2017.

A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakasz alapján kívánom Istenünk üzenetét hirdetni ebben az ünnepi órában. Az igeszakaszt nagyon gyakran halljuk esküvőkön, ahol a kánai menyegzőről prédikál a lelkipásztor, hiszen ez egy olyan igazán esküvői textus. Sőt, görög katolikus testvéreinknél az esküvőn a szentbeszéd – ahogy nevezik nem is szólhat más alapján, csak a Kánai menyegző története alapján! Magam is szóltam már róla, több esküvőn, most azonban szeretném a történet üzenetét eltávolítani a házasságkötési istentiszteletektől és olyan mondanivalót kérni Urunktól, amely mindannyiunknak szól!

Ha a történetet felületesen nézzük, akkor azt látjuk, hogy Jézus elmegy a tanítványai kíséretében, és anyjával, Máriával egy lakodalomba. Egy olyan lakodalomba, amely lakodalom annyiban különbözött a mai lakodalmaktól, hogy általában hét napig tartott. A lakodalomban elfogyott a bor, amely a házigazdák óriási szégyene volt, hiszen azt jelentette, hogy nem gondoskodtak a vendégekről megfelelőképpen. Az ifjú párt valószínűleg haláluk napjáig úgy emlegették volna: „Tudod, ők voltak azok, akiknél elfogyott a bor a menyegzőn!” Jézus pedig ettől a szégyentől menti meg a pár tagjait akkor, amikor a tisztálkodásra szolgáló kővedrekben található vizet borrá változtatja, mert így folytatódhat a mulatozás. Az evangélista azt teszi még hozzá: ezt tette első jelként a galileai Kánában.

Olvasva, hallgatva a történetet több kérdés is felvetődik a figyelmes olvasóban, hallgatóban. Például az, hogy miért éppen ez volt az első csodája Jézusnak, és miért jelnek nevezi János? Vagy az, hogy honnan tudta Mária, ha Jézus ez előtt nem tett csodát, hogy fiában csodatévő erő lakozik? Egyáltalán, mit keresett Jézus egy lakodalomban, amelynek hangulata hét napi mértéktelen alkoholfogyasztás után, el tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett. Miért segíti egyáltalán az embereket Jézus ahhoz, hogy az „alkoholizálás” folytatódjon? Keressünk együtt választ ezen kérdésekre!

Mindenképp elgondolkodtató, hogy honnan tudta Mária előre, hogy ha baj van, Jézushoz kell fordulni. Hiszen, ez volt az első csoda, előzetesen nem tett semmi ilyet Jézus. Úgy gondolom, hogy Mária a csodálatos fogantatás, majd a Jézus születése körüli cselekményekből tudta azt, hogy akit ő szült, nem egyszerű ember. Amikor a gyermek Jézusnak hódolnak a pásztorok, és a napkeleti bölcsek, akkor azt olvashatjuk a történet mintegy lezárásaként, hogy „Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte és szívében forgatta”.

Ez a két cselekvés volt a kulcsa Jézus titkának megértéséhez: megőrizni a vele való tapasztalást és forgatni azt a szívben. Így volt lehetséges, hogy amikor „éles helyzetbe” kerültek, Mária azonnal tudta, hogy kihez kell segítségért fordulni. Úgy látom, hogy ma is ez az út adatik nekünk, hogy a Jézussal kapcsolatos ismeretünk ne maradjon „passzív tudás”. Megőrizni mindazt, amit tapasztaltunk vele kapcsolatban: hűséges szeretetét, megváltó kegyelmét, gyógyító erejét, vigasztaló hatalmát és a sort lehet egyen-egyenként tovább folytatni. Megőrizni pedig úgy lehet, ha hálát adok érte, újra és újra. Ha hálát adok, azzal felidézem azt, amikor életembe oly csodás módon beavatkozott, ezzel pedig egyszerre már forgatom is szívemben!

Tegyük fel a következő kérdést, hogy mit keresett Jézus egy lakodalomban, ugyanis a mi istenképünk éppen középkori hatásokra egy örömtelen, szigorú, irgalmas, de kemény Isten képét mutatja. Egy olyan képet, amelyhez nem tartozik hozzá az, hogy egy lakodalomban részt vesz.

Mit jelent ez? Azt, hogy ahogy Jézus akkor és ott részt vett egy pár örömében, úgy Jézus ma is részt akar venni életünknek olyan pillanataiban is, amikor örömünk van. Nemcsak akkor kell hívni Őt, amikor a dolgok nem mennek rendesen, amikor esetleg baj van, ismerjük a kedves mondást: „zuhanó repülőgépen nincs ateista” hanem életünk minden napján. Szeretne most itt megállni mellettünk, amikor az új kenyérért hálát adunk, szeretne a megkereszteltek családjának örömében osztozni.  Szeretne otthonainkba velünk jönni akkor is, amikor rendben mennek életünk dolgai, amikor éppen nem kínoz gyengeség, betegség, lelki terhektől mentesek vagyunk, amikor örülünk, amikor nevetéssel van tele a szánk!

