2018

A Bibliaolvasó Kalauzból mai napra rendelt újszövetségi igeszakaszt olvastam fel. Már amikor készültem, láttam magam előtt arcotokat, amin tükröződött az, hogy mit keres egy húsvéti történet az egyre hidegebbre forduló októberben egy istentiszteleten. Megvallom nektek, hogy szeretek egy adott ünnepkörhöz tartozó igéről szólni, nem az adott ünnepkörben. Különösképpen igaz ez a húsvéti igékre!

Miért érzek így? Azért, mert ezek az igék azt bizonyítják számunkra, hogy Isten Igéje mindig aktuális. Egy, a mi számunkra egy adott ünnephez kapcsolható ige életünk minden napján megszólíthat és meg is szólít bennünket! Nincs gúzsba kötve Isten szava, még egy ünnep által sem! Másrészt, azért szeretek húsvéti igékről szólni nem csak húsvétkor, mert minden vasárnap, a keresztyén gondolkodás szerint a hét első napján, az „Úrnapján” ahogy hitvalló eleink nevezték Jézus Krisztus feltámadására emlékezünk mi keresztyének közel 2000 esztendeje már!

És, ez az emlékezés, a feltámadás csodájáért való hálaadás nem mindig egyformán aktív, sokszor háttérbe szorul. Ám, ha Isten bölcs végzéséből a Bibliaolvasó Kalauzt így alakítja, akkor mind az igehirdető, mind az igehallgató szíve nyitott Jézus feltámadásának csodájára, még egy októberi vasárnapon is! Harmadrészt, csak másfél hét, és itt van a Halottak napja, amikor minden ember szíve a katolikus hagyományok alapján sokkal érzékenyebb az elmúlás, a veszteség, a halál miatt. Ilyenkor különösképp is fontos, hogy Isten Igéje vigasztaljon bennünket, Krisztus feltámadásával, mert annak következménye van a mi életünkre nézve is! A Heidelbergi Káté így foglalja ezt össze: Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?

„Először: Feltámadásával legyőzte a halált, másodszor: az Ő ereje most minket is új életre támaszt fel, harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra.”

Amikor épp itt tartottam a prédikáció megfogalmazásában, akkor megcsörrent a telefonom, és egy sms érkezett. Öcsém írta, két szó volt benne: Tomi meghalt. Tomi, az unokatestvérem volt, akit régóta súlyos betegséggel próbált Isten. Várható volt kórképe alapján, hogy elmegy a mindenélők útján, ám aki megélt már ilyen élethelyzetet, az tudja, hogy erre nem lehet felkészülni, még akkor sem ha várható. És, ekkor a nagy szomorúságban békességet talált a szívem, és ismételgettem az épp leírt mondatot: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra. Ma ezt a szép régies mondatot úgy lehet visszaadni: Krisztus feltámadása a mi dicső feltámadásunk biztosítéka! Feltámadásával legyőzte a halált, megtörte annak erejét! Visszatért onnan, ahonnan még senki nem tért vissza! Tehát, bármennyire is úgy látszik, hogy életünkben a halálé az utolsó szó, ez nem így van! Ahogy becsukódik a földi élet kapuja, kinyílik számunkra az öröklét kapuja. Hogy merre? Azért, hogy jó irányba történjen ez a nyitás, mi vagyunk a felelősek! Elfogadjuk-e életünk urának a halált is legyőző Urat, Jézus Krisztust? Ha igen, akkor az örökélet, az üdvösség ajtaja tárul fel előttünk!

Vizsgáljuk így ezt a történetet, amelynek néhány pontjára irányítja most tekintetünket Istennek Szentlelke.

Az első húsvét késő délutánján két tanítvány indult hazafelé Jeruzsálemből, Emmausba, a páska ünnepe után. Szívükben azonban nem a páska ünnepének öröme, a szabadulás felett érzett öröm uralkodott, hanem a veszteség érzése, a gyász fájdalma. Szívükben ott van a gyász fájdalma mellett az értetlenség is. Nem értik, hogy történhetett ez meg Jézussal! Hogy történhetett meg az igaz prófétával, a kínhalál gyalázata? Vele, aki szóban és tettben egyaránt hatalmas volt!

És, ott van egy jó adag bizonytalanság is, amit így fogalmaznak meg: „Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét: eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését látták, akik azt mondták, hogy ő él.” És, természetesen félelem is volt szívükben, talán ezért hagyták el ennyire hirtelen Jeruzsálemet, hogy ha a „Mesterrel” ezt tették, akkor vajon velük, a követőkkel mit fognak tenni? Gyász, fájdalom, félelem, bizonytalanság, értetlenség, és kérdések!

Ez van a két tanítvány szívében akkor, amikor Jézus melléjük szegődik.

Éppen az jellemzi ezeket az embereket, ami minket is jellemez oly sokszor földi vándorutunk során! Ugyanezen érzések kerítenek hatalmukba bennünket is, mint egykor a két tanítványt az emmausi úton! És, ugyanúgy maguk alá is temetnek minket, ha nincs az életünkben jelen Jézus!

Olyan csodálatos fordulópontja a történetnek az, amikor Jézus melléjük szegődik! Együtt mennek tovább az úton, és Jézus előtt feltárják szívük fájdalmát, életük minden megválaszolatlan kérdését elé viszik. Ma is megtehetjük ezt, drága testvérek! Felé fordulhatunk életünk minden fájdalmával, minden nyomorúságával, minden kérdésével! És, biztosak lehetünk, hogy ha őszintén feltárjuk előtte szívünket, akár kétségeinket is, akkor életünket gyógyítani fogja Jézus, helyreállítja, mint egykor tette a két tanítvánnyal!

