2017.

Kedves Testvérek!

Október közepén járva, megfigyelhettük már, hogy sokkal hamarabb sötétedik. A sötétségben pedig láthatóvá válnak a csillagok. Napközben hiába is próbálkoznánk, nem láthatjuk meg őket, viszont minél nagyobb a sötétség, annál több csillag fényét vehetjük észre. Gyermekkoromban gyakran időztem odakint, az udvaron, nyári éjszakákon, hogy bepillantást nyerhessek a végtelennek tetsző világba.

Ragyogni, mint a csillagok. Idézzük emlékezetünkbe az utolsó olyan alkalmat, amikor volt annyi időnk, hogy este, séta közben, vagy a nap fáradalmaitól megpihenve a teraszon üldögélve felipillantottunk az égre. Milyen érzés volt?

Engem kivétel nélkül minden alkalom csodálattal töltött el. Csodálattal, hogy a Teremtő micsoda remekbeszabott világot alkotott. Csodálattal, mert hiszen az égre feltekintve szembesülhetünk leginkább azzal, hogy mi magunk milyen kicsinyke részei vagyunk az világmindenségnek. Csodálattal, mertmiénk az ígéret, hogy a mi Urunk minden egyes ember, minden egyes hajszálára odafigyel.

Nagyon sok református templom mennyezete van kék színűre festve, melyen kis, aranyszínű csillagocskák szemléltetik, hogy ez a látvány nem csak nekem olyan különleges.

Egy szép csillagfényes éjszaka a mai kor embere számára már inkább csak szemet gyönyörködtető, romantikus látvány. De tudjuk, hogy az ókorban és középkorban a csillagoknak nagyon fontos, életmentő szerepe volt, hiszen modern műszerek híján a csillagokat figyelve tájékozódott az utazó, a végtelen tengereket, pusztákat járva. Innen a kifejezés is: „vezérlő csillagom”.

Mai igénk azonban nem az égitestekről szól, hanem ember-csillagokról. De hát lehetnek-e emberek csillagok?

Ha ezt a kérdést a szó angol fordításával (star) teszem fel, mindjárt a sztárokra gondolunk, és belőlük bizony, van elég. Filmcsillagok, ünnepelt-híres zenészek, média-sztárok – csúnyább szóval „celebek” – vannak bőven, és a tévécsatornák csak úgy ontják a sztárcsináló tehetségkutatókat.

Vannak az emberi történelemnek fényes állócsillagai is, olyan művészek és tudósok, akik maradandót alkottak, hadvezérek és királyok, akik formálták az akkori jelent és a jövőt, és vannak, csak éppen hogy felvillanó, viszont hamar elalvó csillagocskák.

Sőt, vannak olyan hétköznapi kisemberek is, akik koruk névtelen kis csillagai voltak.

Ilyenekről szól Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok is: az ostromlott várért, hazájukért az életüket is adni kész hősökről.

Ugyanígy vannak a saját életünknek is „csillagai”. Emberek, akikre így gondolunk-emlékezünk, akik világítottak nekünk, vezettek, tanácsoltak, biztattak, szerettek minket. S talán a legsötétebb, legnehezebb időszakban volt a legragyogóbb és legfontosabb a fényük, és ez a fény, ha ők már ki is hunytak ezen a földön, bennünk maradt és világít. Nem voltak szupersztárok, emberfeletti emberek, de fentről kapott fényt továbbadni tudtak nekünk.

A csillag ragyogása annyira magától értetődő. A csillag nem kérdezi, hogy szabad-e most egy kicsit nem ragyogni, eltűnni, elsötétedni. Nem kérdez ilyet, mert lényéből fakad a ragyogás. Gondoljunk csak a mi Napunkra, hogy micsoda felfoghatatlan mennyiségű energia szabadul fel benne pillanatról pillanatra: ezt fényként és hőként bocsátja ki magából. Így tesz minden csillag. A lényéhez tartozik a ragyogás, ezért nem is tehet mást, mint hogy ragyog, mert ő csillag!

Erre buzdít minket ma az Ige a filippi levélben, és erre buzdítja Jézus Krisztus tanítványait is. Maradjatok meg szeretetben. Szeressétek egymást, teremjetek jó gyümölcsöt! Mert mitől tudnának az Istenben bízó lelkek jobban ragyogni, ha nem a bennük és közöttük levő szeretettől? Épp, miként a gyermekét váró édesanyán is már messziről látszik állapotának boldogsága. Úgy ragyog a mi örvendezésünk is a körülöttünk levő, lassan sötétedő világban.

