2016.

Szeretett Testvéreim!

Az egyik hittan órán beszéltük felsős diákjaimmal, hogy mennyire megtévesztő a látszat. Szerepek eljátszása már-már minden emberhez hozzá tartozik. Gyakran elvárjuk saját magunktól, vagy mások tőlünk, hogy legyünk erősek; legyünk mosolygósak és elégedettek, amikor legszívesebben elbujdosnánk mindenki elől…

A facebook világában szintén azt bizonyítja minden, hogy bizony nagyon sokszor a látszat, csak látszat marad. Egy régen látott középiskolás osztálytársammal találkoztam pár évvel ezelőtt, és egyúttal gratuláltam is az eljegyzéséhez, amiről ezen a közösségi oldalon értesültem. A reakciója meglepett: kedvesen megköszönte a jókívánságokat, és panaszkodni kezdett, hogy mennyire nincsenek egységben egymással… A facebook mást mutatott…

A külsőségek körül vesznek, és nagyon sokszor becsapnak minket. Krisztus-követésünkben is nagyon könnyen járhatunk el rutinszerűen, a megszokott „köröket” megjárva, elvégezve, de közben személyes kapcsolatunk mégis meglazul Istennel…

Az Ószövetség népe rendszeresen áldozatokat mutatott be Istennek. Ezek az áldozatok szentnek számítottak, ami annyit tesz: Istennek elkülönített. Amikor a nép nem csupán a bárányt áldozta fel, de szívüket is feláldozták az oltáron, azaz megüresítve magukat, oda szánták testüket-lelküket az Úrnak, arra mondhatjuk, hogy ez az igazi, vagy okos istentisztelet.

A szívünk odaszánása a Teremtő Istennek talán az egyik legnehezebb dolog a világon, mert önálló akarattal, önálló személyiséggel rendelkezünk, és teremtettségi mivoltunkból adódik, hogy szeretünk uralkodni dolgokon. Ezért nehéz magunkat háttérbe szorítani, megüresíteni magunkat, és emberi terveinket, emberi akaratunkat háttérben hagyva feltenni a kérdést: vajon Istennek mi a szándéka velem? Vajon Isten mit akar, hogy cselekedjem?

Fontos ezeket a kérdéseket újra és újra feltennünk magunknak, és imádkoznunk válaszért, mert különben csak üres vallásosság lesz a mi Krisztus-követésünk…

Szeretett Testvéreim, úgy gondolom, hogy nem véletlenül gyülekezünk itt, az Istennek szentelt helyen újra és újra. Azért fontos ez nekünk, mert Istennek tetsző életet szeretnénk élni. Ez azonban nagyon rögös út, sok zavaró tényező zavar bennünket, de egy valamiben biztosak lehetünk: van biztos megérkezés.

Az út végén Valaki vár minket! Az a Valaki, aki akkor is szeret, ha mi perlekedünk Vele. Az a Valaki, Aki előtt nem kell szerepet játszunk, és erősnek mutatni magunkat, amikor elgyengülünk. Az a Valaki, aki nem küld el magától, ha bűnt követtünk el, hanem megbocsátja a megbánt bűneinket, és átölel teljesen. Az a Valaki, aki nem csupán utunk végén van jelen, hanem aki elkísér minket ezen a szakadékos, kavicsos, árkokkal teli életúton.

Eszembe jutott egy kedves Ige a Lukács evangéliumából: „Angyalainak megparancsolta, hogy őrizzenek téged; és tenyerükön hordoznak, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (4, 10-11). Milyen sok ilyen kő van a mi életünkben is! Folyton csak megbotlunk, és sebeket szerzünk. Állandóan azzal szembesülünk, hogy napról napra nehezebb a terhünk, és akármerre fordulunk, csak falakba ütközünk. Milyen nehéz ilyenkor feltenni azt a kérdést, hogy ’mit akarsz, Atyám, hogy cselekedjem?’! Milyen nehéz lelkileg meggyengülve, testileg megfáradva, sebzett szívűként, sok csalódással mögöttünk odajárulni a kegyelem trónusához felajánlva szívünket!

Nos, pedig az okos istentisztelet nem csupán külsőségekben jelenik meg. Az Istennek tetsző istentisztelet elsődleges alappillére az: odaszánom-e a szívemet Neki? Odaszánom-e az időmet, és figyelmemet Őneki?

Ez talán a legnagyobb kihívás keresztyén emberként, hogy amikor már minden emberben csalódtunk; amikor a körülményeink is sarokba szorítanak; amikor fájdalmasan kísért a múlt; és még beteg a test is, nekünk keresztyéneknek kell maradnunk! Keresztyéneknek, azaz Krisztus-követőknek, akiknek nem a jó körülményeik határozzák meg aktuális hitüket, hanem, akik mind a jóban, mind pedig a rosszban kitartanak az ő Gondviselő Atyjuk mellett. Az az igazi hit, amikor jön a vihar, jön a szél, erőset csap a villám, de van hitünk és bátorságunk kimondani: Bízom Benned Uram!

