2016.

Kedves Testvéreim, Tisztelt Gyülekezet!

A mai vasárnapunk témáját a Biblia egyik legegyedülállóbb elbeszélése adja meg. Zákeusról ugyanis egyedül Lukács evangélista jegyzett fel történetet. Miért éppen Zákeus? Azért, mert ő az egyik olyan kulcsfigura a Bibliában, akinek Jézus személyesen járt a házában. De elöljáróban már elmondhatjuk magunkról mi is, hogy ma a mi gyülekezetünk templomába is betért. Jól látható ez az előttünk álló, készen megterített asztalról. „Itt van Isten köztünk…Itt van a középen.”

Zákeus története ma egybefonódik a mienkkel, mert az emberiség mindenkori esélye rajzolódik ki ebben a leírásban. Lehetőségünk van újra Istent közvetlenül érzékelni, és meglátni azt, hogyan keresi meg Ő maga az embert. Már a negyedik történet igazolja ezt. Mennyi mindent rejthet még akkor magában a Szentírás? Szép folytatása és szívet megszólító zárása ennek a hétnek. Ha mégis maradtak volna kétségeink, akkor engedjünk azoknak is teret. Hogyan?

Ha nem látjuk meg rögtön a megterített asztal jelentőségét, akkor tegyük fel, hogy ma valamennyien már régóta csak messziről figyelünk, lelki értelemben elrejtőzve egy fa tetején, félelemmel és bizalmatlanul, csalódottan, vagy összetörten. S várunk valamire, ami megoldást hoz majd. Előhozva most a szívünk mélyéről a saját életünk történetét, fordítsuk figyelmünket egyidejűleg a Zákeuséra is. Rá fogunk jönni, hogy Istenben mennyi alázat van az emberek iránt, s arra is, hogy mennyire szüksége van ránk, a mi kíváncsiságunkra, elhatározásunkra, döntéseinkre.

I. A kezdet - mielőtt minden megváltozik

Mindenekelőtt Zákeus történetét egy nagyon jelentős esemény előzi meg Lukács evangéliumában: Jézus Krisztus Jerikó közelében meggyógyított egy vak embert. Ennek minden valószínűség szerint nagy híre kelt a környéken. Ez olyan, mintha itt Szegeden gyógyulna meg valaki, akiről jól tudjuk, hogy gyógyíthatatlan beteg. Biztosan mindenki a csodájára járna.

A folytatás ezután mozgalmas. Jézus a gyógyítás után Jerikóba érkezik, és amit az evangélista is fontosnak tartott kiemelni: át is haladt rajta. Miért jelentős ez? Mit jelent? Azt, hogy figyelmesen körül akart nézni, érdekelte, hogy milyen életekkel találkozik ott. Természetesen már mindenről tudott, így Zákeusról is. Az áthaladás képe viszont nekünk nagyon ígéretes. Isten újra közelben van, mert ott akar lenni és időt szán arra, hogy jól körülnézzen, hol és miben tud nekünk segíteni.

S ki kell emelni most Jézus úti célját is: Tudnunk kell azt, hogy Jézus földi életében ez volt az utolsó hosszú út, amit megtett. Jeruzsálem felé tartott, ahol a mai ember életét meghatározó húsvéti események mentek végbe. Jeruzsálemig azonban még volt egy pár állomás, többek között Jerikó.

Jerikóról annyit érdemes tudnunk, hogy egy határ menti város volt, s emellett a pálmafák és a balzsam hazája. Hatalmas pénzek forogtak közkézen, legfőképpen a vámszedők, és a fővámszedő, történetünk főszereplőjének, Zákeusnak a kezében is. Zákeus ebben a közegben élte sokáig az életét, mígnem egyszer csak hallott valamiről, vagyis pontosabban valakiről.

Ha mai nyelven fogalmazunk, akkor elmondhatjuk, hogy Igen! Érkezik a „híresség“, akit mindenki látni szeretne: Jézust, aki gyógyíthatatlan betegek életét változtatta meg. Mire tehát Jézus már eljutott Jerikóba, sokan ismerték és sokan tudtak róla. Tudták, hogy mit tett Jerikó közelében a vak emberrel. Nagy lehetett tehát a motivációja Zákeusnak egy vadfügefa megmászására, ennek a kicsi és tévelygő embernek. De még mielőtt ide jutnánk, nézzük meg, kicsoda Zákeus Jerikóban?