Azonban minderre nem magunktól leszünk képesek. Ahogy az ige megfogalmazza: . Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.

„Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok” – mondja Jézus. Vigyázzunk, hogy a végét ne értsük félre, Jézus itt nem a Törvényről és előírásokról beszél, hanem a szeretet parancsáról! A „barátok közösségében”, vagyis Jézus szerettei között, az Ő gyülekezetében ez az egyetlen parancs. Maradjatok meg az én szeretetemben! Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket! Nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.

A szeretet parancsa Jézus barátjának egyetlen törvénye. Ez foglal magába minden mást. Eszünkbe juthat Ágoston egyházatya etikai útmutatása: „Szeress – és tégy, amit akarsz!”

A kiválasztottság is megjelenik Jézus szavaiban: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy gyümölcsöt teremjetek, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”

Hát ezt jelenti Jézus barátsága! Amikor Ő barátainak nevez minket, akkor egy élettel teli, gyümölcstermő kapcsolatot kínál nekünk!

A kérdés csak az: Vajon hogyan képzeljük el mindezt a gyakorlatban? Hogyan valósulhat meg ez az életünk, a mindennapjaink forgatagában? Szoktuk mondani: Bajban ismerhető meg az igazi barát. Mit jelent hát Jézus barátsága, amikor növekednek a terheink, amikor félelmek törnek ránk, amikor egyedül hagynak minket a társaink?

Én úgy képzelem el, hogy Jézus barátsága valami megnyugtató közelséget jelent. Biztonságot ad. Gyakran éppen embereken, barátokon keresztül lép közel hozzánk. Mégis az Ő barátsága sokkal több az emberi barátságnál!

Életét adta barátaiért. A mennyei tökéletesség, szentség, a végtelen hatalom és erő ELJÖTT hozzánk, hogy ez „elfordult és elfajult” világunkat fagyhalálból életre melegítse, gyógyítsa, a halál és bűn sötétségét túlragyogja! Hogy vezérlő csillagunk legyen az árnyakkal teli úton.

Bár alászállt a mi emberi mélységeinkbe – Jézus Krisztus nem „hullócsillag”. Nem tehetetlenségből, fényét vesztve hullott alá, hanem jött, isteni ragyogását elrejtve testet öltött, megalázkodott, engedelmes volt, és végül meghalt értünk. De fényessége végül a halál börtönét is szétrobbantotta, legyőzte.

Azért jött, hogy ebből az isteni megmentő szeretetből, hatalomból éljünk, reményünk, vigasztalásunk, erőnk, békességünk és örömünk legyen! Ez a fény ott ragyog ma is felettünk és bennünk, minden hívő szívben, életben.

És ezért lehetséges az, amire az Ige biztat minket, nekünk is csillagoknak lennünk!

Isten adta, igaz fényű csillagoknak lennünk ebben a világban. Csillagoknak lennünk a szeretteink között, családunkban, barátaink közt, gyülekezetben, szomszédok között, munkahelyen, bárhol, ahol élünk, ahová Isten helyezett minket.

Fényleni mindig, de főleg akkor, mikor leginkább besötétül, megnőnek az árnyak, nem látni a „hogyan tovább”-ot, mert megfogyatkozik a fény, a remény, az erő. Akkor is, amikor mi magunk is besötétednénk, elnyelődnénk, mert a pusztán emberi fény gyenge és kevés.

A mi Világosságunk azonban felülről kapott ajándék: „fölöttünk ragyog”, „meglátszik rajtunk”, a mi világosságunk „ránk ragyogó fény”!

Nem a mi kis pislákoló bölcsességünk, szeretni akarásunk, erőlködésünk. Hanem az Egyszülött Fiú által – a mi istengyermekségünk, az Ő átformáló Szentlelke általi engedelmességünk, az Élet Igéjére figyelésünk!

Ahogy Péter apostol írja: „Melyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben!”

Kedves Testvérem! Csillag vagy, akinek Isten fényt adott, kinek többet, kinek kevesebbet. Csillag vagy, és a neked adott tehetséggel, Isten-ismerettel, Ige-értéssel ragyogsz ebben a világban. Csillag az éjszakában. Olyan nagy a sötétség, hogy az ilyen kicsi világosság is felhívja magára a figyelmet. A megélt ige, az engedelmes élet is prédikál, önmagáért beszél, a szeretet ragyog. Urunk tegyen minket egészen késszé erre! Ámen

Juhász András