2017.

Pilinszky szerint az ünnepek és a hétköznapok viszonya olyan, mint a kockaköveket lerakó mesterember munkája. Hajlott háttal dolgozik, időnként pedig feláll, felegyenesedik, megnézi mit végzett, és előre is tekint. Igen, ilyenek valóban az ünnepek, a fellélegzés, megpihenés, a vissza és előre tekintés alkalmai! Ilyen csodában volt részünk a múlt hét végén, amikor a Nagypéntek végre visszakerült őt megillető helyére, és Krisztus kereszthalálának titkát kerestük szívvel és ésszel, majd együtt adtunk hálát a feltámadás csodájáért, beteljesült megváltásunkért.

Aztán, mint mindig, újra elindult a kockakő rakás, a dolgos, gondokkal és bajokkal teli hétköznapok.

És, mintha ez nem volna elég, a Bibliaolvasó Kalauz szerkesztői is olyan igéket adtak elénk az elmúlt héten, amelyek visszahoztak minket a hétköznapok valóságába!

Az Ószövetségi igék különösen is nehéz Igék voltak, amelyekről Steinbach püspök úr azt írta méltán népszerű magyarázataiban, hogy nehéz benne megtalálni az üzenetet. Mert, miről is szóltak az ószövetségi igék?

A Saul király halálát követő trónutódlásról. Saul, Izrael első királya a filiszteusokkal vívott csatában vesztette életét.

Ebben a helyzetben egy fia, Isbóset, jogot formálva a dinasztikus trónutódlásra király lett, de vele párhuzamosan királlyá kenték Dávidot is, a karizmatikus királyválasztás szabályai szerint. És, ahogy ez ilyen helyzetekben lenni szokott, az ország azonnal megosztott lett.

Pedig ott van a külső ellenség, aki ellen össze kellene fogni, a filiszteusok, a mai palesztinok ősei – milyen „szép” ez is drága testvérek, a két nép, a zsidó és palesztin közt 3000 éve tart a viszály! – akik pedig létében fenyegetik a fiatal zsidó államot!

Ehelyett, egy megrendítő élethelyzet jön létre, polgárháborúvá alakul a két koronás fő villongása, a külső ellenségre nincs se erő, sem energia. Polgárháború! Megrendítő élethelyzet, hiszen egy nép fiai támadnak egymás ellen.

Tragikumát számomra a két király két fővezérének szembenállása mutatja legjobban. Egy csata után Joábnak, Dávid hadvezérének öccse, a gyors lábú Aszáél üldözi Abnért, Isbóset király tapasztalt hadvezérét. Úgy gondolja, az ellenség hadvezérének megölése nagy megbecsülést ad majd neki. Abnér, amikor meglátta, a következőt mondta: „Te vagy az Aszáél? Térj el jobbra vagy balra, fogj meg egyet a legények közül, és annak vedd el a fegyverét. Maradj el tőlem, mert leterítelek a földre, és akkor hogyan nézzek bátyádnak, Joábnak szemébe?” És, amikor Aszáél nem tér el, Abnér megöli.

Majd, amikor Abnér Dávid pártjára áll pár hónappal később, Dávid pedig megbocsátja az ellene való lázadásban való kulcsszerepét, megvendégeli, akkor a lakoma után, Joáb magához húzta őt, mintha titkot akarna neki mondani, és leszúrta orvul őt.

Érezzük a helyzet kimondhatatlanul tragikus voltát! A szembenálló felek ismerik egymást, egy nép fiai, nevükön szólítják egymást! Nem távoli, arctalan ellenségek, nem kintről betolakodó hódítók, hanem egy nép fiai! Hogy énekli a népszerű zenekar?: „Egy vérből valók vagyunk!”. Egy vérből valók a szembenálló felek, és mégis gyilkolják egymást. Egy vérből valók, és ahogy mondani szokták a vér szava erős kötelék! Ám, van egy ennél erősebb hatalom, amely a vér szavát elhalkítja, ez pedig a bűn szava. Ne feledjük drága testvérek, hogy az emberiség történetének első gyilkossága egy testvérgyilkosság volt, amikor Kain meggyilkolta Ábelt.

Álljunk meg most egy pillanatra, mert annyira igaznak érzem ezt az élethelyzetet, a ma Magyarországára is. Egy vérből valók vagyunk, egy népnek és egy nemzetnek fiai és leányai és mégis képtelenek az összefogásra! Mégis, mindenhol széthúzunk. Megdöbbentő, hogy 5 külföldön dolgozó magyar hatfelé húz! Megdöbbentő, hogy határainkon túl élő magyar véreink minden egyes országban, ahol élnek nem egy pártban, ami erőt jelentene gondolkodnak, hanem legalább kettőben, és folyton egymás ellen törnek! Megdöbbentő, hogy az Európa Parlamentben magyar küldötteink egymás ellen vívnak meddő szócsatákat! Nincs olyan nemzeti ügy, ami mögé be tudnánk sorakozni mindannyian! Ellentétben, a sokak által lenézett románokkal, akik nemzeti ügyekben összezárnak, és csak a határaikon belül veszekszenek egymással, mi képtelenek vagyunk kifelé egységet mutatni. Még a szent nagyhéten is az egymás ellen való acsarkodás megdöbbentő képsorait néztük a TV-n, hallgattuk a hírekben. Ezért sem jutunk egyről a kettőre!

