2017.

Áldozócsütörtökkel, Jézus mennybemenetelével lezárult a húsvéti ünnepkör. E vasárnapon pedig lélekben már a következő ünnepkörre készülünk, a pünkösdire készülünk. A pünkösdi történet leírásának első versét hoztam közétek, azaz ma ott fogjuk abbahagyni, ahol máskor Pünkösdkor kezdeni szoktuk a történet magyarázatát.

Ez az igevers arról szól, hogy  hogyan várták egykoron a tanítványok a Szentlelket, az egység Lelkét, akinek munkálkodására ma is szükségünk van!

Arról szól e vers, hogy hogyan készültek a Szentlélek fogadására a tanítványok. Milyen szállást építettek közösségükben, és magukban a Léleknek. Ha pedig ez akkor és ott igaz volt, igaznak kell lennie itt és ma is. Arra a kérdésre kaphatunk tehát választ ezen a versen keresztül, hogy milyen az a közösség, gyülekezet, az az ember amelyben a Lélek szívesen vesz szállást.

Mert, bár a szél fú, zúgását hallod, nem tudod honnan jő és hová megy, tehát a Lélek  szuverén úrként munkálkodik, mégis vannak olyan helyzetek, amelyek segítik, és vannak olyan helyzetek, amelyek nehezítik munkáját.

Három dologról szól Igénk, amelyek mind arról szólnak, hogyan készült a tanítványok kicsiny csapata a Lélek várására. Mi ez a három? A közösség egy akaraton volt, együtt voltak a tanítványok, és mindnyájan ott voltak.

Mindnyájan ott voltak.

Nem hiányzott tehát senki. Sem Péter, a háromszor tagadó tanítvány, aki húsvét után visszament halászni, sem Tamás a „hiszem ha látom” álláspontjára helyezkedő kétkedő, sőt az áruló Júdás helyére új embert is választva kiegészült a tanítványi kör. Mindnyájan.

Mit jelent ez a tény? Azt, hogy a közösség Jézus mennybemenetele után olyan közösséggé alakult, amelynek volt megtartó ereje, volt vonzóereje, és volt visszahívó-visszaszeretgető ereje. A tanítványok egy kis csoportja olyan légkört tudott teremteni Krisztus ereje által, hogy az visszahozta a menekülő Tamást, Pétert, sőt új tagokat vonzott a közösség!

Óriási dolog ez: tagjait megtartó, tehát befelé jól működő, és egyben nyitásra képes: misszionáló közösség!

Ilyen volt a tanítványok köre, pünkösd napjára. Így várták a Lelket! Mindent megtettek érte.

De hogy alakulhat ki ilyen közösség? Fontos ezt tudnunk, mert gyülekezetünk, de minden gyülekezet jövője, sőt az egyház jövője ettől függ!

Fontos, mert nehéz ma is olyan közösséget építeni, amelynek tagjai jól érzik magukat, tudják feladatukat, és egyben a külvilág felé is nyitni képesek.

Pedig ez lenne a cél! Ilyen közösségek láncolatát létrehozva építeni az egyházat!

Mindnyájan együtt lenni!

Milyen jó lenne, ha ez megvalósulna! Ha az elmúlt évtizedben itt megkeresztelt több mint 500 gyermek megjelenne, egy gondunk lenne, hogy új templomot építsünk, mert a régit kinőttük! Ha az elmúlt években itt házasságot kötött párok mindegyike megjelenne, ha a konfirmációi fogadalmat tett gyermekek vagy felnőttek mind eljönnének, mennyire hatalmasra duzzadna vasárnapi közösségünk, mennyi szolgálatra kész testvért találnánk hirtelen!

Gondoljunk arra, hogy mi vajon miben tudnánk segíteni abban, hogy ez, legalábbis részben megvalósuljon! A környezetünkben élő, a velünk egy lépcsőházban lakó református testvért, akit rég láttunk templomban, vajon megszólítjuk-e?

Elmondjuk-e nekik, hogy hiányoznak a közösségből, ahol ők is építőkövek?

Kézen fogjuk-e unokánkat, és hozzuk-e magunkkal? Merünk-e vejünkkel, menyünkkel szembe menni, aki leányunkat, fiunkat tartja kemény hitetlenséggel távol a közösségtől?

És, vajon, itt a templomban, milyen légkört teremtünk?

Az egy-egy családi esemény miatt alkalmainkon megjelenők vonzónak látják-e közösségünket?

