2018

Az elmúlt hetekben két alkalommal szóltam Istenünk üzenetét a Kapernaumi százados szolgájának csodálatos gyógyulásáról szóló történet alapján.

Az első alkalommal három oldalról mutattam be a százados személyét: egyrészt önvallomásáról szóltam, amikor így szólt: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”. Másrészt, a kívülállók véleményét mutattam meg róla, akik így szóltak róla: „Méltó, hogy megtedd” utalva szolgájának meggyógyításával kapcsolatos kérésére. Végezetül, Jézus szavát idéztem, aki így szólt róla: „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet!”.

Három kép, egy önarckép, egy kép a kívülállók rajztáblájáról, és egy kép a századosról Jézustól.

Három kép, amelyből mindhárom fontos, kell, hogy legyen énképünk, fontos, hogy a kívülállók milyennek látnak, de csak egy döntő: Jézus milyennek látja életünket.

A második alkalommal a történetnek két részletére világítottam rá: egyrészt arra, hogy Jézus szavának ereje által gyógyít. Ahogy az Atya szava teremtő erő, úgy Jézus szava gyógyító, halottat feltámasztó, tengert lecsendesítő, démonokat kiűző és bűnbocsátó erő! Jézus nem csak beszélt, hanem szavának értéke és értelme volt! Másrészt, arról szóltam, hogy a meggyógyított ember egy pogány százados pogány szolgája volt, amelynek jelentése, mint csoda-jelnek az, hogy az üdvösség, a választott népről minden népre és nemzetre kiterjedt. ez pedig a mi megváltásunk kulcsa is!

Ma is két dologra szeretném ráirányítani figyelmeteket, Isten Szentlelkét segítségül hívva és várva!

Az első, ami számomra hangsúlyossá lett, az a százados lelkisége. Amit a szolgájáért megtesz, az egészen rendkívüli, ha nem is egyedi, de meglehetősen ritka. Mintha a vezérigazgató közbenjárna az utolsó segédmunkás ügyében. Mintha egy kórházigazgató főorvos mozdulna a beteghordó ügyében. Mintha egy államtitkárt izgatná az osztályán dolgozó takarítónő ügye. Tegyük a szívünkre a kezünket, nem ez a jellemző világunkra! Sőt, a különbség még ennél is nagyobb! Hiszen a századosnak a beteg ember a szolgája volt. A görögben itt található szót két módon lehet visszaadni: szolga, vagy rabszolga. Ismerve az akkori világ viszonyait én inkább rabszolgának fordítanám a szót. Egy olyan világot képzeljünk el, ahol az emberélet nem sokat számított, ahol nem számított, hogy egy szolga, vagy rabszolga életben van-e vagy nincs, majd lesz másik helyette. Finoman szólva sem az ember volt az érték, különösen nem a Római Birodalom légióiban. Olyan vezetői jogkör, ahogy a százados eljár, nincs is. Illetve van, úgy nevezik: emberség. A százados emberséges ember volt. Sőt, mondhatjuk őt felelősségteljes embernek. Akit érdekelt a beosztottja, akinek számára fontos volt, hogy alárendeltje, a neki mindenben engedelmességgel tartozó szolga él-e vagy meghal. Felelősséggel érzett és gondolkodott róla, és a történet folytatásából kiderül, hogy felelősségteljesen cselekszik is érte.

Ez kellene, hogy minden vezetőt áthasson! Mert aki vezető, arra emberek bízattattak rá! Az nem uralkodást jelent, hanem felelősséget.

De mielőtt túlságosan leszednénk a keresztvizet a vezetőkről, jó ha tudjuk, hogy mindenkire bízott Isten valakit, valakiket. Mindenki felelős valakiért. Felelősek vagyunk a családban szüleinkért, nagyszüleinkért! Hány és hány elfeledett szülő, nagyszülő tudna arról beszélni, hogy bár végigszolgált egy életet családjában, de amikor neki volt szüksége támaszra, segítségre, mégis egyedül maradt! Felelősek vagyunk társunkért, gyermekeinkért. Felelősek vagyunk a családon belül kissé rossz útra tért nagybácsiért, aki talán túlságosan is sokszor emeli fel az italos poharat, ezért még meg is tudjuk magyarázni magunknak, amikor bajba kerül, hogy magának kereste a bajt. De, nem csak vér szerint hozzánk tartozó embereket bíz az Úristen ránk! Mert ott van a szomszéd néni, akit már három napja nem láttál, érdekel-e, hogy mi van vele? Megteszed-e azt a kicsiny dolgot, az érte érzett felelősségtől áthatva, hogy becsöngetsz hozzá?

