2016.

Szeretett Testvéreim!

Látszólag a farizeusok azért kérnek jelet, mert hinni szeretnének. Jelkívánásuk hátterében nem tiszta szándék állt. Erre mutat rá Jézus, mikor a szemükre veti, hogy az időjárás jeleit felismerik, bezzeg az Ő eddigi jeleit nem hajlandóak észrevenni…

Ezért minősül kísértésnek az a jelkívánás, ami látszólag csak a hitük megerősítésére irányul. Hiszen most egy mennyei jelt kívánnak – azaz nem olyat, mint amelyeket addig tett Jézus – hanem valami nagy mennyei kinyilatkoztatást, csodát, ami felülír minden addigi csodát, és jelet.

Azt mondja Jézus, hogy gonoszok és paráznák. A gonoszt még könnyen megértjük, hiszen kísérteni akarták, gonosz szándékkal mentek oda Hozzá.

De mire gondol Jézus, mikor azt mondja, hogy paráznák? Itt egész más értelme van a parázna szónak: mégpedig hitbeli. Megértjük ezt, ha arra gondolunk, hogy Isten és a népe kapcsolatát a Biblia sokszor a házassághoz hasonlítja. És sokszor olvassuk azt, amikor a nép elpártol Istentől, hogy idegen istenekkel paráználkodtak. Magyarán, hűtlenek lettek ahhoz a szövetséghez, amit Isten kötött velük.

Lehet valaki úgy is hűtlenné az Istenhez, hogy hamis képet formál róla a szívében az elvárásainak, előfeltételeinek megfelelően – mert az már nem az az Isten, aki nekünk bemutatkozik az írott, a hirdetett, a testté lett Igében.

Ezt veti a szemükre Jézus. És azt mondja, hogy nem adatik nekik más jel, csak a Jónás próféta jele. Már korábban is előfordult, hogy jelt kívántak Jézustól és akkor is Jónás jelére hivatkozott. De ott, a 12. rész 40. versében meg is magyarázza: „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” Nincs nagyobb jel a keresztnél. A jel az, hogy az Isten Fia életét adta váltságul sokakért! Ennél nagyobb dolgot nem lehet tenni. Ez az isteni szeretet csúcsa – ha ez nem elég, akkor hiába is fognak majd jelet kérni utána.

Azért hagyta ott őket az Úr Jézus, mert neki nincs arra szüksége, hogy bárkinek is bizonygassa, hogy Ő az Isten Fia. Nem tartozik elszámolással a pökhendi embernek, aki feltételekhez köti hitét, és zsarolni próbálja Őt. Jézusnak nem kell bizonygatnia, nem kell küzdenie a mi elismerésünkért. Ő már bizonyított, ha mi kevélyen nem akarunk hinni tetteinek, szavainak, jeleinek, akkor magunkra vessünk. Jakab levelében ezt olvassuk: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak, pedig kegyelmét adja.” (Jak 4, 7).

Mert nem a jel kérése itt a probléma, hiszen Gedeon is kért jelet az Úrtól, vagy Keresztelő János is megkérdezte Jézust, hogy „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”, és ez nem bűn!

A szándék a lényeg – Isten vezetése kell nekem, vagy csak azt akarom, hogy feleljen meg az elvárásaimnak, igazolja a gondolataimat?! Jézus sosem bocsátkozott ilyen játékba. Mi se akarjuk ilyenre kényszeríteni: ha létezel, most segíts, most mutasd meg a hatalmad – nekünk, XXI. századi embereknek sem adatik más jel a kereszten kívül!

Aki alázattal fordul Hozzá, attól még adott esetben a jelet sem fogja megtagadni. Azonban Ő elsősorban nem jeleket ad, és nekünk nem a jeleket, a szenzációt kell hajhásznunk. Előbb inkább az Ő Igéjét kell kutatni, megismerni, mert abból ismerhetjük meg Őt leghitelesebben.

Ha tisztában vagyunk az Ő szándékával, lelkületével, akkor jelek nélkül is meg fogjuk érteni Őt; jelek nélkül is fog segíteni nehéz döntésekben, dilemmákban, nagy fájdalmak idején. Sőt, éppen ezek az esetek lesznek jelekké számunkra, amelyek bizonyítják, hogy gondja van ránk. Ő ma is üzen nekünk, és csak rajtunk múlik, hogy vesszük-e a fáradtságot, hogy áldozunk időnkből, figyelmünkből és alázattal fürkésszük Igéjét, vagy nem…

Miután Jézus eljött a farizeusoktól és szadduceusoktól, a tanítványokat inti, hogy vigyázzanak: ne legyenek olyan kevélyek és hitetlenek, mint ők. De a tanítványok nem ezzel törődtek, hanem azzal voltak elfoglalva, hogy nem hoztak kenyeret, nem lesz mit enni.

