2018

Olyan gazdag a Szentírás! És belőle olyan változatosan szólít meg Isten minket! Oly sokszor mondtam ezt már nektek, de, miért mondom épp ezt most újra? Az elmúlt hét vasárnapján, amikor a szószéken felolvastam azt az igét, amelynek alapján hirdetni kívántam köztetek Isten üzenetét – éppen azt, amit ma, -  akkor az utolsó vers olyan erővel szólított meg, hogy éreztem, tudtam, hogy erről nekem beszélnem kell. Így szólt ez a vers: „Térj haza és beszéld el, hogy mit tett veled az Isten!” Károly fordításából azonnal fülemben csengett a régies fordítás, ahol így adja vissza Károly: milyen nagy dolgot tett veled az Isten!

Megerősített ebben az is, hogy az igehirdetés előtt nem voltam jól. Még 9:55-kor is kérdéses volt, hogy fel tudok-e menni a szószékre. Aztán, a templom bejáratánál két drága presbiter testvérrel és lelkésztestvéreim egyikével imádkoztunk, erőt kaptam, és ez által lehetőséget a bizonyságtételre! Úgy gondoltam, meg kell, hogy osszam veletek, hogy akkor, és előtte, és azóta is milyen nagy dolgot cselekedett velem az Isten! És, azt hiszem, hogy mindannyiunknak meg kell osztani környezetünkkel, hogy mit tett velünk az Isten!

Mit tett Velünk az Isten?

Igazán ujjhegyre sem tudjuk szedni!  Ha csak arra gondolunk most, hogy menni minden kellett ahhoz, hogy mi itt ma megjelenjünk, azt is nehéz végiggondolni, de tegyük meg! Reggel felébredtünk! Ez sem természetes. Ez Isten megtartó szeretetének bizonyítéka.

Reggel, nem arra ébredtünk, hogy a fejünk felől elvitte a tetőt egy bomba okozta légnyomás, vagy egy ágyú lövedéke. Mert, milyen sok ember erre ébredt ma a Földön!

Aztán, megmosakodtunk, fogat mostunk, mindez arra mutat, hogy volt víz, amely a Föld több mint 1/3-án felbecsülhetetlen kincs!

Tudtunk reggelizni, ami annak bizonyítéka, hogy a mindennapi kenyér megadatott nekünk, nem úgy, mint annak a 25.000 embernek, köztük 18.000 gyermeknek, akik egy 2012-es felmérés adatai szerint naponta éhen halnak.

Volt mit felvegyünk, sőt szívünk mellett talán ünnepélyesebb ruhánk is előkerült a szekrényből. Mindezek Isten gondviselő szeretetének bizonyítékai!

Erőt is kaptunk, hogy el tudjunk indulni, és vagy egészséget, vagy a szenvedések leküzdéséhez kitartást adott Istenünk. Ez, megerősítő kegyelmének bizonyítéka!

És vajon megérdemeltük ezt?

Jobbak vagyunk, mint a Száhel övezetben éhen haló gyermek? Vagy az a Dél-Amerikában élő földműves, aki a víz hiánya miatt nem tudja földjét művelni, ezért éhezik az egész családja? Vagy az, aki talán éppen most is egy kukából veszi ki az általunk már keménynek ítélt és így kidobott kenyérdarabot?

Nem, drága Testvérek, semmivel sem vagyunk különbek és jobbak senki emberfiánál! Az, hogy az Úr így bánik velünk, nem érdemeink miatt van, hanem szuverén kegyelmének és szeretetének bizonyítéka.

De vajon tisztában vagyunk ezzel?

A legtöbb ember természetesnek veszi ezt, és soha nem köszöni meg Istennek. Mi azonban, akik tudjuk azt, amit az apostol így fogalmazott meg: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá”, legyünk mások, legyünk hálás szívűek és örvendezők Isten felé, környezetünkben pedig adjuk tovább, hogy mindez nem magától értetődő dolog! Mondjuk el, hogy milyen nagy dolgot tett velünk az Isten, amikor gondviselő szeretetével körülvesz minket, napról-napra!

