2018

Szeretett Testvéreim!

Odaállni valaki elé, és mondani valami fontosat. Vagy, odaállni elé, és bocsánatot kérni. Odaállni elé, és közölni a rossz hírt. Ismerjük az érzést. Ha odaállok valaki elé, az azt jelenti, hogy rá figyelek, és bármilyen nehéz is, a szemébe nézve tisztázom a helyzetet.

Ez az ’odaállás’ manapság ritkán történik meg. Az őszinteség hiánya, félelem, szégyenérzet, önzőség, érdek azok, melyek az odaállást akadályozzák. Pedig időnként ennek újra és újra meg kellene történnie!

Pár perccel ezelőtt is egy ’odaállás’ történt 4 család részéről is. Felnőttek álltak meg az Úr asztalánál, azzal a szándékkal, hogy gyermekeik hivatalosan is reformátusok legyenek. Fogadalomtétel hangzott el, melyet a gyülekezet is hallhatott: ’akarjuk’; ’ígérjük’. Ez a fogadalomtétel bizony nem csupán a gyülekezet, a család, a lelkész előtt hangzott el, hanem Isten előtt is! Odaállásukkal a szülők/keresztszülők jelezték, hogy mindezeket szeretnék!

Nem is gondolnánk, hogy mennyire fontos az életünkben ez a bizonyos „odaállás”. Hadd olvassam el igeszakaszunk legelső versét: „Józsué összegyűjtötte Izrael minden törzsét Sikembe, egybehívta véneit, családfőit, bíróit és elöljáróit. Odaálltak Isten színe elé.” (Józs 24, 1).

Sikem szent hely. Itt kapott Ábrahám ígéretet Istentől. Itt épített oltárt. Jákób, amikor Paddan Arámból visszatér, itt ássa el a házi bálványokat. Józsué is oltárt épített itt. Ezek az oltárok mindig tanúbizonyságul szolgáltak, hogy ne felejtsék el Isten szabadító tetteit, hatalmát és erejét. Az ő Istenükre mindig számíthatnak. Később itt temetik el Józsefet, és majd Roboám és Jeroboám király idejében is fontos hely lesz Sikem.

Szent hely az, ahol a nép összegyűlt. Józsué, a nép vezetője megöregedett, lassan készül letenni a lantot. De előtte még van valami nagyon fontos feladata: hogy mind a vének, vezetők, bírók odaálljanak Isten színe elé, és döntsenek.

Józsué által maga Isten szól hozzájuk, és felidézi azokat az eseményeket, melyekben oltalmazza és megszabadítja az Úr az Ő népét, újra és újra. „Kivettem… adtam… megszaporítottam… elküldtem… megvertem… kihoztam… kezetekbe adtam…” Csupa egyes szám 1. személy, nyomatékosítva, hogy Isten soha nem hagyta magára az övéit.

Józsué szavai által tehát felidéződik a múlt. Ha már igehirdetésem elején hangsúlyoztam, hogy milyen fontos is életünkben az ’odaállás’, még pedig embertársaink, szeretteink, barátaink, munkatársaink elé; hadd tegyem hangsúlyossá azt is szeretett Testvérek, hogy éppolyan fontos, már-már elengedhetetlen Isten színe előtt is megállnunk!

Emlékezni kicsit az elmúlt időkre, ínséges időszakokra, kihívásokra, megújulásokra, nagy áldásokra! Bármin is kellett eddig keresztül mennünk, Isten mindig velünk volt, és adta az erőt; a bölcsességet vagy embereket, akik tanácsokat adtak, bíztattak minket.

A zsidó nép oly nagy megpróbáltatásokon ment át, és Isten gondoskodott elhívott, elkötelezett vezetőkről, akik a nép élére álltak, és Isten szócsöveiként funkcionáltak.

Isten elé odaállni azonban nem csupán egyénileg lehet. Nagyon fontos a Vele való személyes kapcsolat, de nem véletlenül vagyunk mi egy közösség tagjai, annak szerves részei! Minden igei alkalom, istentisztelet, minden keresztelés, házasságkötés, konfirmáció vagy úrvacsora lehetőség számunkra, hogy kollektíven, együtt járuljunk Isten színe elé!

Voltak olyan igék, amikor Isten azt mondja Mózesnek: ’gyere fel a hegyre, de a nép ne jöjjön fel. Ők maradjanak a hegy lábánál, hadd pihenjenek. Én veled akarok beszélni.’ Ez nem természetes, hogy a nép odaállhat az Isten színe elé. Ez kegyelem, hogy azért állhatok oda, mert az az Isten, akinek a színe elé állok, odaenged engem. Az istentiszteleten nekünk mindig ezt kellene átélnünk.

Amikor Sikembe összehívja Józsué a népet, akkor valami olyat akar mondani, ami mindenkire tartozik, ami mindenkinek szól, mindenkinek kijelentés. Mindenkinek szól... Amikor Isten Igéje hirdettetik, amikor benne vigasztalást, bátorítást, ígéreteket, áldásokat kapunk, az mindenkinek szól! Nem csak annak, aki mindig itt van. Annak is, aki épp ’ma’ van itt az Isten házában!