Az ő neve elvezet minket egy másik zsidó névhez, amely így hangzik: Zakkai. Jelentése: igazság. Annyi bizonyos, hogy Zákeus, fővámszedőként nem lehetett az igazság példaképe. Itt tehát arra kell gondolnunk, hogy a Zákeus az ebből eredő gúnynévvé vált. Hiszen ő minden, csak nem igazságos. Mert mi a feladata egy fővámszedőnek? Jobb keze a római hatalomnak, aki beszedte az éves földadót, az egyénektől bejövő adót, és sok pénz maradt nála a balzsam és pálma be-és kivitelére szedett adó útján is. Jézus korában ez a tevékenység bűnnek, vagy csalásnak számított, főként azért, mert ha túl sok pénz is gyűlt össze, az mind a vámszedőt illette, mert ez volt az ő jutalma. Láthatjuk tehát, hogy nem sok ember zárhatta Zákeust a szívébe.

Azok az emberek ugyanis, akik elnyomásban éltek, sokat dolgoztak a római fennhatóság alatt, úgy vártak Jézusra, mint a Szabadítóra. Zákeus ezt soha nem tudta így átélni, hiszen nem élt szegénységben és elnyomásban, de mégis volt benne valamilyen kíváncsiság, amit talán a tömeg ébresztett fel benne. De az sem zárható ki, hogy a szíve is lassan nyitottá vált Jézus fogadására.

Testvéreim, minden bizonnyal ezt látta meg Jézus, s nem feltétlenül csak a bűneire fókuszált. „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram az Úr – hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen.” Ezt olvastuk Ezékiel próféta könyvében.

Ezen a ponton vág egybe a mi életünk is Zákeuséval. Természetesen nem azért, mert dúsgazdag vámszedőnk vagyunk. Hanem azért, mert a Teremtő a hozzánk való közelségén, szeretetén át bennünk is meglátott és lát valamit, amit érdemesnek és értékesnek tart az életünkben. Biztos vagyok abban, hogy sokunkat emelt már ki kilátástalan, nehéz, vagy megrekedt helyzetből, illetve megmutatta az irányát egy jobb útnak. Akkor, amikor több kétség szólalt meg bennünk, mint bizalom és reménység. Emlékezzünk most vissza, milyen helyzetekben „talált“ már ránk az Isten Egyszülött Fia?

Zákeust éppen a fa lombjai között nézelődve találta meg. A történetből kiderül, hogy a fáramászás Zákeus számára nem a kedvenc sportágát jelentette, hanem azt a célt szolgálta, hogy egy kistermetű ember, aki a tömegtől semmit sem lát, magasabbról tudjon szemlélődni. Őt a kiváncsisága, és valahol szívének sugallata, kétsége vezette fel a fa tetejére. Valamint az is, - s ez talán csak személyes vélemény -, hogy félt. Érezte, hogy az ő életmódja nem lehet a legkedvesebb Jézus számára, hiszen tudta, mennyi embernek okoz nehézséget az ő munkája. A magas fáról így nemcsak, hogy jól lelátott, de a lombjai között el is bújhatott. Neki annyi is elég volt, hogy láthatott, de ettől mégis sokkal több történt.

II. Az élet megváltozik és nagy fordulatot hoz

Jézus ekkor megszólította az éppen fán bujkáló emberkét: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.“

Ez a mondat mindent megváltoztatott. Lehívta a fáról, hogy személyesebb kapcsolatba léphessen a vámszedővel. Éppen a vámszedővel. Gondoljunk bele abba, mit érezhetett az az embertömeg, akik azt hallották, hogy Jézus a határtalan pénzgyűjtés szakemberével kíván közvetlen kapcsolatba lépni, sőt, még el is megy hozzá, az ő házába? Vele eszik egy asztalnál?

A történetbe beleillik egy másik személy is, akire itt feltétlenül gondolnunk kell: Zákeus ún. társa, és kollegája, ugyanis ez az ember is vámszedő volt: Máté, akiből később Jézus egyik tanítványa lett. Amikor magához szólította őt a vámtól, az írástudók rögtön fellázadtak. Miért pont őt? S Jézus erre ezt felelte: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.“

Kedves Testvéreim! Ez a hozzáállás tesz értékessé minden emberi sorsot. Az Isten Fia sohasem a múltat szemléli, hanem a pozitívvá vált jelent és tovább építi a pozitív jövőt.

S most lépjünk be mi magunk a történetbe. Hányszor kaptunk már mi is esélyt kétségeink, haragunk ellenére? Bevallhatjuk azért bátran, hogy ha Isten nem úgy rendezgette életünket, ahogyan mi elképzeltük, nem éppen bizalom szólalt meg bennünk az Ő irányába. Ha már Isten sem teszi meg, akkor ki? Gondoljunk arra, hogy valaha mi is voltunk ilyen értelemben betegek. Valaha és tulajdonképpen most is szomorúak vagyunk, vagy lehetünk valamiért, elégedetlenek, kérdéssel tele, borúsan tekintve a világba. Valaha és a jelenben minket is ki kellett szólítania Jézusnak valamiből. Le kellett hívnia a fáról, ahol meghúzódtunk, ahol elrejtőztünk: a világ elől és előle is.