Ám, Ő nem tolakszik, csak akkor megy, ha hívják.

De, olyan szomorú, amikor csak a bajban van szükségünk rá, életünk örömeit nem tartjuk fontosnak megosztani vele! Van egy csodálatos énekünk, énekelni fogjuk néhány perc múlva: „Ó Jézus árva csendben az ajtón kívül állsz, bejönnél már de némán kulcsfordulásra vársz”. Őt ez a csendes várakozás jellemzi, de ha beengeditek Őt életünk minden területére, boldog és boldogtalan napokra, fiatal korunk éveibe, és idős korunk éveibe egyaránt, akkor az életetek teljesen más lehet. A pár meghívta életük legnagyobb örömének megünneplésére Jézust, mi vajon hívjuk őt? Várjuk Őt?

Érdekes kérdés az is, hogy Jézus miért változtatja a vizet borrá. Mi az üzenete cselekvésének? Először is az, hogy neki gondja van életünk lelki szükségein túl testi szükségleteire is. Olyan jó ezt tudatosítanunk magunkban az Új kenyérért való hálaadás ünnepén! Gondviselő Istenünk szeretete testünket és lelkünket egyaránt átfogja!

A másik, amit Istenünk ezen  keresztül mondani akar, az az, hogy olyan Istenünk van, aki nem rontja el az örömöt, sőt hozzásegít ehhez. Nem az a célja, hogy egy örömtelen, sótlan életet éljünk, hanem egy olyan életet, amelyre illik – ha csak nyomaiban is a teremtésben elhangzó jó minősítés. Jézus akkor és ott, hozzásegítette a családot, hogy az ünneplés folytatódhassék. Hogy ne szakadjon félbe az örömünnep. Ma is megteszi ezt.

Azt olvashatjuk, hogy az általa kínált bor jobb volt, mint amit előtte ittak, amin a násznagy alaposan meglepődött, hiszen a logikus az lenne, a házigazda részéről, hogy előbb a jobbat adja fel az asztalokra, majd amikor a társaság kellőképpen beivott már, akkor adja a rosszabb bort, minden jó a részeg embernek alapon. Jézus jobbat ad, mint amit igazán jó bornak szánt a család!

Mindez pedig azt jelenti számunkra, hogy Ő olyan örömmel akar megajándékozni minket, amely nagyobb minden örömnél. A sok apró öröm mellett, amit a teremtett világ és embervoltunk tartogat számunkra, egy nagy örömmel akar megajándékozni bennünket. Ez a drága ajándék pedig az ő jelenléte az ember életében.

Tőle mindig nagyobb ajándékot kaphatunk, mint bárkitől, Ő adja az igazi ajándékot: saját magát. Azt kívánom, hogy tapasztaljuk meg életünk minden napján az ő ajándékait, vegyük észre azt a sok-sok jót, amivel körülvesz, becsüljük  meg azokat, de tudjuk mindig azt, hogy Isten jelenléte életünkben a legnagyobb ajándék! 

Végezetül, az a tény is fontos, amit János megjegyez: ez volt az első jel. Vagyis nem csoda, hanem jel. A jelek, és a csodák elsősorban abban különböznek egymástól, hogy míg egy csoda lehet értelem nélküli is (mennyiféle csodát látunk magunk körül, mennyi szemfényvesztést), addig egy jel mindig olyan valami, ami rámutat valamire. Talán helyesebb is úgy visszaadnunk Jézus csodáit, mint „csodajeleket”. Csodás cselekmények, amelyek jelként mutatnak rá valamire! Itt is erről van szó: Jézus valamire rá akar mutatni, és mi másra is mutathatna rá, a küldetése elején, első csodajelként, mint KÜLDETÉSE LÉNYEGÉRE. Arra, hogy miért is jött ebbe a világba.

Mit tudhatunk meg ebből a jelből? Több dologra mutat e jel:

Először is arra, hogy amit az ember elrontott, ami a bűnesetben összetört, azt Jézus helyreállíthatja, ám ennek feltétele az, hogy engedjük oda az életünkhöz, ne csak egyes részekre, hanem annak minden területére.

Másodszor, a menyegző Isten királyi lakodalmára mutat, azaz a végidőkre. Arra az időszakra, amit a Jelenések könyve úgy jelöl meg, hogy a Bárány menyegzője. Az Istennel való örök, elvehetetlen, elronthatatlan közösség, az üdvösség megjelölésére használt fogalom.

Összegezve tehát: ha Ő jelen van a mi életünkben, annak minden területén, akkor bekövetkezik életünk gyógyulása, amelynek következménye számunkra az örök élet, a menyegző Vele!  Ámen

Juhász András