Miben gyökerezik a tanítványok fájdalma?

Abban, hogy lelkük valahol leragadt a nagypéntek nyomorúságánál, ahol szenvedve a kereszten halni látták Jézust. Úgy gondolták, hogy ha dicstelenül is, de lezárult Jézus élete, és innentől kezdve nincs tovább. Megfeszítették, meghalt és eltemették – mintha csak eddig mondanánk az Apostoli Hitvallást, és nem lépnénk tovább a következő hitvallási sorra: „harmadnapon halottaiból feltámada!” Eljut hozzájuk a hír, hogy harmadnapra a sír üres volt, de nem tudják összekapcsolni ezt a jelet azzal, amit Jézus még földi életében így adott tudtukra: az Emberfiának szenvednie kell, meg kell halnia, de harmadnapon feltámad.

Volt tehát egy elméleti tudásuk Jézusról, ám azt a gyakorlati életben nem tudták használni! Ráadásul ez az elméleti tudás hamis alapokon nyugszik! Ugyanis Jézusban nem látnak mást, mint egy embert, még ha egy nagyszerű embert is! És, mivel nem látnak benne mást, nem látják istenségét is, ezért nem tudnak túllátni a láthatókon. Teljesen természetes az a gondolkodásukban, hogy ha Jézus ember volt, akkor halálával lezárult az a csodás három év, amit együtt töltöttek, és nincs tovább.

Ma is sajnos eddig jut el az emberek többsége! Lelkendeznek Jézus csodás gyógyításairól és nagyszerű tanításairól hallva, elismerik mint egy nagy tanítót, mint egy nagy gondolkodót, aki az istentudat egy hirdetője volt, de halála előtt értetlenül állnak, és a feltámadás tényéig el sem jutnak! Ha pedig Krisztus valaki számára nem a feltámadott Istenfia, csak egy ember, az az ember csak ebben az életben reménykedik a Krisztusban, az eljövendők felől nincs reménysége, akkor az igaz rá, amit  Pál írt egykoron: „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk!” Nagyon szeretek a hittanos gyermekekkel foglalkozni, mert még őszintén felmernek tenni kérdéseket, és kétségeket is megosztanak. A hét egyik óráján Jézus csodáiról beszélgettünk, amikor az egyik kisfiú – akinek nincs mélyebb egyházi kötődése - megkérdezte, hogy ezek valóban igaz történetek-e. A másik fiú, aki a hét több alkalmán is részt vesz a gyülekezet életében, azonnal válaszolt neki: „Ezek igazak, mind.” majd felém fordult, és azt mondta: „De ugye, András bácsi némelyiket kiszínezték kicsit, akik leírták, mondjuk a feltámadást és a mennybemenetelt?” Valóban testvérek! A gyermekek őszinte kérdése mögötti gondolkodás oly sokszor jellemzi az emberek nagy részét is! Nem tudják hittel megragadni Krisztus feltámadásának tényét! Így, a saját feltámadásukban sem hisznek. És, elhunyt szerettük feltámadásában sem. A halál egy pont az élet végén, mint egy mindent lezáró pont, nem pedig egy kettőspont, amely a folytatást ígéri!

Azonban, ha valaki elhiszi, hogy a Biblia történeteit nem kiszínezték vagy kedvük szerint átírták emberek, hanem Isten Szentlelke adta a Szentírónak azt, amit leírt, ha elhiszi és elfogadja Jézus feltámadását, és megragadja a Jézus által neki nyújtott kegyelmet, az az ember már Jézussal együtt szembe tud nézni a halál emberileg megnyomorító és megszomorító tényével, mivel tudja, hogy van tovább. És, ha valaki krisztusban hal meg, ha meghal is él az! Az az ember hitünk szerint az utolsó ítéletkor a jó helyre fog kerülni! Ha valaki el tudja fogadni Jézus feltámadását, az az ember Istenként tekint Jézusra, és így életét rá tudja bízni, és a földi élet harcai közt rá tudja építeni. Ha így élünk, azt éljük meg, amit a csodás finn ének így ad vissza:

1. Velem vándorol utamon Jézus,
Gond és félelem el nem ér.
Elvisz, elsegít engem a célhoz,
Ő, a győzelmes, hű vezér,
Ő, a győzelmes, hű vezér.

2. Velem vándorol utamon Jézus,
Ott az oltalom hű szívén.
Ha a szép napot fellegek rejtik,
Ő az éltető, tiszta fény.
Ő az éltető, tiszta fény.

3. Velem vándorol utamon Jézus,
Ez a vigaszom, baj ha jő.
Bármi súlyosak rajtam a terhek,
Segít hordani, ott van Ő,
Segít hordani, ott van Ő.

4. Velem vándorol utamon Jézus,
Bár az út néha oly sötét.
Soha nincs okom félni a bajtól,
Amíg irgalmas karja véd,
Amíg irgalmas karja véd.

5. Velem vándorol utamon Jézus,
Túl a sír sötét éjjelén.
Fenn a mennyei, angyali karban
Nevét végtelen áldom én,
Nevét végtelen áldom én.

Így legyen, Ámen

Juhász András