Ha pedig rendkívüli gondviselésben is részeltet, amit így nevez a teológia: CSODA, akkor még inkább adjuk ezt mindenkinek tovább! Hiszen e téren is annyi mindenről tudnánk beszámolni! Egy balesetben megtartott élet, egy reménytelenül beteg testvér gyógyulása, egy lelkileg összetört testvér talpra állása, a rászorulók számára tartott gyűjtéseink eredményessége, a diakóniába mellénk állók nagy száma, mind-mind csoda! Olyan csoda, amit Isten cselekedett velünk, vagy általunk!

Ne a sors kezét lássuk ebben, ne a véletlent emlegessük, ne azt mondjuk, hogy szerencsénk volt, ne rátermettségünket bizonygassuk, hanem mondjuk ki másoknak: nagy dolgot tett velem, velünk az Isten!

De, mindenek előtt, legyünk tisztában Isten legnagyobb tettével irántunk!

A legfontosabb, legnagyobb tette ugyanis Istennek felénk, emberek felé az, hogy Jézust, az egyszülött Fiát elküldte ebbe a világba! Az Isten emberré lett, hogy az embert megváltsa! Vállalta az emberlét minden oldalát, hogy azt a Filippibeliekhez írott Krisztushimnusz elénk adja: „Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is. Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő.  Hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;  És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.”

Azért jött a földre, azért szenvedett földi életének teljes ideje alatt, azért vállalta  kereszt gyalázatát és borzalmát, hogy aki hisz benne, annak örök élete és üdvössége legyen! Isten legnagyobb tette ez irányunkba! Nem hagyja, hogy a bűn következményeként nyomorult módon a kárhozat legyen osztályrészünk, hanem Jézusban, a benne való hit által, kegyelemből üdvözít bennünket!

Ez Istennek legnagyobb tette, amiről beszélnünk kell, úgy, ahogy arra Stanley Jones a nagy evangélizátor életének egyik története rávilágít. Indiában szolgált misszionáriusként, ahol nagyon megszerette Őt egy guru. Egy alkalommal azt mondta neki a guru: „Nagyon megkedveltelek, ezért elmondom neked hitünk titkát, ha megígéred, hogy senkinek nem mondod el.” Stanley Jones a következőt mondta: „Én is elmondom a mi hitünk legnagyobb titkát, ha megígéred, hogy mindenkinek beszélsz róla!” Mert, hogy is hallgathatnánk arról, hogy mit tett velünk és így értünk az Isten?

Nem tarthatjuk magunkban, mert ennél többet és nagyobb dolgot nem tehetne velünk, és nem tarthatjuk magunkban, mert másokért felelősséget érző életre hívott el Istenünk, ahol a másik ember lelki üdvössége a legfontosabbá kell, hogy legyen számunkra! Olyanokká kell lennünk, mint az ajándékot kapott kisgyermekeknek, aki rohangál a lakásban, és mindenkinek mutogatja, hogy mit kapott, és közben nagyon örül. Nekünk is,  mindenkinek mondani kell azt, hogy megajándékozottak vagyunk. Csak ő a szülők vagy barátok által, mi pedig Isten által!

Beszéld el hát mindenkinek, ne tartsd magadban, hogy mit cselekedett veled az Isten!

Bár, Igénk azt mondja, hogy beszéld el, hogy mit tett veled az Isten, én azt gondolom, hogy nem csak szavakkal lehet beszélni! Sőt, a szavak bizonyságtételét meg kell előznie valami másnak!

Hálásak lehetünk ugyanis szóval és tettel.

Bizonyságot tehetünk szóval és tettel. A tettel való bizonyságtétel ugyanis azt jelenti, amikor nem a szánk beszél, hanem életünk! Amikor helyettünk az életünk prédikál, és tesz arról bizonyságot, hogy mit tett velünk az Isten!