Egy megindító interjút olvastam Karamellel, a Törökszentmiklósi cigány nyomortelep egykori lakójával, akinek csodás énekhangját egy református általános iskolában fedezték fel, és lett belőle híres énekes, aki azonban nem felejtette el honnan jött. Azt mondta, hogy csodás érzés számára az, hogy ha most hozzá fordulnak rokonok, barátok segítségért, akkor tud segíteni és akar is. Idős édesanyjának tud venni bármikor az elromlott háztartási gép helyett másikat. Felesősnek érzi magát ma is családjáért! Jó példa volt számomra az is vele kapcsolatban, hogy a Reformáció 500 évfordulóján a Papp László Sportarénában kiállt és elénekelte a csodálatos hitvalló dicséretet: „Mely igen jó az Úristent dicsérni!”, valamint néhány évvel ezelőtt ő volt a Nyilas Misi Program reklámarca, aki a kampányban segítette egyházunk e szolgálatát. Felelősség a családért, a szegényekért, és azért az egyházért is, amelyben Jézusra talált! Példa ez a hírességgé vált egyszerű cigány ember számomra, aki nem szállt el magától, nem lebeg a föld felett saját dicsfényében sütkérezve, hanem felelősséget érez a másik iránt, és azt meg is éli!

És, ha felelősséget érzünk a másik emberért, akit Isten ránk bízott, meddig terjed a mi felelősség vállalásunk? Testi dolgokig? Legyen mit ennie, innia, hol laknia, legyen egészsége? Vagy tovább is megyünk, és érdekel a lelke állapota is? Mert ez is fontos lenne! A másik ember testi jóléte és lelki üdve! Legyen előttünk példa a százados, akinek semmi nem volt drága azért, hogy szolgája meggyógyuljon! Hassa át szívünket a másik ember iránt érzett ilyen mély szeretet és felelősségtudat, emberség!

2. Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek, de a jézusi gyógyítások szinte mindegyikében Jézus a meggyógyulni vágyó hitét keresi, annak fontosságára mutat rá.

Itt viszont a beteg nem szólítja Jézust, nem keresi Őt, nem tesz hitvallást. Annál inkább megszólal viszont a százados! Nem is akárhogyan!  Mi, ma élő emberek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget annak, ahogy a százados Jézust szólítja üzenetében.

Mert mit is mond? Azt mondja: Uram! Mi a polgármestert, a minisztert, a tanárt, a mérnököt, az orvost, a kétkezi mestert úrnak szólítjuk, ah meg akarjuk tisztelni őt. Azonban akkor, a Római Birodalomban ez a megszólítás, hogy „Úr”, görögül „kyrios” csak a császárnak járt! Csak őt illette! A római katonák a császárra tettek esküt, mint kizárólagos „Úr-ra”. Tehát, amikor a százados kimondta Jézussal kapcsolatban azt, hogy „Uram!” felségsértést és katonai esküszegést követett el. Ennek következménye pedig a kitaszítást vonta maga után, állásának elvesztésével. Mégis vállalja ezt a kockázatot, nem is csak úgy, hogy halkan Jézus fülébe súgja, hanem nyíltan, üzenve neki! Mindenki füle hallatára tesz hitvallást! Ma, ha kimondjuk, „Úr Jézus”, annak nincs kockázata, de akkor, ha valaki Úrnak vallotta Jézust, az életével is fizethetett érte! A keresztyénüldözések egyik oka is ez volt, a keresztyének CSAK Jézust vallották Úrnak! Jézus válasza, amikor így szól „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet” tehát nem csak a százados logikus érverésére válasz, hanem már a megszólításban rejlő bátor hitvallásnak is! Jézus tulajdonképpen a százados hitére tekintve gyógyítja meg a szolgát!

 Mindez pedig a helyettes hit fontosságára is rámutat. Mire utal ez a furcsa fogalom? Hát nem azt tanítjuk, hogy nem lehet a másik helyett hinni? Mindenki a saját hite, Jézusba vetett hite alapján fog megítéltetni? Ahogy arra a János 3,16. is rámutat, az üdvösség feltétele: „Hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Helytelen tehát az a gyakorlat, amelyet a mormonok követnek, hogy halottak nevében megkeresztelkednek, és azzal azt a másik embert üdvözítik.