Mosolygó arcokkal találkoznak-e, akik azt sugározzák feléjük, hogy vártunk ide?

És, bizony a lelkészek, a mi felelősségünk is óriási, kínzón tesszük fel egymásnak és magunknak a kérdést: tudjuk-e úgy szólni Isten szavát, hogy az Szentíráshű, de egyben a ma emberének nyelvén szólaljon meg?

Igyekezzünk emberileg mindent megtenni azért, hogy MINDNYÁJAN együtt legyünk, senki ne hiányozzon, és bízzunk abban, hogy Isten megáldja munkálkodásunk!

És még egy valamit tehetünk: azt mondja a Szentírás, hogy egy akaraton voltak együtt! Szerintem, a közösségteremtésnek ez is egy csodálatos titka! Az a vonzó közösség, amelyben nincs széthúzás, tagjai egy felé tartanak! Az első pünkösdre várakozó közösség ilyen egy akaraton lévő közösség volt! De mi volt ez az egy akarat? Hiszen emberek akarata oly sokféle lehet! Ahányan vagyunk, annyifelé tartunk! A tanítványok akarata egy akarat volt, ez pedig nem lehetett más, mint a nagyszerű isteni akarat! Mi is ez? Azt tanította prófétája által az úr az övéinek: „Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen!” Ahogy másként olvassuk Jánosnál: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Az az Isten akarata, hogy minden ember megtérjen, elfogadja a Krisztusban felkínált kegyelmet, és ez által örök élete legyen! Ennek az egy akaratnak, az isteni üdvözítő akaratnak a szolgálatába szegődtek a tanítványok, ezt képviselték minden tettükben, szavukban, gondolatukban! Ez legyen a mi egy akaratunk is: tegyünk meg mindent azért, hogy minél többeket vezessünk Krisztushoz, és legyünk hálásak Istennek, hogy méltatott e szolgálatra bennünket!

Azt olvashatjuk végezetül, hogy a közösség együtt készült a Lélek várására: Együtt voltak, de nem ölbe tett kézzel. Nem úgy várakoztak, hogy közben semmit nem tettek volna. Nem lankadtak el kezeik, hanem éppen ellenkezőleg: miután megkapták a lélek ígéretét, mindnyájan együtt imádkoztak, könyörögtek.

Miért kell együtt lenni, miért fontos e szó is? 

Több okot sorolhatunk fel: a keresztyénség közösségi vallás. Nem magányos módon megélhető, nem a világból kivonuló, nem önzőn bezárkózó vallás. Az ember a hitét a közösségben éli meg.

- Mit mond erről Pál az első Korinthusi levélben? A keresztyének egy test tagjai. Egy test részesei, amelyben a tagok egyenlők, és egy fő, Krisztus vezetése alatt egyesülnek.

- Ha az egyház elnevezésére használatos újszövetségi fogalmakat nézzük, nagyon beszédes az Isten nyája kifejezés is. Jézus bárányai vagyunk! Ő, a mi pásztorunk. Magányos bárányok nincsenek, csak magányos farkasok!

- Mindezen túlmenően a Lélek ajándékai a közösségben használhatóak, az embertárs javára, és Isten nevének dicsőségére! A Lélek ajándékai nem arra adatnak, hogy azokkal magunkat építsük, azokat saját javunkra, előrelépésünkre használjuk, hanem azért, hogy a közösséget építsük vele, azt a közösséget, amelynek feje Krisztus. Így kapják a Lelki ajándékokat is: mindenki mást és, mást, lelki ajándékának megfelelőt.

Így, a közösség tagjai egymásra utaltak. Egymás nélkül nem tudnak előre lépni, nem tudják az Egyházat, és magukat sem építeni. Mindenkire, és mindenki kegyelmi ajándékára szükség van.

Az első jeruzsálemi gyülekezetben várták a Lelket, közösségben, és így amikor megkapták a kegyelmi ajándékokat, mindenki kész volt arra, hogy használja azokat.

Tehát, készültek az eljövendő feladatok végrehajtására, készültek arra, hogy beteljesítsék küldetésüket.

Mindezekből kiderül, hogy az igazi keresztyén közösség alapja ma is ez: együtt, egy akaraton, az ígéretekre való várakozás, és az imádkozás- könyörgés, addig, amíg a Lélek el nem kezd munkálkodni.

Tegyük ezt mi is, bátran, legyen imádságunk: Jővel Szentlélek Úristen! Ámen

Juhász András