Történt egyszer, nagyon régen, Dárius király idejében, hogy egy zsidó férfi, nevezetesen Dániel az ország egyik kormányzója lett. A többi kormányzó és főkormányzók be akarták őt vádolni, így egy rendeletet írattak alá a királlyal: ha valaki 30 napon belül könyörög Istenhez, vagy szoborhoz, vagy bármihez, vessék az oroszlánok vermébe. Biztos vagyok benne, hogy ismerjük jól a történetet, úgy folytatódik, hogy Dánielt az oroszlánok vermébe vetették, és szinte biztosra vették, hogy ott bent, kiszolgáltatottan elpusztul. De mi is történt valójában?

Azt mondta az ifjú: „Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem.” (Dn 6, 23).

Miért mondtam el ezt a történetet? Azért, mert mi sokszor elvárjuk, hogy Isten vegye ki az oroszlánokat a mi kis vermünkből. Elvárjuk, hogy emeljen ki bennünket, mert félő, hogy odaveszünk. És erre mit tesz Isten? Bezárja az oroszlánok száját.

Na, ez a csoda szeretett Testvéreim! Az, hogy az Isten ott van velünk a mi kis oroszlánvermünkben, és engedi, hogy az oroszlánok megkörnyékezzenek, – miközben megpróbálja hitünket – de nem engedi, hogy az övéi elvesszenek!

Ez a történet jusson eszünkbe akkor, amikor komoly próbatételt kapunk, és úgy érezzük, hogy teljesen magunkra maradtunk! Azért, mert ezekben a kiszolgáltatott helyzetekben tudjuk leginkább odaszánni magunkat Istennek! Akkor, amikor az emberi cselekvések mit sem érnek; akkor, amikor az emberi beavatkozás nem változtat a helyzeten; akkor, amikor összeroskadunk, és ki tudjuk hittel és őszintén mondani: ’Uram, én Nálad nélkül mit sem érek!’

Ennek tudatában nézzünk szembe aktuális problémáinkkal és küzdelmeinkkel, tudva, hogy Isten bezárja az ellenség száját.

Emlékszem, egyik alkalommal temettem egy hitben élő, idős hölgyet. A húga jött be a Lelkészi Hivatalba értesíteni minket, és ahogy beszélt az életútjáról, olyan jó volt hallani, hogy volt közös útja az Istennel. Hitét gyakorló, szolgáló lelkületű, Istennel kapcsolatban lévő hölgy volt, akinek „okos istentisztelet” volt az egész élete.

Nincs helye annak, hogy az életrajzot elmondjam, nem is ez a célom, hanem hogy megosszam a kedves Testvérekkel, hogy bizony én is elgondolkoztam azon: milyen jó lenne, ha az én életem is istentisztelet lenne! Az egész életem arról szólna, hogy Istennel kapcsolatban vagyok; Istent szolgálom; Istennek odaszánom magam; Istenért áldozatot hozok.

Olyan sok más, világi tényező tereli el a figyelmünket az igazán fontos és lényeges dolgokról. De ma, alkalmunk van arra, hogy megszülessen bennünk a vágy az igaz istentisztelet iránt, és a lehetőség, hogy ezt meg is valósítsuk az életünkben!

Ha Vele akarunk járni továbbra is; ha erősíteni szeretnénk hitünket; és megszületik bennünk a vágy, hogy mélyítsük kapcsolatunkat Istennel, akkor tegyük minden napunkat istentiszteletté! Amikor a hitét gyakorló ember eljut arra a szintre, hogy szinte életformájává válik az Isten magasztalása és szolgálata, akkor már csak ez az egyetlen kívánsága: „Még többet Tőled!”

Van egy kedvenc ifjúsági énekem, melynek így szólnak sorai: „Még többet Tőled, még többet! Hadd éljek úgy, ahogy Te, add meg nekem! Hadd értsem szavad jobban, és tegyem a Te akaratod, Uram, még többet. Te vagy az Úr, nagyon szeretlek én, gondot viselsz rám ma szüntelen. Senki sincs Hozzád hasonló, Uram. Olyan vagy Te, mint egy igaz barát, tudod jól szívem minden gondolatát. Adj nekem többet magadból, még többet!”

Szeretett Testvéreim, azt kívánom, hogy szülessen meg a vágy a szívünkben, hogy egész életünk istentisztelet lehessen! Ámen.

Lovász Adrienn