Közös számadásra hív minket: honnan indultunk? Hová jutottunk? Kik segítettek minket idáig? Megérkeztünk, vagy tovább kell vándorolnunk? Mit jelent számomra, hogy Isten előtt vagyok?!

Számomra azt, hogy felvállalom azt, aki vagyok. A múltammal, a botlásaimmal, a kudarcaimmal, a sikerélményekkel, a boldog időszakokkal… Jövök Elé úgy, ahogy vagyok! Azért, mert ezt tették a nép elöljárói is, ezt tette az egész nép, de ezt tette az ÚSZ népe is, amikor újra és újra nagy sokaság fogta körül az Úr Jézust! Jöttek Elé szomorúan, örömmel teli, tanácstalanul, reménykedve… Jöttek Jézushoz! Nem véletlen, hogy Jézus bíztatja is övéit: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…” (Mt 11, 28a).

Nagyon nagy baj az, ha nem tudunk, vagy nem akarunk Elé állni! Nagy baj az, ha szégyenérzetünk, bűntudatunk, vagy közömbösségünk elválaszt a Teremtő, Szabadító Istentől! Hiszen Ő vár minket! Hív Magához, hogy igazán az Övéi legyünk!

És ez ettől a ponttól kezdve nem egy vallásgyakorlat, nem megszokás, tradíció, formalitás, hanem elköteleződés! Tudniillik Józsué beszéde után nyilvánvalóvá teszi a nép számára a döntést. „De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. DE ÉN ÉS AZ ÉN HÁZAM NÉPE AZ URAT SZOLGÁLJUK!” (Józs 24, 15).

Életünk során nem csak emberek előtt kell megállnunk, ha Isten előtt is. Nem üres tradíciókkal, hanem elkötelezve magunkat Őneki! Egy ifjúsági ének szövege jutott eszembe: „Itt vagyok, most jó Uram, Hozzád száll e dal. Tudod, sokszor hívtalak, de ma másról szól e hang. Mert most nem azt kérem, hogy adj még, nem könyörgök, figyelj rám: csak azt mondom, hogy szeretlek Atyám!”

Bizony nem csak akkor szükséges Istenhez emelni szavainkat, amikor baj van! Nem csak akkor, amikor vágyunk valamire. Akkor is, amikor minden rendben megy, és csak azt mondjuk: ’köszönöm’; ’szeretlek’!

Józsué tehát döntés elé állítja a népet: el kell dönteniük, kit szolgálnak. Azonban ő nem részrehajló, kimondja, felvállalja, hogy bárkit is választ a nép, ő és a családja az Urat szolgálják!

Olyan jó lenne, ha minden család vezérigéje lehetne ez a csodálatos hitvallás! Olyan jó lenne látni, megélni, hogy egy család minden tagja elköteleződik Istennek, és nem csak szavaikkal, de egész életükkel Őrá mutatnának!

Azt szokták mondani, mindent kicsiben kell elkezdeni… Így is van ez, hiszen –ezt is mondják- ’sok kicsi sokra megy’! Ma mi vagyunk itt. Egyedül, vagy házastárssal, baráttal, barátnővel, netán az egész családdal. Itt vagyunk, Isten színe elé járultunk, Ő pedig tanít minket Igéjével. A kérdés csak az, hogy hogyan tovább ezután?

Mert talán elgondolkodtunk az előbb, hogy honnan indultunk? Hová jutottunk? Kik segítettek minket idáig? De nem tekinthetünk csak hátra, életünk folytatódik, holnap újra kezdődnek a hétköznapok, a feladatok, a rohanások… de vajon hogyan megyünk tovább?

A nép meghozta a döntést: „Mi az Urat akarjuk szolgálni!” (Józs 24, 21b). ’Akarjuk’ – a saját döntésük, nem csak egy ábránd, nem csak úgy ígérgetnek Józsuénak. Megszületik az elhatározás.

Istent szolgálni, Neki elköteleződni nem lehet kényszerből! Ezt az ember vagy akarja, vagy nem. Ilyen egyszerű. De ha egyszer döntött, tartson is ki mellette, mert ez a döntés az egész életét befolyásolni fogja!

Istennel járni egy nagyon rögös, akadályokkal teli út, mégis áldásokkal teli, mert az Úr lesz a mi erőnk, reménységünk, gondviselőnk, kegyelmes Istenünk! És nekünk erre a kegyelemre, sőt, az Ő feltétel nélküli szeretetére óriási szükségünk van!

Jézus mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11, 28). Ezt a hívást fogadjuk el, újuljunk meg Őbenne és legyen hitvallásunk Józsué bizonyságtétele: „DE ÉN ÉS AZ ÉN HÁZAM NÉPE AZ URAT SZOLGÁLJUK!” (Józs 24, 15b). Legyen így! Ámen.

Lovász Adrienn