2016.

A római gyülekezethez írott levél története, a keresztyénség története. Ezen kívül, a  római levelet úgy tartják számon, mint a reformáció aranykönyvét-mondta Ravasz László. A keresztyén egyház gyökeres, és igazán nagy változásai mind e levélhez kapcsolódtak. Luther Mártont e levél tette reformátorrá, épp a felolvasott versekből átszűrődő isteni üzenet szólította meg, Kálvin János e levél alapján írta Institutióját, a XX. században pedig szintén, a liberalizmusba és szekularizációba hulló egyházat e levélhez fűződő kommentár, Barth Károly római levél magyarázata rázta fel. És, hogy mindezek után egy magyar vonatkozást is említsünk: I. Rákóczy György erdélyi fejedelem jelmondata-életének mottója is e levélben olvasható, a 9. rész 16. versében:”Annakokáért tehát sem nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené” –óriási alázat ez, egy fejedelemtől, aki élet és halál ura volt birodalmában!

A levelet két fő részre osztják a kutatók: az első hittani, azaz dogmatikai kérdésekkel foglalkozik, ez az első 11 rész, míg a második egység, a keresztyén erkölcstani, az etikai rész.

Mit mondtam bizonyságtételem elején? E levélhez fűződtek a keresztyén egyház igazán nagy változásai! E levélhez kapcsolódott a reformáció! Ha elfogadjuk reformátor atyáink azon hittételét, hogy az egyház folyamatos reformációra szorul, valamint tisztában vagyunk azzal, hogy az egyház mi vagyunk, tagjai egyen-egyenként, akkor figyeljük e szavakat különös alázattal, könyörögve azért, hogy szólítson meg bennünket az Úristen, hogy érintsenek meg minket örök szavai, hogy változzék életünk ezek által, és ez az egész egyház életében változást hozzon!

„Én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálra ítélt testből?”-  szólal meg Pál apostol szava, nem is szól szinte kiált az apostol! Luther Márton, de Kálvin János is e szavak súlya alatt, eljutva erre az önítélés mélypontjára harcolták meg saját reformációjukat. De, úgy gondolom, hogy lelki háborúságainknak szinte tükörképét fejezi ki a hosszabb igeszakasz, amely e felkiáltásban csúcsosodik ki: Oh, én nyomorult ember, ki szabadít meg engem e halálra ítélt testből?”

Vajon lezárt, elintézett kérdés ez már mindannyiunk számára? Tudjuk úgy a választ, ahogy Pál tudta?

„Hála az Istennek! A mi Urunk Jézus Krisztus!”

Nagyon nehéz ide eljutni. Nehéz, mert az embernek önbecsülésének nullpontjára kell jutnia, hogy ezt megélje!

1.Sokan, azért nem jutnak el ide, mert nem is érzik át életük nyomorult, nyomorúságos voltát, és ha nem érzik, akkor nem tudják kimondani: én nyomorult ember! Igaznak tartják magukat, és ha környezetükre tekintenek még jogos is az ilyen felvetésük! Hiszen, a környezetünkben mennyi súlyos bűntől terhelt emberi élet van, amelyek látványosan hordozzák a bűn rontásának nyomát! Mennyi olyan ember, aki láthatóan bűnös!

Azért sem érzi át az ember sokszor életének nyomorult voltát, mert esetleg éppen szemmel láthatóan minden rendben van életében. Egészség, család, anyagi javak, sikerek, mind megvannak, miért lennék nyomorult, teszik fel az így gondolkodó ember a kérdést.

Mások, a „jó ember vagyok” elnevezésű tévképzetbe ringatják magukat. Becsülettel elvégzem a munkámat, betöltöm a feladatomat, nem ártok senkinek a világon, sőt esetleg még hasznára is vagyok másoknak – mi akkor a baj velem, gondolják. Nos, emberi szemmel láthatóan semmi a világon!

Ha egy betegnek nincs betegségtudata, akkor tudjuk jól, hogy nem fogja keresni a gyógyulás útját. Amíg nem jut el egy ember oda, hogy élete a bűn miatt alapvetően elhibázott élet, addig nem fogja a szabadulás lehetőségét kutatni!

2. Nagyon sokan eljutnak oda, ez már egy lépéssel közelebb visz az igazsághoz, hogy ki tudják mondani, vagy érzik: „ Oh, én nyomorult ember!” Azaz, valami nincs rendben, az életemben. Nem találom a helyem, nyugtalanság gyötör.  Amikor az életben csalódások érik az embert, amikor egyszerre kezdenek a dolgok nem úgy sikerülni, ahogyan szerette, eltervezte az ember, amikor családi háborúságok, munkahelyen történő súrlódások egyre több békétlenséget keltenek a lelkében: akkor is inkább arra hajlik, hogy elkezdje sajnálni önmagát, mártírnak, áldozatnak érezze magát, akit nem értenek meg, nem méltányolnak eléggé, akit elnyomnak - de a saját ártatlanságát mindenáron igyekszik még fönntartani. Az önsajnálat csapdájába menekül! Hány és hány ember él így, sajnálva magát, mártírként pózolva!

