2016.

Isten iránti hálánkat kifejezni, vele és testvéreinkkel való közösségünket megélni, hozzá fohászkodni, tőle vezetést kérni, előtte bűnbánattal megállni, ez minden vasárnapi istentisztelet alapja. Különösen is igazak ezek egy esztendő kezdetén, amikor kicsit visszatekintünk még, de fél szemmel már előre nézünk. Jó, amikor egy év munkája, a mindennapi hajtás úgy kezdődhet el, hogy az első munkanapok előtt már van egy vasárnap, amikor hálát adhatunk, az elmúlt évben kapott javakért, ajándékokért, és Isten kegyelmébe ajánlhatjuk életünket, és tőle kérhetjük el az új esztendő minden történését.

Ezért gondoltam úgy, hogy egy hálaadó zsoltár alapján teszek bizonyságot az új év első vasárnapján. Mert, drága testvérek, nagyon fontos része az életnek a hálaadás! Illetve, nagyon fontosnak kellene lennie! Érdekes, hogy már gyermekeinket úgy tanítjuk, hogy ha kapnak valamit, azt köszönjék meg a néniknek, bácsiknak, akitől kapták. Ha valaki nem köszön meg valamit, azt az embert hálátlannak tartjuk, és elítéljük magunkban, pláne, ha nekünk nem köszön meg valamit. Vajon, miért Istennel szemben vagyunk hálátlanok? Akitől minden jó adomány és tökéletes ajándék származik, aki mindennel elhalmoz minket!

 Egy barátom néhány napra elutazott, és engem kért meg, hogy lakásában a virágokat gondozzam. A nagyszobában egy megdöbbentő, mélyen elgondolkoztató kis kártyát pillantottam meg, amin a következő állt: „Gonosz vicc lenne Isten részéről, ha holnap arra ébrednél, hogy csak annyid van, amiért ma hálát adtál!” Megálltam, és percekig csak néztem magam elé, és meg kellett állapítsam, nagyon rosszul járnék, ha ez így lenne! Induljon úgy ez az év számunkra, hogy hálásabb szívvel forduljunk Istenünk felé, mint eddig! Vegyük észre ajándékait, és adjunk érte hálát mindig! Most, talán legnagyobb ajándékáért, a nekünk adott életért adjunk hálát!

Hálaadás az életért - szól a zsoltár címirata. A zsoltár tulajdonképpen nem más, mint egy reménytelen helyzetből való gyógyulás felett érzett öröm kifejezése. A zsoltáros magasztalja az Urat azért, mert megszabadította egy nehéz helyzetből, konkrétan egy betegségből: Hogy szól a zsoltáros? „Hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.” E kép egyértelműen alátámasztja ezt a tényt. A zsoltárost valamilyen súlyos betegség gyötri, amely betegség akár élete végét is jelenthetné. Sok helyén kerül elő az Ószövetségnek az a gondolat, hogy a betegségek - amelyek abban a korban, a higiénés viszonyok miatt, az orvosok viszonylagos képzetlensége miatt – sok áldozatot szedtek, tulajdonképpen a halál kinyújtott kezei. A betegség mintegy benyúl az emberi életbe, és magával rántja az embert, a halálba. Mi is használjuk a kifejezést olyan emberre, aki reménytelenül beteg: fél lábbal a sírban van. Valami ilyet élhetett meg a zsoltáros: súlyos, akár végzetes betegség gyötörte, de az Úr megszabadította őt. Ezért, dicséri őt, és minden embert az Úr dicséretére bíztat!

Ismerjük ugye ezt az állapotot? Ameddig valamink megvan, addig oly természetesnek vesszük - legyen az egészség, az erő, a fiatalság, az anyagi jólét, egy drága ember mellettünk -  de ha elvész, akkor fohászkodunk érte az Úrhoz! Talán ezek közül az egyik legnagyobb az egészség! Amíg van, természetesnek vesszük, nem köszönjük meg, és amikor elvész, azonnal fohászkodunk, könyörgünk érte, vagy éppen csalódottságunkban Istent vádoljuk! Figyelmeztessen bennünket a zsoltár ezen részlete arra, hogy egyáltalán nem természetes állapot az egészség, elég csak magunk körül körbe néznünk! Egy drága asszonytestvérnek vittem úrvacsorát, aki két éve nem tud eljönni a gyülekezetbe. Sokat panaszkodott eddig állapota miatt, de most azt mondta: „Tiszteletes úr! Eltöltöttem egy hetet Deszken, és rájöttem, nekem semmi bajom…!” Egyáltalán nem természetes, hogy ha én jól vagyok, egészségem van, vagy csak jobban vagyok, mint a környezetemben élők! Ez is Isten kegyelmes szeretetének személyesen nekem szóló bizonyítéka!

