Egy drága testvér mondta el nekem, akkor, amikor élete párját elvesztette, bár megrendülve, de Isten akaratában megnyugodva, hogy felesége nem félt a haláltól, mert hitt Jézusban, és a benne elnyert örök életben. Megrendítő volt látni, és hallani bizonyságtételét: „hiszen ezt hirdettük egész életünkben.” És látszódott, és tudom, hogy nem színből, hanem szívből hirdették, meggyőződésből, tudva azt, hogy a földi élet ér véget csak a halál pillanatában, ám az örök mennyei haza éppen ekkor tárul ki előttünk!
 A hit elengedhetetlen feltétel: nemcsak azt jelenti, hogy elfogadod a Krisztus által hirdetett igazságot, hanem hogy egész lényeddel követed is. Ha tehát meg akarod kapni ezt az életet, ki kell mondanod az igenedet Krisztusnak, el kell fogadnod tanítását, és szavaira kell építened életedet!
Hit!

 Milyen nehéz eljutni a hit állapotába! A gyászoló Márta is milyen nehezen jut Jézusban való személyes hitre! Amikor Jézus megszólítja, két hitvalló mondat is elhagyja száját. Egyszer azt mondja: „…de tudom, hogy bármit is kérsz az Istentől…” majd egy olyan mondat következik, amire elégedetten mondjuk azt: ez az igazi hitvallás: „Tudom, hogy feltámad a testvérem, a feltámadáskor az utolsó napon”. De valóban van hit mögötte? Kicsit olyan ez, mintha a jól megtanult ősi hitvallást mondta volna, olyan ez, mint amikor egy temetőben a gyászolók elmondják az Apostoli hitvallást, de közben bele sem gondolnak abba, hogy kimondanak két nagyon fontos hitigazságot: „hiszem testünknek feltámadását, és az örök életet”.

Olyan szépen, rutinból, megszokásból, mint az a drága bácsi, akivel egy kórteremben feküdtem. A bácsi folyamatosan, mintegy húsz percenkénti szünettel 5 percig hangosan jajgatott. Egy nővérke letolta a többi nővért, hogy miért nem segítenek neki. Majd megkérdezte a bácsit: „Mije fáj?” Mire a bácsi: „Nekem? Semmim!” „Akkor miért tetszik jajgatni?” – érdeklődött tovább a nővér. „Ja, csak úgy megszokásból”. Bizony testvérek, Márta ezen mondatai, amelyek úgy kezdődnek: „tudom” ilyen megszokásból mondatok. Ezt illik mondani, ezt tanultuk hittanórán, gyermekistentiszteleten, erről beszél a pap, a lelkész a templomban. Ez még nem hit! Ez egy elméleti tudás! Személyes hitté kell, hogy váljon mindennek az életünkben, egy olyan bizalommá Isten felé Jézus Krisztusban, hogy bár tudom, hogy a láthatók megszomorítanak, de egyszer lesz majd másként. Nem a halálé az utolsó szó életemben-életünkben. Márta ez után valódi, szívből jövő választ ad, átlépve értelmének határait, a látható világ falain, és Jézus mondatára kimondja: „Hiszem. És hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világra!” Legyen hitvallásunkká Márta hitvallása, legyen személyes megváltónkká Jézus, és akkor miénk is az örökélet csodája!

És akkor bár Kosztolányinak Halotti beszéd című versében kétség kívül igaza van, amikor így szól a földi életre nézve:. „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.”,  de feltámaszt a Krisztus öröklétre, vele való örök mennyei létre! Ámen

Juhász András