Vagy, tovább menve, hárítva és másokat okolva! Annyira emberi ez is drága testvérek! Már az első emberpárt jellemezte! A bűnesetben Ádám Évára mutat, Éva a kígyóra, még jó, hogy a kígyónak nincs ujja… Ám, Ádám hárítása különösképp is elgondolkodtató. Ki a hibás? Az asszony, akit mellém adtál… Azaz, végső soron Istent hibáztatja az első ember, a mi ősünk!

3.Innen már egy lépés, ám nagy lépés, hogy az ember elismeri bűnös voltát. Olyan kevesen jutnak el ide! Börtönlelkészként dolgozva nagyon komoly példákat láttam erre! A börtöngyülekezetbe járó fogvatartottak a börtönélet azon tagjaiból kerültek ki, akiknek volt spirituális igényük. Ezen csoportnak is több mint két harmada ártatlan volt, mások helyett vitte el a balhét, vagy bírói tévedés áldozata volt – ahogy oly sokszor állították. Volt azonban egy elég szűk réteg, aki elmondta: én követtem el tiszteletes úr, a terhemre rótt bűncselekményt, és jogos az ítélet! Nem keresve mentséget, nem mutogatva másra, elismerve életük nyomorult voltát!

Úgy gondolom, hogy a „civil” életben is legalább ennyire nehéz eljutni ide, hogy az ember kimondja: bűnös vagyok, oh én nyomorult ember!

Ebbe az állapotba eljutni csak az Istennel Jézus Krisztus által való személyes kapcsolaton keresztül lehet! Amikor áldó, drága jelenlétében a bűn valóban bűnné válik, amikor éget, amikor fáj, amit tettem, amit szóltam, amit gondoltam, vagy amit mulasztottam! Fáj, és változtatni akarok ezen! Csak a Krisztusban hívő ember látja meg, hogy mi igazán a bűn!

De ez vajon elég a változásra? Elég, ha tudjuk, hogy mi a rossz és mi a jó? Attól már a jót fogjuk cselekedni?

Szókratész és több görög bölcselő, gondolkodó úgy vélték, hogy a helyes belátás, a tiszta ismeret helyes erkölcsi cselekvésre is vezet, és a bűn nem egyéb, mint a tökéletlen ismeret miatt elhibázott cselekvés.

De, ez nem így van! Ha így lenne, akkor mindenki, aki látja, hogy mi a jó, a jót cselekedné!

Az isteni törvény és akarat ismeretében csak még inkább láthatóvá válik, hogy mi a jó és mi a rossz, de önerőből nem tudunk változni és változtatni!

Hogy olvastam a hosszabb igeszakaszban? A Károly fordítás még szebben, érthetőbben adja elénk: “az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok” És, így folytatja: nem is én teszem, hanem a bennem lakozó bűn!

Rettenetes állapot ez, amelyet ismerünk talán mind, ahogy Nikosz Kazantzakisz görög író írja, a jónak és a rossznak, a fénynek és a világosságnak szakadatlan küzdelme ez, és a csatatér a lelkünk!

Szinte kettős énünk van, szinte tudathasadásos az az állapot amiben vagyunk: tudom a jót, de nem cselekszem! Egyrészt gyönyörködünk Isten törvényében, másrészt lábbal tiporjuk azt!

Ebben a kettősségben élve, rádöbbenve állapotának lehetetlen voltára kiáltott fel Pál apostol, Luther, Kálvin és milliók már előttünk: „Oh én nyomorult ember, ki szabadít meg engem e halálra ítélet testből?”

4. Ha e kérdés elhagyja csendben ajkunkat, vagy hangosan kimondjuk, abban a válasz is benne van már félig! A megoldás útjára léptünk: ráébredünk arra, hogy egyedül nem megy. Münchausen bárókként nem húzhatjuk ki saját magunkat saját hajunknál fogva a mocsárból! Kell egy külső erő, amely segítségünkre siet, és felemel! Ha kimondjuk, már nem magunkban, erőnkben, intelligenciánkban, tehetségünkben, kapcsolatainkban, másokban bízunk, hanem odafordulunk Istenhez! Nem véletlenül folytatja így Pál: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Jézus szabadít meg! Nem csak neve jelent szabadítót, személye maga a Szabadító! Egyedül a benne való hit által, Isten kegyelméből van szabadulásunk! Amiért hála legyen neki!

Bár csak minél többen el tudnánk mondani: oh én nyomorult ember, kicsoda szabadíthat meg engem e halálra ítélt testből, és lehetne örömteli válaszunk: Hála Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Ámen

Juhász András