Nagyon érdekes, ahogy tovább folytatódik a zsoltár: „Míg jó dolgom volt, azt hittem, hogy nem tántorodok meg soha.” A zsoltáros megvallja azt, amit mi is nagyon jól tudunk, hisz annyiszor megéltük már: amikor az életünk eseményei jól alakulnak, akkor könnyű az Úr mellett megmaradni. Amikor minden rendben van életünkben, akkor könnyen beszélünk Isten nagy tetteiről! Amikor viszont valami baj ér bennünket, akkor a mustármagnyi hit meginog. Pedig, tulajdonképpen a bajok, a nehézségek között válik kipróbálttá a hit.

Már amikor először olvastam e zsoltárt,  akkor  felvetődött bennem, hogy tulajdonképpen a zsoltáros az ő hálaadását az élet értelmére tekintve teszi.

Hogy mi az élet értelme? Sokan keresik a választ e nagyon emberi kérdésre, és nagyon sok választ kapunk. Miért vagyunk e világon?

Mi célja és értelme van életünknek? Vannak olyanok, akik fennen hirdetik, hogy az értelme az életnek nem több, mint napról napra elvenni azt a jót, amit az adni tud nekünk. A mának élni.

Vannak, akik semmi értelmet nem találnak benne, ismét mások egy eszmét jelölnek meg, amelyért érdemes élni (szabadság, haza, nemzet – azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne).

Vannak, akik azt hirdetik, hogy másokért élnek, és vannak olyan embertársaink is, akik a világ fájdalmát vennék legszívesebben magukra, és mártírként gyógyítanák a „Föld sebeit”.

Vannak, akiknek az örökös munka, az alkotás jelent értelmes elfoglaltságot.

Vannak, akik a családban, barátokban találnak értelmet, ismét másoknak az az értelmes élet, ha önző módon maguknak, magukért élnek.

De mi végre vagyunk ténylegesen a világban?

Miért teremtett Isten embert a maga képére és hasonlatosságára? Mi az értelme életünknek?

A zsoltár erre is választ ad. Olyan, mintha a zsoltáros egy kicsit szemtelenül alkudozna Istennel, még a betegség állapotában, mintha azt mondaná, hogy nem éri meg Istennek az, ha elveszi az Ő életét. Hogy mivel indokolja mindezt? Egy nagyon fura választ találunk, amelyet azonban érdemes jobban szemügyre vennünk, mert választ kaphatunk mi is e kérdésre: Mi a célja életemnek? Azt mondja a zsoltáros, hogy: „Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet?”

Mit jelent ez? Nem többet, és nem kevesebbet, mint azt, hogy az ember életének célja az, hogy Istent dicsőítse, és hirdesse Isten hűségét. És, valóban ez a célja a mi életünknek is: Istenről bizonyságot tenni, dicsőíteni Őt! Ez a mi életünk célja ugyanúgy, mint az egykor élt zsoltárosé is.

Ha az ember nem tölti be e feladatát, akkor mindegy, hogy mutat-e emberileg nézve életjelenségeket, vagy nem, halott akkor is – Isten szemében, ha biológiailag még élőnek mondják. Ha pedig betölti e küldetését, akkor van értelme életének, még szenvedések, gyötrelmek, próbatételek közt is.

De hogyan dicsőíthetem Istent?

Nagyon szép módja ennek a hálaadó imádság, egyéni és közösségi szinten egyaránt, az őt dicsérő zsoltárok, dicséretek éneklése, az istentiszteleten való részvétel, ám úgy gondolom, hogy ez kevés. Kevés, mert életünknek csak egy kicsiny részét töltjük ezzel.

Van egy nagyobb rész, amit úgy nevezünk: a hétköznapok. Az ünnepeket és a vasárnapokat leszámítva van még belőle a 2016. esztendőben éppen 300 előttünk.  Ha pedig azt nézzük, hogy egy vasárnapnak, vagy együnnepnek hány óráját töltjük gyülekezetben, vagy egyéni csendességben, még több idő a hétköznap, a hétköznapi módon eltelő idő. Ezen a területén életünknek vajon hogyan valósulhat meg az Isten dicsőítése, dicsérete? Hogyan élhetek minden nap értelmesen?

Szeretett Testvérem! Csak egy módon. Ha szavainkon túl, cselekedeteinket, gondolatainkat is áthatja ez a tudat: az a célja életemnek, személy szerint az enyémnek, de a tieteknek is, hogy Istent dicsőítem! Kívánom, hogy minden percünket hassa át ez a tudat, és találjunk nagy örömet abban, hogy megtaláltuk életünk értelmét! Ámen

Juhász András