De ugyanígy helytelen az a gondolkodás is, amely a középkortól ragadt az európai fejekben, hogy létezik egy köztes hely, a purgatórium, ahonnan az elhunytak lelkei „beimádkozhatóak” a mennyországba.

Drága Testvérek! Rossz hírem van, az örökéletre döntést csak a földi életben hozhatunk!

Drága Testvérek! Jó hírem van, az örökéletre döntést földi életünk egész ideje alatt hozhatunk, egészen addig a pillanatig, amíg utolsót nem dobban szívünk, és el nem száll belőlünk az életerő!

Ám, e történetben nem arról van szó, hogy valaki más hite miatt üdvözül valaki, ám arról igen, hogy valaki más hitére tekintve Jézus meggyógyít egy halálosan beteg embert!

A történet alapján, azt láthatjuk, hogy a százados szolgájának nem volt köze Jézushoz – vagy legalábbis a Biblia nem szól róla. Nem volt köze Jézushoz, nem volt hite benne, és mégis meggyógyult!

Ugyanerre mutat rá az a történet, amikor egy béna embert négy társa visz Jézushoz, hogy gyógyítsa meg, és mivel a nagy tömeg, sokaság miatt nem tudnak hozzá jutni, kibontva a tetőt, engedik le Jézus elé a beteget. Jézus pedig hitükre tekintve gyógyítja meg a rászorulót!

Vagy a Szíroföníciai asszony esete, amikor egy asszony Jézushoz fordul beteg lánya érdekében, megalázva magát nyilvánítja ki hitét, amint azt fel is olvastam. Mit mond neki Jézus? „Asszony! Nagy a te hited, legyen úgy, ahogy kívánod!”

Mire tanítanak bennünket ezek a történetek?

Mindhárom történet közös abban, hogy az, akin a csoda esik nem hisz. A százados szolgája halálán van a nyomorult béna teljesen magatehetetlen ahhoz, hogy Jézushoz menjen, az asszony lánya pedig gonosz lelkektől megszállva, nem ura életének. Egy haldokló, feltehetőleg öntudatlan ember, egy testileg megkötözött, a bénaság által testébe zárt ember, és egy lelkileg megkötözött ember! Szinte teljes a skála, mert ma is ilyen esetek vesznek körül bennünket egy-egy kórházi kórterembe belépve! A történetekben van azonban valaki, egy közbenjáró, aki buzgó könyörgéssel, és Jézusban való hittel közbenjár gyógyulásáért, és Jézus az ő hitére tekintve gyógyítja meg a beteget! Nem a beteg hitét keresi, kutatja, hanem annak a hitére tekint, aki a gyógyulásra szorulót felé emeli, hozzá viszi, akár verbálisan, akár fizikálisan!

Mindez a számunkra lefordítva azt jelenti, hogy mi is bárkit vihetünk Jézushoz, emelhetünk hozzá. Ennek csodálatos eszköze az imádság!

Emelhetünk a közösség szintjén valakit felé – erről szól minden istentiszteleten a közös imádság, és ezt teszik gyülekezetünk imádkozó hátterének tagjai is, és emelhetünk egyéni imádságban bárkit hozzá. A kérdés az, hogy amikor imádkozunk, van-e hitünk. Hisszük-e, hogy az, amiért könyörgünk, Isten előtt nem lehetetlen, hogy ő képes az emberileg reménytelent is megoldani, hogy Ő valóban mindenható? Van-e hit, amit kereshet a kérésünk mögött? 

És, vajon imádságunk kitartó-e? Az asszony történetének van egy először nagyon megrendítő momentuma: amikor Jézust kérleli, Jézus csak hallgat. Ha Jézus csak hallgat, azaz úgy látjuk, érezzük, hogy semmi nem történik imádságunkra válaszként, akkor mit teszünk? Az asszony tovább könyörgött, hittel és szívének vágyát teljesítette Jézus. Kitartóan zörgetünk-e, vagy olyanok vagyunk, mint a vásott kiskamaszok, akik egy-egy emeletes ház előtt megállva becsüngetnek, majd választ sem várva továbbrohannak?

Legyen példa számunkra hitében is a százados, a négy barát, a Szíroföníciai asszony, hogy Isten egyszer majd a mi életünkre is úgy tekintsen, mint az asszony életére: „Nagy a te hited, legyen úgy, ahogy kívánod!” Ámen

Juhász András