Széthúzás, pártoskodás, megosztottság! Az emberi életnek mennyi területén szomorú valóság ez!

Szomorú valóság ez, és a reformáció 500. évfordulóján ezt sem hallgathatjuk el, a keresztyének megosztottsága. A nagy felekezetek széttöredezettsége, és az, hogy csak református egyházból is közel egy tucat különféle van, és például Hollandiában leegyszerűsítve abból lett egyházszakadás, hogy a bűnesetben szereplő kígyó tényleg tudott-e beszélni, vagy sem.

Szomorú, amikor azt látja az ember, hogy egyes magukat hívőnek valló emberek a másik felekezet hibáin, nyomorúságán örülnek, míg sikereikért nem tudnak őszintén hálát adni.

Szomorú, amikor esperesként azt látom, hogy némely gyülekezetben ott van a széthúzás, és az egy ügy, a Krisztus ügye helyett, a saját kis ügyeket képviselik emberek, és nem győz az ember békíteni, közbenjárni. És, hálát adok, hogy itt, e közösségben soha nem láttam ilyet! És, naponként könyörgök érte, hogy ne is lássak!

És, szomorú, amikor a családban látjuk mindezt. Ott, ahol a legvédtelenebb az ember, ahol a külső harcok után megpihenhetnénk, ott kap az ember sebeket, ott tapasztalja meg az „olaszos” összetartás helyett a széthúzás valóságát!

Miért van ez így? Azért testvérek, mert az emberi kapcsolatokat végzetesen megrontotta a bűn! Ennek folyamatábrája nagyon jól megfigyelhető már az őstörténetben is! Kain megöli testvérét, aztán a bűn tovább terjed, és Kain utódaiban, öt generációval később már eljutunk oda, hogy Lámekh így énekel: „Embert ölök ha megsebez, gyermeket is ha megüt!” És, ez a láthatatlan erő, a bűn azóta is rombol! Vér és lélek szerinti kapcsolatokat egyaránt. Széthúzást, pártoskodást gerjeszt!

Ha most itt kellene befejeznem, szomorúan mehetnénk hajlékainkba, hogy igen, ilyen ez a világ, és ilyenek vagyunk benne emberek!

Ám, folytatom, mert folytatnom kell, mert azt láthatjuk, hogy Dávid viselkedése a nép békességét és az ország jólétét hozta el ebben a helyzetben!

Mit tett Dávid? Mindenek előtt, az Úrra figyelt! Tudjuk ezt zsoltáraiból, amelyek közül néhány ebben a válságos élethelyzetben, a trónutódlás körüli tusakodásokban született! Tőle kért tanácsot, neki adott hálát, hozzá fordult a veszedelemben, Őt dicsőítette és magasztalta!

És, mik voltak azok a tanácsok, amiket megfogadott?

1. Amikor Abnérnak, az ellenség fővezérének és a véneknek megbocsátott, a nagylelkű bocsánatot gyakorolta, nem tekintve a fővezér és a vének korábbi ellenséges cselekedeteire! A Miatyánk jézusi gyakorlatát követte, Jézus előtt mintegy ezer évvel: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

2. Másodszor, ellenségeinek nem kívánta pusztulását, hanem az egységet kívánta munkálni, amikor azok meghalnak, akkor gyászt hirdet, nem örömünnepet, és róluk mint igaz emberekről emlékezik meg!

3. Harmadszor, semmilyen formában nem vesz részt az ellenkirály elpusztításában, noha ereje lenne hozzá, de ahogy fogalmaz, nem emel kezet az Úr felkentjére. tette azt sugallja, hogy bár a cél szent, hiszen Ő Isten kiválasztotta, a cél nem szentesíti az eszközt! Ez pedig azt is jelenti, amit oly sokszor helyezett az Úr az ő választottainak szívére: ne álljatok bosszút magatokért és maradj veszteg, az Úr hadakozik érted!

Drága Testvérek! Láthatjuk mind a konkrét élethelyzet felvázolásából, mind pedig a megoldásból, hogy Isten Igéje mennyire aktuális, hogy szava megáll és örök!

Fogadjuk meg tehát, amire ma tanítani akar: bocsássunk meg az ellenünk vétkezőnek, ne rójuk fel az ellenünk cselekvők tetteit, ne kívánjuk az ellenünk vétkezők kárát, sőt őszinte szívvel örüljünk, ha Isten jót ad nekik, és ne menjünk bele a mindennapi élet „adok-kapokjaiba”, hanem tudjunk várakozni, csendes szívvel az Úr szabadításáig!

Ha ezt meg tudjuk cselekedni, imádságos szívvel Istenben megnyugodva, akkor a testvér valóban testvérré lesz számunkra, ahogy Dávidnak nagyon képletesen a nép vénei mondják magukról: „Csontod és húsod vagyunk!”, és a feszültségek csökkenni fognak környezetünkben! Ámen

Juhász András