A megszállott első prédikációja, amire mindenki felfigyelt, ugyanis nem az volt, amikor a Dekapoliszba a Tíz városba visszatérve beszélt Isten tetteiről, amit vele Jézus cselekedett, hanem az, amikor megszabadulva, megnyugodva, más emberként, szinte kicserélve ott ül Jézus lábainál! A megváltozott élete prédikál először arról, hogy milyen nagy dolgot tett vele az Isten! Nem tör, zúz maga körül, nem vagdalja magát, nem rémít senkit, nem tépkedi a láncokat, és nem mezítelen többé, hanem felöltözve, megnyugodva ült Jézus lábainál. Mintha kicserélték volna! Tulajdonképpen a megszállott ember megváltozott élete prédikál először. Halkan, nem szavakkal, de igen hatásosan! Úgy, hogy mindenki felfigyelt rá! Miért? Mert nem ezt tapasztalták tőle ezt megelőzően! Mert a Jézussal való találkozásban élete valóban, teljesen és gyökeresen megváltozott!

Ugyanúgy, ahogy megváltozott Zákeusé.  Zákeus számára a pénz jelentette mindent, majd amikor Jézussal találkozik, életének bizonyságtétele azzal kezdődik, hogy vagyonából kárpótolja azokat, akiket addig kiszipolyozott és a szegényeknek is bőségesen ad.

Vagy, ahogy megváltozott a rátarti, folyton gyűlölködő Jánosé, a „Mennydörgés fiáé”, aki Jézus jobbja felől akart ülni, vele osztozni uralkodásának dicsőségében, és tüzet kért volna egy samaritánus falura, csak azért, mert azok elmulasztották irányukban a vendégszeretet gyakorlását. Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus kebelén nyugszik, az addig magával és másokkal békétlen tanítvány, majd nagypénteken már ott van a kereszt alatt, egyedül a 12-es tanítványi körből, és Jézus szavára Mária gondviselőjévé lesz, már nem a hatalom, hanem a szolgálat érdekli. És, mielőtt megírja leveleit, azaz szavakkal bizonyságot tesz, láthatjuk, hogy előbb az élete prédikál!

És, ahogy megváltozott a  Korinthusban lakóké, akikről Pál a következőképpen ír: „az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett” – majd leírja, hogy kik voltak a Jézussal való találkozás előtt, mielőtt Jézus megérintette az életüket: részegesek, tévelygők, paráznák, bálványimádók, bujálkodók, fajtalanok, tolvajok, nyerészkedők, rágalmazók, harácsolók. És, végül hozzátesz egy csodálatos mondatot: „de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében”.

Korinthus lakói a Krisztussal való találkozásaikban közelebb állnak hozzánk, mint Zákeus, a gadarai megszállott, vagy éppen János apostol. Ők, ugyanis Jézussal akkor találkoztak, amikor testben a földön élt, fejüket odahajthatták keblére –mint János, leülhettek lábainál – mint a megszállott, együtt étkezhettek vele – mint Zákeus.

Korinthus lakói azonban nem találkoztak testben Jézussal! Ők, a hirdetett Igén, a prédikáción keresztül találkoztak Jézussal, és életük így is megváltozott! Úgy, mint azóta millió és millió embernek!

Drága Testvérek!

Az Írott Igén, a Szentíráson keresztül, és a hirdetett Igén, a prédikáción keresztül ma is találkozhatunk Jézussal! És, a vele való találkozás, ha hagyjuk azt, hogy életünket megérintse, akkor gyökeres változásokat hoz életünkbe! Nem csak felszínes, hanem gyökeres változást! Látható, mások által is észrevehető változást! Imádkozzunk, hogy a Jézussal való találkozásnak a körülöttünk élők által is látható jelei legyenek életünkön, és azért is, hogy legyen bátorságunk elmondani környezetünknek, hogy mit is tett velünk az Isten! Ámen

Juhász András