Lehet, hogy ezen egyesek megrökönyödnek, hogy hogyan lehetnek ennyire rövidlátóak, meg kicsinyhitűek, de én úgy gondolom, hogy nem kell ezen meglepődni, sem pálcát törni felettük. Ha szabad ilyet mondani, jó látni azt, hogy ők is olyan emberiek; olyanok, mint mi!

Ne essék félreértés, nem azt mondom, hogy így van ez jól, hanem azt, hogy mekkora bíztatás ez, hogy sokszor olyanok, mint mi, és az Úr Jézus mégis szóba áll velük, mégis elhívja, tanítja, szereti őket.

Nem ilyenek vagyunk néha mi is, hogy hívő létünkre, tanítvány lévén, mégis sokszor megtorpanunk, elbizonytalanodunk? Nem esett már meg velünk, hogy aggodalmunk miatt nem tudtunk Jézusra figyelni, Benne bízni? És Jézusnak mégis gondja van ránk!

A tanítványok – a farizeusokkal ellentétben – nem várták a csodát, hanem azon tanakodtak, hogy most mi lesz. Milyen érdekes ez a kontraszt! Miért aggodalmaskodnak a tanítványok? Hadd kérdezzem meg, hogy melyik a nagyobb, a probléma, vagy a mi Urunk, Jézus Krisztus? Miért vagyunk kicsinyhitűek? Miért nem tudunk bízni Jézus Krisztusban?

Kijózanító lehet ez számunkra. Ne azon töprengjünk, hogy vajon miért kicsinyhitűek a tanítványok, hanem nézzünk bele az Ige tükrébe, és kérdezzük meg magunktól: miért vagyok ÉN kicsinyhitű bizonyos helyzetekben? Figyelmeztetés ez nekünk, mai tanítványoknak, hogy bizony lehet valaki úgy Jézus közelében, hogy nem hiszi el, hogy biztonságban van mellette. Ott van a gond, amikor a napi megélhetési, munkahelyi, családi gondok lépnek elő életünk legfőbb kérdéseivé.

Ha mi, mint Krisztus tanítványai, legbelül nem hisszük el, hogy Krisztusnak minden lehetséges, hogy kaphatunk életünk égető kérdéseire választ, ha nem hisszük el, hogy megváltozhatunk, akkor hogyan hihetjük, hogy meggyógyulhatunk, ha nem hisszük azt sem, hogy Isten minket is szeret; és gondot visel ránk?! Ezt valaki úgy fogalmazta meg, hogy ha aggodalmaskodik az ember, azzal elveszi az Úrtól a lehetőséget, és a jogot, hogy gondoskodjon róla. Van ebben valami, Testvérek!

Sok ilyen ember van, aki Jézus helyett – vagy ami rosszabb -, Jézus mellett is az aggodalmaskodást választja. Sokan mondják: nincs nekem időm, meg lehetőségem, hogy Vele foglalkozzak.

Jézus észrevette, hogy min aggodalmaskodnak a tanítványok, meglátta, hogy nem értik, nem tudnak teljesen Rá figyelni. És nem adta fel, nem hagyta ott őket, hanem felnyitotta szemüket, hogy mi is a lényegi kérdés, amivel foglalkozniuk kellene.

Az 5000, valamint a 4000 ember megvendégelésére emlékezteti őket. Miért éppen ezekre? Azért, mert abban nekik is részük volt. Jézus csodát tett, ők pedig továbbadták az ételt a sokaságnak. Erre a bizalomra és az utána tett csodára emlékeztette őket Jézus.

Mit üzen ez nekünk? Hogy kellesz te is – kell a te bizalmad és engedelmességed, és akkor részesülsz az Isten áldásaiban. Lehetsz te is az Isten munkatársa, te is továbbadhatod az Isten szeretetét, örömüzenetét. Te is viheted az életnek kenyerét, Jézus Krisztust az embereknek.

Lehet az életed olyan szolgáló életté, amely mindig az Úrtól kéri, várja, kapja az áldást és tovább is adja azt – mint ahogyan a tanítványok továbbadták az öt- majd a négyezer ember megvendégelésekor a kenyeret, és a halat. És akkor nem kell aggodalmaskodnod az utánpótlás miatt az egyházban, nem kell aggódnod a családod hite miatt, mert te már megtetted a magadét, a többi, a lényegi rész, az áldás már az Úrtól jön. Ő elvégzi Szentlelke által, amit akar. Ámen.

Juhász András