Az eredeti görög bibliai szövegben szerepel egy kulcsszó: szódzó - amely annyit tesz: megtart, megment, megszabadít, megőriz, üdvözít, és egészségessé tesz. Hogyan tesz minket egészségessé?

Meglát, majd megszólít, kiemel a mélyből, vagy éppen  előhív rejtekhelyünkről, lehív a fa tetejéről. Egyszer csak jön az Isten Fia, és mindent helyreállít bennünk, egészségessé tesz. És: számtalanszor gyógyított már meg bennünket fizikális betegségeinkben is. Bármilyen gyógyulásról is legyen szó, mind arra utal, hogy Isten velünk közeli kapcsolatban kíván lenni.

Ebben rejlik a hívő ember boldogsága. Közvetlen kapcsolatunk van Istennel, ami megannyi lehetőség ajtaját nyitja meg előttünk. Ettől vagyunk képesek mindenkor bizakodva előretekinteni. Ezt fogalmazta meg egyszer a Mai Ige kiadvány egyik írója: „Nem számít ki vagy, mit tettél, vagy mi történt veled a múltban, akkor is kezdhetsz újat.“ Meggyógyulni és egészségessé lenni: ezt adja meg számunkra a Mindenható. S azt, hogy ma egy asztalnál eszünk Ővele.

Sok olyan átmenet van már ugyan mögöttünk, amiben nem tudtuk hová is tartunk. Így volt ezzel Zákeus is. A lakhelye, Jerikó, mint egy határmenti város, sok ember számára volt átmenet, fizikális értelemben. De lelki síkon is pont ilyen átmeneteket élhetett meg, míg meg nem látta: nem az a sok, egybegyűjtött jutalom adja meg a boldogságot. Valahol érezte is, nemhiába mászott fel erre a vadfügefára, hogy megláthassa az Úr Jézust. S életre kelt az, amire vágyakozott, még ha nem is tudta, miről van szó pontosan: közvetlen kapcsolata lett Jézussal, már akkor, amikor Jézus még csak felszólt neki a fára. De akkor már különösen, amikor Jézus be is lépett az ő hajlékába.

Ady Endre szívében is hasonló volt a vágyakozás: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Mert sohasem volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.“

Az ember mindenfajta gondolatára, törekvésére, félelmére, hitetlenségére, csalódottságára vagy visszafogottságára ez Jézustól a válasz: „Ma lett üdvössége ennek a háznak (...) Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.“ S tovább folytatva: azért, hogy megtartsa a gyengét, a szomorút, a kétkedőt, a reménytelent, hogy új utat, új esélyt adjon minden jelenlegi helyzetben, amiben éppen vagyunk. S azért, hogy a közelében lehessünk.

Kedves Testvérek! Érdemes engednünk a kíváncsiságunknak, és vágyakozásunknak. Sokszor tapasztaltunk, és fogunk még tapasztalni ilyen gyógyulást és ilyen közvetlen “beavatkozást” Isten részéről. Már-már annyiszor, hogy csak ennyit mondunk: Uram, nem vagyok méltó arra, hogy a hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. Nekünk már az is elég lenne, ha csak egy szót szól. De mint ma is láthatjuk, ettől többet tesz: belépett hajlékunkba, mint Zákeushoz, sőt, Ő vár minket a megterített asztallal.

Jöjjünk, mert most a mi házunkban kell megszálljon. Kihív, kiszólít minket hétköznapjainkból, fáradalmainkból, hogy velünk lehessen. Arra vár, hogy mi is megtegyük a lépéseket, ha meghallottuk a hangját, s másszunk le a fa tetejéről. S ha hazáig jutunk, ezt mondja:  „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.“

Ő ajánlja fel, hogy bejön és velünk vacsorázik. Ma is ezt teszi. Ezért tehát legyünk bárhol, és legyünk bármilyenek, ha ezt a hangot halljuk, ne féljünk odamenni, közelmenni, vagy akár a mi magas, lelki fánkról lemászni. Nem kell tartanunk semmitől! Megáld mindannyiunkat az Isten! Így áldja meg ezt a kedves közösséget, áldja és őrizze a Szeged Kálvin téri Református Gyülekezet! Így legyen! Ámen.

Csatári Bíborka